Korrekt húzás James Hetfieldéktől, hogy az utóbbi években már nem üzleti szempontok alapján válogatják a nyitóbandáikat, és tényleg kizárólag olyanokat visznek magukkal turnézni, akiket ők is szeretnek (nem volt ez mindig így...), de egyetlen csapatot sem szabad megítélni annak alapján, amit ilyen körülmények között produkálnak.
A High On Fire pontosan olyan volt, mint várni lehetett: elvesztek a hatalmas színpadon, pocsékul szóltak, a még csak gyülekező közönség pedig magasról tett rájuk. A trió zenéje eleve valami füstös, szakadt, telegraffitizett klubba való, nem pedig egy stadionba, a tűző napra, és láthatóan az atlétatrikós Matt Pike is pontosan tisztában volt vele, hogy itt még ez a szűk fél óra sem róluk szól. Nem is nagyon erőltették meg magukat... Des Kensel kaotikus dobolása persze még így is arcbamászóan jó volt, és Matt szólóinál is automatikusan elvigyorodtam, a röhejesen halk és aránytalan sound azonban távolról sem tette feledhetetlenné a fellépést. Remélhetőleg minél előbb visszakeverednek hozzánk egy önálló koncertre, ahol garantáltan gyalulni fog ez a barátságtalan, beszívott Venom / Motörhead / ősrock ötvözet.
|
időpont:
2010. május 14. |
|
helyszín:
Budapest, Puskás Ferenc Stadion |
|
Neked hogy tetszett?
|
A Volbeat szintén rettenetesen halk volt, őket azonban meglepően sokan ismerték, egyből mindenfelé magasba emelkedtek a kezek a nézőtéren, amint belekezdtek a The Human Instrumentbe. Mattékével ellentétben Michael Poulsenék zenéje azonnal hat, így emellett még a népünnepélyre érkezettek jelentős részének agyáig is gyorsan eljutott belőle valami. Ez olyasmi, amit Hetfieldék kevés nyitózenekara mondhat el magáról, így ismét csak azt tudom mondani, amit már sokszor: a Volbeat még sokkal nagyobb is lesz ennél. A csapatba persze kis túlzással csupán az nem rohant bele valahol az utóbbi években, aki nem akart, és az intenzív koncertezés meg is tette hatását. Poulsen mindenféle görcs nélkül, vérprofi módon vezényelte le a saccra úgy 40 perces bulit, és pillanatokra sem tűnt úgy, hogy nem tudnak magukkal mit kezdeni egy ekkora méretű helyen. A program eléggé nyilvánvaló volt, a legismertebb dalaikat szedték elő, amik közül nálam továbbra is a Sad Man's Tongue az ász (van egy olyan érzésem, hogy ez már így is marad), de a Radio Girl, a Hallelujah Goat vagy a Mr. & Mrs. Ness sem sokkal maradnak el mögötte. A legnagyobb ováció persze az I Only Wanna Be With You feldolgozást fogadta, de ezen nincs is semmi meglepő ebben a közegben, hiszen ennek eredetijét még azok is ismerték, akik kizárólag az Enter Sandman és a Nothing Else Matters miatt csengették ki a belépő árát. Nyilván a Volbeat is nagyobbat üt egy klubban, de a Raining Blood részlettel zárt műsorban így sem volt hiba. Kíváncsi leszek az ősszel esedékes, már multikiadó által gondozott új lemezükre, mert ha nem szúrják el a dolgot, hatalmasat léphetnek vele előre.
Mivel a földön legfeljebb négy-öt olyan szintű sztárelőadó létezik, mint a Metallica, igazából semmi csodálkoznivaló nincs azon, hogy a megjelent beszámolók, fórumokra beírt vélemények a legvégletesebb szélsőségek között ingadoznak, és olyan hatást keltenek, mintha szerzőik nem is ugyanazon a koncerten vettek volna részt. A Budapestre 11 év szünet után visszatérő zenekart több mint 40 ezren várták a Puskás Stadionban – nagyjából kétszer annyian, mint 1999-ben az MTK pályán –, akik között tényleg mindenféle ember képviseltette magát. Az is, aki annak idején Bécsből hozta haza a Kill 'em All bakelitet, az is, aki kizárólag a fekete lemezt ismeri tőlük, és az is, aki még a Load / Reload korszakban sem született meg. A legritkább állatfajta így alighanem az volt, aki mindegyik korszakukat illetően egyformán képben van, és az összeset szereti is... Mindebből persze egyenesen következik, hogy akármit is csinál egy ekkora mamutzenekar, képtelen mindenkinek a kedvére tenni, és ehhez még hozzájárulnak az egyéb tényezők is: az egykori Népstadion lelakott, lehangoló állapota, a balkáni be- és kiengedési rendszer, a vécéhelyzet és a többi apróság, amiért a koncertrutinnal nem rendelkezők szintén egyből személyesen Lars Ulrichot teszik felelőssé. Vagyis ezen a koncerten jó eséllyel még évek múlva is nagyokat vitatkozunk majd, éppúgy, amint a legutóbbiról is a mai napig folyik az agyalás, hogy jó volt-e vagy sem.
