Shock!

Húsz évvel ezelőtt jelent meg az In Flames második teljes nagylemeze, amely a '90-es évek második felében bekövetkezett underground heavy metal-forradalom egyik legfőbb katalizátorának bizonyult. Mint a hasonló esetekben általában, több lehetséges válasz is adható arra a kérdésre, hogy vajon mi lehetett a The Jester Race sikerének titka, de végső soron itt is ugyanaz a fő megfejtés, mint a legtöbbször a hasonló esetekben: Jesper Strömblad, Glenn Ljungström, Anders Fridén, Björn Gelotte és Johan Larsson a lehető legjobb időben, a lehető legjobb helyen hozta ki a lehetséges legjobb albumot. Ugyan a mai In Flames már messze jár e lemez világától, táboruk egy része örökre ezt az albumot fogja tőlük etalonként emlegetni – és ez két évtized távlatából is tökéletesen érthető.

Az In Flames a később oly sokat emlegetett göteborgi színtér egyik vezérhajójaként vált ismertté, azonban a mai napig kevesen tudják, hogy a banda eleinte csak amolyan side projektnek indult valamikor a '90-es évek elején, Jesper Strömblad gitáros jóvoltából: „Nagyjából 1993 körül fordultak komolyra a dolgok. Akkoriban a Ceremonial Oath nevű bandában játszottam tipikus brutális death metalt, de volt egy rakás más típusú ötletem is. Szerettem volna például hagyományos dallamokat vinni a zenébe, amit akkoriban senki más nem csinált ezt ezen a vonalon. Így aztán két barátommal csináltunk egy demót. A basszusgitáros soha életében nem is basszusgitározott korábban, csak úgy kiosztottuk a dolgot: oké, akkor én gitározom, te dobolsz, te meg basszusozol... Aztán valahogy mégis tök jó lett a végeredmény, így folytattuk, mert az undergroundban elég komoly pezsgést eredményezett ez a demó. Mi meg azt mondtuk: oké, akkor csináljunk egy lemezt... De tényleg csak projektként, szórakozásként tekintettünk erre az egészre, és legalább tizenöt-húsz ember fordult meg a zenekarban ebben a kezdeti időszakban."

Valóban nehéz kibogozni, ki mindenki bukkant fel ekkoriban az In Flamesben – az mindenesetre biztos, hogy az első komoly demón egyszerre gitározó és doboló Jesper mellett már ott játszott Glenn Ljungström gitáros és Johan Larsson basszer, vendégként pedig Mikael Stannét, a Dark Tranquillity alapítóját hívták meg, hogy bömbölje fel a dalokat. Ma már talán ezt is külön magyarázni kell: Stanne ekkoriban elsősorban gitárosként játszott főzenekarában, ahol ezekben az években egy bizonyos Anders Fridén volt a frontember. Mikael mindenesetre szívesen jött, megírta a szövegeket a demóhoz, és megtervezte az In Flames logóját is. A zenekar nem nagyon koncertezett – állandóan mozgásban lévő felállással nehéz is lett volna –, de a demó valahogy eljutott a Wrong Again kiadóig, akik egyből szerződést kínáltak nekik. Ugyan a csapatnak nem voltak további dalai a kazettán szereplő három témán kívül, természetesen hülyék lettek volna nemet mondani az ajánlatra, és azt kamuzták, hogy hegyekben állnak az ötletek. Így végül rohammunkában elkészült az In Flames első lemeze, rajta a demófelállás mellett Carl Näslund gitárossal és újfent Stannével, amely Lunar Strain címmel, 1994. április 1-jén meg is jelent.

Különösebben nem látom értelmét ezen a ponton boncolgatni, milyen is ez az album – simán beférne ide saját jogán is, mert a zenekar a legelsők között érzett rá arra ekkoriban, hogy a death metalból a dallamosodás felé vezet a kreatív kiút. A műfajban tipikus zúzós riffelést, gyors tempókat mézédes ikergitárokkal, folkos dallammenetekkel, sőt, hegedűvel és női énekkel oldó muzsika (figyelem: 1994-et írunk, vagyis már nem példa nélküli az ilyesmi, de még mindig inkább eretnekségnek számít a keményvonalas hívek körében, mintsem bevett húzásnak) gyorsan feltűnést keltett az undergroundban, a csapat kifejezetten jó kritikákat kapott rá. A zene újszerű volta persze keményen feladta a labdát a skatulyákban gondolkodó újságírók, illetve marketingesek számára, ennek köszönhetően néha egészen elképesztő címkéket ragasztottak a bandára (a legemlékezetesebbnek ezek közül valószínűleg a „space speed metal Agent Steel-hatásokkal" bizonyult), de a pozitív visszajelzések után nem lehetett kérdéses a folytatás. A problémát mindössze annyi jelentette, hogy eközben a Dark Tranquillitynek is beindult a szekere, így Stanne nem kívánt egyszerre két bandában dolgozni, pláne nem eltérő minőségben. Így aztán az 1995 nyarán kiadott következő kiadványon, a Subterranean című, négy és fél számos EP-n megint csak a Strömblad – Ljungström – Larsson mag képviselte az állandóságot: az éneket Henke Forss vállalta be a Dawnból, a dobok mögött pedig Daniel Erlandsson, illetve Anders Jivarp osztozott meg a témákon.

