Shock!

Hozzám hasonlóan elég sokan nem értik, mi Anders Fridén és Björn Gelotte célja az utóbbi években az In Flamesben, és ha a kilépések nem beszéltek volna önmagukért, hát most a The Halo Effect léte elég ékesen bizonyítja, hogy maguk a zenésztársak sem voltak másként ezzel. Bár az érintettek természetesen következetesen tagadnak minden hasonló képzettársítást, nehéz nem ellen-In Flamesként értékelni egy zenekart, ahol a göteborgi alapbanda négy korábbi hangszerese egyesítette erőit az első éra énekesével. És a svéd listás rekord (ez az első debütáló metállemez, amely az első helyen nyitott) szépen igazolja, hogy a közönség is nyitott a dologra ebben a formában... Itt van tehát egy potenciális underground sikercsapat a következő évekre.

Az utóbbit vegye mindenki szó szerint, a The Halo Effect ugyanis nagyjából mindent tökéletesen hoz, amit a régi hívek hiányolnak a mai In Flamesből, közben azonban mégsem lehet rásütni, hogy kizárólag a másik csapat farvizén kívánnak felevezni a főáramba. Jesper Strömblad, Niclas Engelin, Peter Iwers, Daniel Svensson és Mikael Stanne neve persze önmagában elárulja, mi mindent hordoz magában a zene, de senki se számítson a The Jester Race vagy a Reroute To Remain 2022-ben újraírt változatára. A muzsika hangulata azonban sokkal markánsabban őrzi a klasszikus göteborgi ízeket, mint a régi kollégák utóbbi jó néhány nekifutása.

A The Halo Effect tehát valóban inflémszebb, mint a mai In Flames, de bevallom, abból a szempontból még meg is leptek, hogy sokkal modernebb, korszerűbb a zene, mint amit pusztán a nevek alapján vártam tőlük. Lehet, hogy lesz, aki nem örül ennek, de szerintem pont így kerek a sztori: egy 1999-es szabású melo-death album nagyon nyíltan Andersék arcába hajított kesztyű lett volna, ráadásul hiába szaladtak el túlságosan messze és másfelé volt társaik, fejben azért ezek az arcok sem ragadtak le az előző évszázadban. Így aztán egyáltalán nem rosszak azok a párhuzamok, amelyek inkább a 2000-es évek első néhány In Flames-lemezét hozzák fel a The Halo Effect legközelebbi rokonaként: azokat az albumokat, ahol még szilárdan rögzítették a felépítményt az anyaföldhöz a göteborgi gyökerek, de már vastagon belefolyt a csapat a hangszerelési kísérletezésekbe, modernebb dolgokba is. Amennyiben csípted ezt az érát – márpedig elég sokan csíptük... –, nyert ügyed lesz a The Halo Effecttel.

Főleg, hogy az öt sokat látott profi minden túlzás nélkül telepakolta az albumot állati jól megírt dalokkal. Mindjárt a nyitó Shadowminds roppant meggyőzően indít az említett 2.0-ás In Flamesre ütő hangulatával, némi rockos húzást sem nélkülöző lendületével, ráadásul mérgezően fogós is. Ám a címadó téma lesz az, amelynél egyként húzódik minden régi In Flames-hívő szája ostoba vigyorra, itt ugyanis már a nyitó gitárharmóniák is összekeverhetetlenek, mint ahogy a refrén is régi szép emlékeket idéz. De remek példát szolgáltat minderre a Feel What I Believe is, ahol szintén úgy élednek újjá az In Flames – és ha már itt tartunk, a Dark Tranquillity – legékesebb hagyományai, hogy közben mégsem lehet nyílt és izzadságszagú önmásolást, tartalmatlan múltidézést kiáltani. Végig kínosan ügyeltek rá, hogy önálló arcot kapjon a sztori, és szerencsére ugyanígy szem előtt tartották a változatosságot is, így aztán nemcsak nekik van nyert ügyük, hanem a hallgatónak is.

Noha a banda nevét képtelen vagyok megszokni, a lemez baromira tetszik, és nem hallok rajta töltelékeket sem. Pont úgy vegyítették az összetevőket, hogy minden egyensúlyban legyen. Végig kellően agresszív a cucc, de kapunk azért szimpla, ám óriási melodikus refréneket is az In Broken Trustban és az A Truth Worth Lying Forban, a kimértebb Gatewaysben a 21. századi Dark Tranquillityt idéző melankólia kísért, a záró The Most Alone-ban meg olyan csodaszép, légiesen-melodikusan durva építkezést mutatnak be, hogy csak gratulálni tudok hozzá. Mondanom sem kell, Jesper és Niclas végig hatalmasakat gitározik, Stanne a rá jellemző intelligens, sok síkon értelmezhető szövegekkel pakolta tele a nótákat, és a hangzás is sokkal organikusabb, stílusosabb, mint Andersék mai lemezein.

A Days Of The Loston úgy nyitott új zenekari fejezetet a The Halo Effect, hogy közben leszállították a Come Clarity óta született messze legjobb In Flames-lemezt is. Innentől már csak annak drukkolok, hogy Strömblad mester képes legyen megbirkózni a démonaival, és semmi se akaszthassa meg a szerelvényt. Az évek óta partvonalon fejcsóváló régi In Flames-híveknek alapból kötelező ez az album, de mindenkinek ajánlom, aki nyitott egy dalcentrikus, svéd dallamos death/thrash/groove/heavy/akármilyen albumra – az év egyik legjobb munkájával állunk szemben.

A The Halo Effect október 18-án Budapesten, a Barba Negrában játszik az Amon Amarth és a Machine Head társaságában, részletek itt.