Én a magam részéről baromira nem értek egyet azokkal, akik szerint a Metallica haknira vette ezt a mostani fellépést. Mindennek oka nagyon egyszerű: 1999-ben néhány kilométerrel arrébb már volt szerencsém látni tőlük egy illúziórombolóan rossz, széteső haknit, és a két koncert minden tekintetben fényévekre mozgott egymástól. Ez persze nem is csoda, hiszen azóta elég sok minden megváltozott a csapat háza táján. Akár azt is mondhatnánk, hogy Lars Ulrich notórius pontatlanságait leszámítva ez egy másik Metallica... A Creeping Death – For Whom The Bell Tolls kezdés egyből letaglózott, még akkor is, ha elöl, a lekerített kiemelt részben már itt is csúnyán rezonált a lábdob és a basszus, és ez aztán a koncert végéig így is maradt. Mások elmondása szerint hátrébb teljesen jó volt a sound, elöl azonban csak még feltűnőbbé tette Lars egyébként is nyilvánvaló hiányosságait. Tulajdonképpen ez az egyetlen tényező, ami miatt azt mondom, hogy tavaly a Stadthalléban vagy 2007-ben szintén Bécsben néhány hajszálnyival jobban élveztem a bulit. Ettől eltekintve azonban a csapat igazán kitett magáért, és a széles vigyorokból ítélve láthatóan ők is élvezték az estét. Amit ugye arról a bizonyos '99-es napról megint nem mondhatunk el... Most bizony nyoma sem volt ideges ordítozásnak, csapkodásnak vagy egymásra villámló tekinteteknek, lelazultan és jókedvűen játszottak.
|
Metallica szubjektív Nr. 1. Vannak zenekarok, amelyeket egyszerűen képtelenség objektív mércével mérni. Merthogy annyi emlék fűződik hozzájuk, ami miatt már jócskán túlmutatnak önmagukon. Az életünk részévé válnak. A Metallica nagyon sokunknak ilyen, és az, hogy az igazán nagy, fontos, vagy általam annak ítélt csapatok közül pont őket nem láttam még eddig soha élőben, extra méretű várakozást generált. Akkorát, amely esetén óhatatlanul csalódni kell, még ha nem is túl nagyot. Már az előzenekarok közben keseredett a szám íze: a szintén nagyon várt, és a Snakes For The Divine-nal egy baromi ütős albumot asztalra helyező High On Fire koncertjét teljességgel tönkre tette a minősíthetetlen hangosítás, így aztán Matt Pike és kompániája hiába hegesztette látható elánnal a riffeket a deszkákon. Alig hallottunk belőle valamit. És aztán begördült a 'talicska. Sokan sokfélét írtak/írnak/fognak írni erről az estéről, az elszállt hozsannázástól a teljesen igaztalan fikázásig, ami egy ekkora banda esetében teljesen rendben is van, az igazság meg nyilván valahol félúton. Mert igen, náluk sem volt közel sem tökéletes a sound (hogy egy jól ismert fordulattal éljek: legalábbis ahol én álltam, ott nem), és igen, Lars Ulrich már abszolúte nem a régi, az egyébként abszolúte favorit One kétlábdobos témái alatt sokszor már nekem volt kínos a dolog, és igen, nagyon leült a buli a közép tájt lenyomott, teljességgel mellőzhető Death Magnetic-blokk alatt. És igen, ez már nagyrészt vérprofi üzletemberek kissé megöregedett, sok mindenen átment csoportosulása, de érted, mégis csak ők azok, akiknek tizenöt évesen az iskolapadba karcoltuk a nevét, akiknek a dalait bulik százain őrjöngtük végig, akiknek a zenéjére elteltek a tinédzseréveink. És akik megírtak egy Master Of Puppetset. Vagy egy Harvester Of Sorrowt, ami alatt leesett a fejünk a helyéről. Vagy egy Fade To Blacket, amit például abszolúte nem vártam, és szimplán csodálatos volt. Ha ebbe jobban belegondolunk, ugye hogy nem is olyan lényeges, hogy sokszor a dob meg a basszus elnyomott mindent, és hogy az új dalok mennyire nincsenek egy ligában a régiekkel. Mert hát vannak zenekarok, amelyeket egyszerűen képtelenség objektív mércével mérni. Nagy Andor |
A színpadképet viszonylag puritánra vették két oldalsó kivetítővel és egy teljes hátteres LED-fallal, ami előtt kétoldalt felfutó rámpát helyeztek el. Néha akadt egy kis robbantgatás, szerényebb tűzijáték meg brutális lángfal is, de a Metallica azért nem a KISS, hogy több tonna pirót küldjön a levegőbe két óra alatt, inkább a dalokra helyezték a hangsúlyt. A másfél éve zajló World Magnetic turné aktuális európai körén kicsit kiszámíthatóbb programot játszanak, mint az előző hónapokban, a hosszú magyar szünet pedig még inkább abba az irányba hatott, hogy amolyan greatest hits műsorra számítottam tőlük.