A zenekar az EP után lépéskényszerbe került, ugyanis mire megjelent, Göteborgban már elkezdett pezsegni valami, és a bandának a Nuclear Blast ajánlott szerződést. A cég akkoriban persze még messze nem volt akkora tényező a színtéren, mint manapság, de extrém metalos vonalon meghatározó erőt képviseltek, egy ilyen felkérésre egyszerűen nem lehetett nemet mondani. Jesperék így megelégelték a folyamatos variálást: a dobok mögé egy göteborgi haver, Björn Gelotte ült be, akiről gyorsan kiderült, hogy nagyon egy húron pendül Jesperrel a dalszerzést illetően is. De elsősorban egyébként nem is dobosként akart velük játszani: „Mindig is gitáros voltam, a dobok mögé kényszerből kerültem. Mindenképpen csatlakozni akartam a csapathoz, és akkoriban kizárólag ez a pozíció volt szabad... Az első pillanattól kezdve azt lestem, hogyan szökhetnék meg onnan. Attól, hogy doboltam a bandában, még gitárosként gondolkodtam, gitáros aggyal néztem a zenét, gitáron hoztam az ötleteimet, és így tovább. A stúdióban is mindig besegítettem a gitárrészek felvételeinél." A következő, utolsó puzzledarab pár hónappal később került a helyére, amikor a banda leigazolta a frontra Anders Fridént, aki ekkor már jó ideje nem énekelt a Dark Tranquillityben. A fordulópont gyakorlatilag itt következett be. Anders: „A csatlakozásom előtt az In Flames tulajdonképpen amolyan mellékprojekt volt egy csomó különböző taggal, csak akkor váltunk igazán koncertező, teljes zenekarrá, amikor én is beléptem. Fogalmam sincs, mi lett volna, ha én maradok a Dark Tranquillityben, Mikael meg itt..."

Az In Flames ezt követően ismét bevette magát a Fredman stúdióba, ahol mindössze tizenegy nap alatt rögzítették a második sorlemezt 1995 novemberében. Érdekes együttállás volt mindez, hiszen az At The Gates Slaughter Of The Soul albuma nagyjából a munkával párhuzamosan jelent meg, és a csapatra óriási inspirációt gyakorolt, hogy nagy cimboráik egy ekkora kolosszust szabadítottak a világra: bevallva-bevallatlanul megpróbálták túlszárnyalni Anders Björlerék lemezét, természetesen a saját stílusukban. Ez azonban magára a zenére aligha gyakorolt közvetlen hatást, hiszen a dalok ekkor már hónapok óta elkészültek. Viszont újdonságot jelentett náluk, hogy a Fredman tulajdonosa, Fredrik Nordström ezúttal kissé előtérbe húzódott a munkálatok során, és az At The Gateshez hasonlóan producerként is jegyezte az anyagot, amely végül 1996. február 20-án jelent meg The Jester Race címmel.

