Shock!

Nem a várt paripán, az idei első, igazán elviselhetetlen nyári hőhullám hátán érkezett vissza hozzánk sokadszorra a Volbeat névre hallgató dán Lego-metal társulat, arisztokratáival és szépen gyarapodó létszámú szürke eminenciásaival. Ezt a koncertet az érdeklődő sokaság már hónapokkal előre, csupa nagybetűvel írhatta be a naptárába: Poulsenékkel kapcsolatban magabiztosan, mondhatni ismeretlenek nélkül rendezhető az egyenlet, melynek végén rendre az adott év egyik leghangulatosabb fellépése szokott kikerekedni. A hazai viszonylatban tényleg döbbenetes koncertdömpinget hozó nyár egyik meghatározó nyitó magánszámaként meghirdetett eseménynek ezúttal is csupán szervezői oldalról találtatott Achilles-sarka, a színpad előtt tömörülő, verejtékező, izzadva vigyorgó sorok nem vették magukra a körülmények nyűgjeit – a Volbeat jött, hódított, és mi elcsábultunk. Újra és újra.

Mivel a főszereplők ezúttal nem hoztak magukkal külföldi vendégfellépőt (nem is hiányzott senki, bár legutóbb a Puskásban az a kaliforniai kvartett egészen meggyőző volt), a hazai szervezők által az ügynökségnek leadott listáról végül a Knapp Oszkár vezette Wrong Side Of The Wall melegíthette be a máris kellemesen zsúfolt koncertteremben didergőket. Nem kenyerem az általuk művelt muzsika, így nem is követtem végig ténykedésüket odafent, fellépésükről a rangos külföldi fellépők előtt, különböző mértékben elveszettnek tűnő előzenekarokról máris túl sokszor leírt kliséket hozhatnám, annak meg ugye mi értelme. Nem nyelte el őket a PeCsa színpad, rutinjuk ehhez bőséggel adott, ám stílusban és kommunikációban is rögtön eszembe jutott számos jobb megfejtés erre a pozícióra. Oscar Anselmo meggyőző frontember egy klubban, a zenéjük is könnyen megtalálja közönségét – azon kevesek, akik ilyen körülmények között is rájuk tudtak hangolódni, a főfogás előtt az elvárható szintű kiszolgálásban részesültek. Számomra azonban mindez csak időhúzásnak bizonyult.

A Volbeattel kapcsolatban tulajdonképpen egyetlen dolog várt még eldöntésre ezen az estén: vajon az elmúlt évek egyik leghatározottabb ívű fejlődését bemutató metal brandje eléggé kinőtte-e magát egy önálló koncerthez, főszezonban, a Petőfi Csarnokban? Még a koncert előtti napokban sem lehetett ezzel kapcsolatban biztosat mondani, a végső válasz azonban még úgy is közfelkiáltásos igen, hogy teltházat a legnagyobb elfogultsággal sem lehetett bejelenteni. Az egy főre eső tér és levegő mennyisége ebben a szolid tömegben még éppen kellemesen komfortos volt, a dánok pedig újabban már rutinból hengerelnek ennél nagyobb színpadokon is. Bár a csapat felszerelését immár két kamion mozgatja (a hely méreteiből adódóan a rakomány egy része gyaníthatóan a raktérben is maradt), sok szóra érdemes újdonságot az Osziék levonulása után megtisztuló színpadon mégis alig fedezhettünk fel: faltól falig felkerültek az aktuális album artworkjének megfelelően „festett” ládák, amúgy slayeresen közéjük ékelve Jon Larsen szemet kényeztető dobfelszerelése, gigantikus háttérvászon, nagypályás fények, és hajrá! Akárcsak anno a Népligetben, csupán a lépték változott.