Ez többé-kevésbé be is jött, bár kivételként rögtön a két '84-es nyitónóta után előkapták a Through The Nevert a fekete albumról, aminek igencsak tudtam örülni. Utána azonban a Harvester Of Sorrow-val és a Fade To Blackkel ismét visszataláltak a kötelező, kihagyhatatlan dalok sorához. A kedélyes Hetfield valamikor itt szólt először a közönséghez, és később sem vitte túlzásba a dumálást. Ahogy azonban bohóckodott, röhögött a kihúzott szemeitől eltekintve teljes egészében a 17-18 évvel ezelőtti fazonját hozó Kirk Hammett-tel és a leírhatatlan mozgáskultúrájú Robert Trujillóval, az mindent elárult arról, hogy lassan 30 év ide, belső válságok oda, a Metallica ismét jó periódust fut.
|
Metallica szubjektív Nr. 2. Döbbenet, hogy 11 évnek kellett eltelnie, hogy hazai Metallica koncertbeszámolót írhassunk, és ahogy visszaolvasom a '99-es bájosan naiv beszámolót, ezer emlék rohan meg. Mivel a Metallica azóta még hatalmasabb gépezet lett, interjúra esély nem volt, és a fotósárokba is totálisan más érzésekkel mentem, mint annak idején. És akkor Metallica. A rettenet magas színpadot akkor átkoztam (nyilván később nem), és egy emberként reménykedtünk, hogy nem hátul csoportosulnak, mert akkor süthetjük a képeket. Nem volt egyszerű a fotózásra koncentrálni az első három szám alatt, meg azért csak a Metallica ugrál ott előttem pár méterre, akikkel annak idején ki volt tapétázva a szobám fala (jó, az azért régen volt). Sokan panaszkodtak a basszusra és a lábdobra, na igen, az ott közvetlen közelről konkrétan fájdalmas volt, örültem is, hogy nem kellett ottmaradnom végig. A fotóscuccok biztonságos elzárása után a normál állóhelyre mehettünk vissza, és mivel az ott lévő ismerőseim nagy része a FOS részen mulatott, így ide-oda kószáltam hátul, próbáltam megtalálni az ideális helyet, sikertelenül. Ha látni akartam valamit – főleg a kihajthatós dvd-t, a hangyányivá zsugorodott zenészek ekkora távolságból nem adták meg a koncertfeelinget, viszont az operatőröknek kalaplengetés – akkor leghátul ácsorogtam és fáztam. Ha már nagyon fáztam, beljebb merészkedtem, akkor még annyit sem láttam, és lehetetlen volt találni olyan területet, ahol ne lett volna néhány síkrészeg köcsög. Nem, nem vicces, ha előredobod a teli söröspoharadat, az sem vicces, ha nekem kell arra figyelnem, hogy rám ne hányjál. Szóval inkább fáztam hátul... Ja, hogy koncert volt. Tényleg. A setlisttel különösebb bajom nem volt, a régi daloknak örültem, az újak sem rosszak (jó, a Cyanide tényleg tele van felesleges témanyújtással), Lars továbbra is a rocktörténelem egyik legszarabb dobosa, Trujillo nélkül konkrétan meghalna a zenekar, abszolút respect neki (de azért Jason hiányzott látványilag, na), Kirk felett mintha megállt volna az idő bő tíz éve, James pedig... tiszta. Hihetetlenül más a