Shock!

A Volbeat és én egészen különös viszonyt ápolunk. A 2008-as Szigeten láttam őket először úgy, hogy előtte egyáltalán nem hallgattam őket otthon. Megnéztem pár slágerdalt a Youtube-on, majd kikombináltam, hogy egészen biztosan tetszeni fog, ami pontosan így is történt, de még ezután sem gyűjtöttem be a sorlemezeket.

A tavalyi koncertet a saját hülyeségem miatt hagytam ki (értelemszerűen megbántam utána), viszont a mostani bulit semmiképpen nem akartam ignorálni. A jó ég tudja miért, de egészen egyszerűen a zsigereimben éreztem, hogy fergeteges lesz. Előtte környezettanulmány gyanánt bele is ástam magam a lemezekbe, olyan szinten, hogy képtelen voltam mást hallgatni mellette (van az úgy, miszerint ki kell várni a megfelelő lelkiállapotot, hogy egy zene megtaláljon), így 5-én este totálisan felcsigázva értem oda a teltházközeli Dieselbe - az előzenekart persze sikeresen lekéstem, pedig állítólag nem is voltak rosszak.

Ugyan Michael Poulsen mellett (és mögött) még hárman zenélnek és tényleg nem lehet azt mondani, hogy Thomas Bredahl gitáros és Anders Kjolholm basszusgitáros totálisan arctalanok a színpad két oldalán, mert ez korántsem igaz. De valahogy mégis minden szem a vigyorgó dán énekesre szegeződött végig. Ez a srác egyszerűen színpadra született: halálosan közvetlen arc, de mégis rocksztár. Ráadásul klasszikus jampec, mert ki mástól lehet manapság hitelesebb és hatásosabb, hogy két dal között előveszi a farzsebéből a fésűjét, gondosan belövi a sérót, rácsattintja a fésűből az izzadságot az első sorokra, majd belecsap a következő dalba? Na ugye.

A program gyakorlatilag az összes Volbeat slágert tartalmazta, igaz elég nehéz olyan dalt mondani, amire nem fogható rá pár hallgatás után, hogy sláger, annyira hihetetlenül fülbemászó dallamokat tudnak írni, és náluk valahogy azt is csak egy jóindulatú mosollyal nyugtázza az ember, hogy na igen, ez meg amaz gyakorlatilag olyan, mintha a Slayer riffelne, Hetfield meg ráénekelne, újkori Metallica-módon, a metalosított Elvist pedig ne is említsük, annyira alap. Persze mindezt ők is tudják, nyilván nem véletlenül sütik el a Slayer dalrészleteket a program szerves részeként. A szokásos Only Wanna Be With You-t sem úsztuk meg, és egy Misfits feldolgozás is (Angelfuck) belefért a programba. Michael ki is szúrt egy Misfits pólós srácot, de nem meglepő módon voltak többen is, a végén egy baromi jó pólót sikerült nyúlnia valakitől. A készülő új lemezről is megszellőztettek egy dalt, ami viszont tiszta Queens Of The Stone Age, sláger lesz ebből is, meglátjátok, de azért remélhetőleg nem lesznek divatsztónerek, maradjanak csak metalrockandrollok.

Iszonyatosan jót tett a zenekarnak a Metallica turné, üvölt róluk, hogy mennyire egyben vannak minden tekintetben, és annak ellenére, hogy így belekóstoltak a mainstreamség felsőfokába, láthatóan még mindig két lábbal járnak a földön. Michael az obligát make some noise ismétlésén kívül sokat kommunikált a közönséggel, bár a wall of deathre nem igazán akart reagálni a közönség, a jobbra-balra karlengetés azért megvolt. Néha meg egyenesen olyan érzésem volt, mintha valami bizarr időutazáson vennék részt, és most forgatnák a Vissza a jövőbe negyedik részét, egy kicsavart alternatív idősíkban és mindjárt besétál a színpadra Marty McFly a gitárjával, hogy eltoljanak valamit együtt.

Azt meg csak a jó ég tudja, hogy a ti vagytok a legjobb közönség, és mennyire köszönnek mindent a kötelező bevált szöveg a turné minden állomásán, vagy tényleg talán egy kicsit jobban szeretik a budapesti hangulatot – mondjuk volt miért, a közönség totálisan megőrült és olykor egy emberként fortyogott, táncolt, ugrált, örült. Kétlem, hogy ez az ízig-vérig életigenlő zene ne tuningolta volna fel maximumra mindenkiben az adrenalinszintet, a végén én is csak annyit tudtam kinyögni: hú, ez mekkora volt, és tűkön ülve várom a következő Volbeat koncertet, és mivel lassan kinövik a Dieselt, a PeCsa lehetne a következő logikus lépcsőfok. Volbeatet minden háztartásba!

További fotók:
Volbeat