Ilyen előzmények után maga a koncert is úgy vált az év egyik meghatározó eseményévé metal-fronton, hogy a rutinos volbeaterek egyetlen ponton sem kellett, hogy a meglepetés erejével kapják fel fejüket a masszív bólogatásból. Sőt, ha a korábbi két dieseles klubbulira gondolok, a fellépés néhány tekintetben kevesebbnek is bizonyult azoknál. A probléma (már ha annak tekinthető egyáltalán) kútfeje számomra a frontember-zseni Poulsen volt, aki stadionnyi méretű sármjával bizony más szinthez szoktatott hozzá minket korábbról. Már megjelenésében is úgy festett mint aki a délutáni szunyókálásból talpra szökkenve (és egy komolyabb diéta után) állt egyenesen a mikrofon elé, de emellett a Volbeat-élményhez szervesen hozzátartozó gegeket is fukarul mérte, már amikor egyáltalán. Hanneman tribute póló ide, King Diamond bermuda oda, Michael kinézetében és viselkedésében is egy meggyötört, de becsülettel helytálló MC-t idézett ezen az estén. Az idei nyáron már rendre a legnagyobb európai fesztiválokon hódító négyes azonban mindössze önmagához képest tűnt halványabbnak első ránézésre, a produkció szinte értelmezhetetlen természetességgel csavarta a jelenlevőket az ujja köré, az első, eufórikus percek utáni felocsúdás pillanatától kezdve.

Egyrészt az első sor széléről, a hangzás szempontjából leglehetetlenebbnek tűnő pozícióból is gyönyörűen szóltak: minden úgy volt betonba kalapálóan súlyos és kristálytisztán áttekinthető, ahogy ezt a kívánságlistán kérni szoktuk (zömmel hiába). Minden külső körülmény dacára a zenekar és a közönség hangulata is álomszerű volt, csatakos fejjel, oltári mosolyok közepette élvezte egymást a két fél. Erre mondják, hogy leírhatatlan, és hogy hetekre feltölt energiával, és ez éppen az a plusz, amiért minden követ megmozgatva érdemes felkutatni a kedvencek élő fellépéseit. Mi kis túlzással egyenesen Székelyföldről estünk be a csarnokba, a koncert bő másfél órájának hangulata mégis szinte azonnal kiszippantotta belőlünk az utazás utóhatásainak tompaságát, sokadszorra is hason csúszkáló, mezei rajongóvá változtatott – erre pedig manapság szinte csakis ez a társulat képes. Persze hiányzott a színpadról a leállíthatatlan, örökké vidám Thomas Bredahl, még akkor is, ha tudatában vagyunk, hogy ez a csapat Thrash Cash Poulsenről és a nagybetűs Érzésről szól, a szereposztás másodlagos.

Senki sem számított ilyesmire, és az Anthraxből frissen igazolt szólógitáros, Rob Caggiano természetesen nem is vallott szégyent a rendezői balon, ha kellett, ugyanolyan szimpatikusan pózolt, mint a bőgős/látványelem Anders Kjølholm a túloldalon, ellenben önálló megmozdulásai néhol egészen élményszámba mentek. A dobos kősziklához, Jon Larsenhez hasonlóan egyénisége úgy tud érvényesülni a zenekarban, hogy csupán a minimálisan szükséges mértékben tolja magát előtérbe. Összességében a sapkás producer remek választás volt Thomas helyére. A vitathatatlan főszereplő eközben, nyakában az emblematikus fekete-fehér Gibson SG-vel, láthatóan önfeledten szórakozott, mosolygó szemeinek villanása mindenhol feltűnt a színpadon. Konferálásaiban a minimumra szorítkozott, igazán eredetinek számító húzása pedig aznapra annyi volt, amikor dal közben egy apuka nyakából színpadra invitált kissrác „nyakába akasztotta” a gitárt, aki persze alig győzött megilletődni az események ilyes fordulatától. Az pedig, hogy az ének szempontjából legkomolyabb kihívást jelentő dalokat a ráadásban is bevállalta, meglehetősen egyértelmű képet fest a frontember hangszálainak állapotáról.

Szemtől szemben is megbizonyosodhattunk tehát arról, ami egy ideje már csak igen alacsony oddsszal volt fogadható: a Volbeat ezen a szinten is a legszórakoztatóbb zenei intézmények egyike a porondon. És bár aznap hőmérsékleti rekordok dőltek halomra a fővárosban, csupán nekünk lehetett igazán fogalmunk arról, milyen is az igazi forróság. Izzott ez az este, úgy igazán. Folytatása következzen!