kisugárzása, összeszedett, és olyan fene tudja... kitalált. Egyes frontembereknek valahogy nem tesz teljesen jót az elvonó és a megtisztulás. A jó ég tudja, pont az a zabolátlan nyers erő és ösztönösség hiányzott nekem belőle, ami régen jellemezte, és ezt arra sem lehet fogni, hogy „megöregedett", talán ezért sem éreztem egy pillanatra sem, hogy jé, én most Metallica koncerten vagyok. Igen, előfordult, hogy unatkoztam - többnyire azért nem -, nem éreztem azt a mágikus energiát, amit illenék ilyenkor. Szabadtéri dvd-nézés volt ez, egy kevés pirotechnikával (olcsó vagyok, de nekem tetszett). Öröm volt megfigyelni, hogy az Enter Sandmanre mennyire felélénkült mindenki, majd utána a ráadásblokk Helpess-e alatt mintha megfagytak volna az emberek. Igen, a Metallicának elképesztően vegyes a hallgatótábora (nem rajongó, hallgató...), és nyilván ezért lehetett elhozni végre őket, tízezernyi róker nehezen lenne fizetőképes réteg egy ilyen rendezvényre, ezen felesleges kattogni, ki miért volt ott. Én sem rinyálok tovább, örültem, hogy ott voltam és kipipálhattam a mai Metallicát, DE feelingben mást vártam. Ja, és az is jó, hogy az ég meg másnap szakadt ránk – pont úgy, mint 11 éve. Valentin Szilvia |
A Death Magneticről négy dal került elő, elsőként a menetrendszerű That Was Just Your Life – The End Of The Line kettős. Olvastam olyan beszámolókat, amik szerint ezek fagyást eredményeztek a nézőtéren, de amikor utóbbi lassú betétjénél sokezren énekelték Hetfielddel a „the slave becomes the master" sort, az nekem nem éppen erről tanúskodott. Ezek tehát most is nagyon jól működtek. A The Day That Never Comes rémisztően műanyag Fade To Black és One utánérzéseit vélhetően sosem fogom megszeretni, ehelyett sokkal inkább jöhetett volna a Broken, Beat & Scarred vagy az All Nightmare Long, ha már mindenképpen új szerzeményben gondolkodunk. A Cyanide-nak sem lett volna sok esélye a továbbra is kolosszális Sad But True után, itt azonban a kivetítőkön végig az első sorokban tombolókat mutatták, így a látvány elvitte a hátán a kelleténél minimum kétszer hosszabb dal semmitmondó, dögunalmas középrészét.
A One szokás szerint nagy lövöldözéssel és robbantgatással kezdődött, a tömeg egyből meg is vadult tőle, nálam azonban ez volt a mélypont. Lars itt olyan szinten cseszte el a híres kétlábdobos-zakatolós részt, amiért jó eséllyel még egy magyarországi gimizenekarból is úgy rúgnák ki, hogy a lába nem érné a földet. De ez legalább elvonta a figyelmet arról, hogy Kirk-öt is elvitte magával az erdőbe, aki szintén kritikán aluliba váltott a zseniális szólónál... Neki ezt leszámítva szerencsére nem akadt különösebben gázos megmozdulása, az pedig tanítanivaló, hogy a három hangszeres még egy ilyen alsó középkategóriás dobossal a háta mögött is gyakorlatilag végig képes egyben maradni.
|
Metallica szubjektív Nr. 3. Az már régóta nyilvánvaló, hogy a Metallica nem napjaink legjobb metalzenekara – ahogy nagy valószínűséggel mondjuk 20 éve azok voltak - csupán a legnépszerűbb mind közül. Ennek okait hosszasan lehetne boncolgatni, de tény, hogy leginkább Larson látszik az idő múlása, az ő teljesítménye gyengült leginkább az évek alatt, mely elsősorban a One alatt lehetett mindenki számára egyértelmű. Ennek ellenére úgy gondolom, ha valaki bármikor is igazán szerette a bandát – és most nem azokra gondolok, akik csakis a Sandman/Nothing Else Matters páros miatt látogattak ki - a nyitó Creeping Death – For Whom the Bell Tolls kettőse, majd a Master of Puppets – Blackened duó mindenképpen bizsergető érzést és heves lúdbőrzést válthatott ki nála, ahogy az nálam is történt. Ráadásul, ha a Blackened után abbamarad a buli, én akkor is széles vigyorral, maximálisan elégedetten távoztam volna. Szerencsére azonban a koncert folytatódott, és úgy gondolom, a setlistbe valóban nem lehetett belekötni. Amiatt pedig tényleg ostobaság siránkozni, hogy a World Magnetic turnén a Death Magnetic dalai is előkerültek. Inkább örüljünk neki, hogy a Metallica annyi necces év után él, dolgozik, és remélhetőleg még sokáig muzsikál nekünk. Lars-szal pedig legyünk elnézőek... Kiss Gábor |
Összességében egyébként Lars is csak ritkán vált zavaróvá, bár a koncerteken az utóbbi években olyasmiket üt, amiknek közük sincs a lemezeken hallható témákhoz. Spórol, teljesen esetlegesen belevariálgat, az ember itt-ott már szinte drukkol neki, hogy érjen oda rendesen a saját kiállásaihoz, de többnyire azért valahogy mégis összehozza. Hol jól, hol rosszabbul... A zenekar mindenesetre még így sem esik szét, ez pedig elsősorban Hetfieldnek és Trujillónak köszönhető, akik Ulrich ellenpontjaként valami döbbenetesen feszesen játszanak.
Az egyedüli '86-os dalként elővezetett Master Of Puppets és a gyilkos Blackened szerencsére azonnal kárpótoltak a One után, majd az a két nóta következett, melyekért sokan még megjelenésük után 19 évvel is képesek sokezer forintot leperkálni. A Nothing Else Matters a szokásos ritmusszekció nélküli kezdéssel csendült fel, a hangilag kimondottan jó formát hozó James egy bárszéken ülve varázsolta el a háziasszonyokat, majd az Enter Sandman okozott menetrendszerű katarzist azoknak, akik még mindig nem unják. Én nem tartozom közéjük, így simán meglettem volna nélküle, de a tömeg bizonyára meg is lincselné őket, ha kihagynák. A ráadás elején nagyon megörültem a The Frayed Ends Of Sanity részletnek, de sajnos eszükben sem volt eljátszani, pedig hatalmas húzás lett volna. Ehelyett inkább a Diamond Head-féle Helplesst vették elő, ami viszont hallhatóan az este legismeretlenebb dala volt, erre egy csomóan még a front of stage részben is csak lestek, mint tyúk a szatyorban. Pedig hát...
Setlist:
Creeping Death
For Whom The Bell Tolls
Through The Never
Harvester Of Sorrow
Fade To Black
That Was Just Your Life
The End Of The Line
The Day That Never Comes
Sad But True
Cyanide
One
Master Of Puppets
Blackened
Nothing Else Matters
Enter Sandman
---
Helpless
Motorbreath
Seek & Destroy
Szerencsére a Motorbreath és az örök zárás Seek & Destroy azért megint gyorsan feltornázták a hangulatot a végére, hogy aztán a csapat a szokásos hosszas búcsúzkodás közepette vonuljon le a színpadról. Lars itt még megígérte, hogy legközelebb biztosan nem kell rájuk megint 11 évet várnunk, remélhetőleg tényleg így lesz.
Bármennyire is táplál mindenki a saját szempontjai szerint más elvárásokat a Metallicával szemben, ekkora léptékekben már nem lehet nem iparszerűen gondolkodni, és stadionokban klubfeelingre áhítozni is meglehetősen naiv illúzió. Egy ilyen méretű helyen akár tetszik, akár nem, az lehet a legtöbb eredmény, ha egyáltalán létrejön egy zenekar és a közönsége között az a rezgés, ami egy párszázas-párezres eseményen szinte törvényszerűen kialakul. Márpedig a Metallica ezen a téren nagyon is megbízható munkát végez, sőt...
Csak ismételni tudom magam, a legutolsó magyar koncert és ez a mostani semmilyen szempontból nem emlegethető egy lapon. Aki meg még azért is a csapat tagjaira haragszik, mert a büfében drágának találta a sört, az csak eméssze magát azon, hogy feleslegesen költött el tizenakárhányezer forintot, az ilyenek meg is érdemlik, hogy csalódottan távozzanak. Ahogy néztem, a többség azért igencsak jól érezte magát.
További fotók:
Metallica
Volbeat
Hozzászólások
A totális szétesés felé tartottak éppen, és ez eléggé látszott is rajtuk.