Mitől is volt hát annyira földrengető 1996-ban ez az album? Mindehhez ismét hangsúlyozni kell, ami két évtized távlatából talán nem egyértelmű: akkoriban egyszerűen nem volt szokás így játszani. És a lényeg tényleg ennyi. A göteborgi csapatok – és még pár hasonszőrű európai alakulat, például a Carcass vagy a Sentenced – abban hoztak alapvető változást, hogy az ekkoriban már évek óta idejétmúltnak, avittnak tekintett tradicionális heavy metalos elemekkel frissítették fel a tipikus svéd death metalt. És láss csodát, ez az elegy hirtelen azonnal működőképesnek is bizonyult. Jesper: „A mi különlegességünk abban rejlik, hogy nem veszítettük el az egyensúlyt a keményebb, extrémebb hangzás és a dallamok, harmóniák között. A hangzásunk szélsőségesen durva, de ugyanakkor emészthetően dallamosak vagyunk, ezért egyaránt el tud fogadni bennünket az, aki többnyire death metalt vagy black metalt hallgat, de az is, aki inkább a tradicionális heavy metalt részesíti előnyben. Mindez persze nem szándékos húzás volt a részünkről, egyszerűen csak ugyanúgy szeretjük az extrémebb bandákat, mint a klasszikus metalt. Mi lepődtünk meg a legjobban, amikor a német heavy metal-fanzine-ekben egyre jobb kritikákat kaptunk, és olyan power metal-magazinok is készítettek velünk interjúkat, ahol a szélsőségesebb zenék nem kapnak túl nagy teret. Szerintem amit mi játszunk, az heavy metal, de ha úgy tetszik, akkor dallamos death metalnak is nevezhetjük, vagy akár modern svéd death metalnak is rengeteg '80-as évekbeli heavy metal-hatással. Mi mindannyian az akkori zenéken nőttünk fel. Mindig szerettük a death metalból áradó súlyosságot, agressziót, de sosem akartunk tiszta death metalt játszani. Az én személyes kedvenceim az Iron Maiden, a Helloween és a Running Wild, de általánosságban az összes klasszikus germán metalbandát megemlíthetném fontos hatásként, a Blind Guardiant és a Rage-et ugyanúgy, mint a Kreatort."

A finom akusztikus témázgatásból csodálatosan gördülékenyen kibomló Moonshield mindjárt tökéletesen példázza is ezeket a törekvéseket: úgy rejlik benne ott a svéd death metal sötét súlyossága a riffeknek és Anders bömbölésének köszönhetően, hogy közben a mézédes gitárdallamoknak és a folkos beütéseknek köszönhetően mégis valami olyasmit hoz, amire akkoriban egyszerűen senki sem számított. Ezen túlmenően pedig száz százalékosan kimunkált dalról beszélünk, ahol a középrészben visszahozott akusztikus betét is csak dob egyet az összképen. Az iszonyatos fogósságot persze nem az ének, hanem a gitármelódiák hordozzák, de ugyan ki gondolkodik közben ilyesmiken? A végeredmény letaglózó, annak idején pedig fokozottan az volt, mert egyszerűen nem hallottunk korábban ilyet ebben a formában. A The Jester's Dance rövid, hangulatos instrumentalizmusa ehhez képest akár vegytiszta heavy metalnak is tekinthető a gitárokat tekintve, de ha odafigyelsz, a nyugis, bontásos témákban már ekkor is ott kísértettek a csapat new wave-es beütései, amelyek aztán a 21. században szökkentek igazán szárba náluk.

Ha azonban mégis egy dallal kellene jellemeznem a korai In Flames nagyszerűségét, az mindenképpen az Artifacts Of The Black Rain lenne, amely méltán vált az album emblematikus himnuszává. Sodró tempójával, penge riffelésével és az abba ágyazott, kiirthatatlanul fogós gitárharmóniákkal elsőre K.O.-t nyomó sláger, kivédhetetlen, briliáns a nem kicsit helloweenes szólisztikus betéttel együtt – ez a csapat tényleg olyan szinten érzett rá valamire, mint kevesen akkoriban. Ezen a ponton jegyezném meg azt is, hogy Fridén hangját sokan bírálták, mondván, mennyire unalmas, amit csinál, én azonban soha nem tekintettem rá így, mert ezek a dalok egyszerűen ezt kívánták meg. Igaz, hogy elsőre a gitárok dallamait viszed magaddal, de Anders üvöltése is perfekt módon egészíti ki ezeket. A Graveland gyorsabb tempókat és – nem tudom másképp mondani – jellegzetes göteborgi riffelést hoz, itt talán megemlíthető az At The Gates is párhuzamként, de ugye egyrészt nehéz kibogozni, hogy ki tanult kitől ezen a belterjes színtéren, másrészt az In Flamesnek még a tagadhatatlan átfedések ellenére is ugyanolyan markáns stílusa volt, mint Tompáéknak. Rövid és lényegretörő darab.

A Lord Hypnos ismét lánccsörgető skandináv death metal és klasszikus heavy metal vegytiszta elegye, voltaképpen annyira magától értetődő és frappáns az egész, hogy az ember igazából nem is érti, Göteborg előtt miért nem jutott eszébe valakinek, hogy ilyesmivel próbálkozzon. A hangulatosan dallamos, akusztikus gitárral alázengetett, beszédfoszlányokkal is megbolondított középrész ugyanakkor más irányba viszi el a számot, és itt tudatosul az emberben, hogy tényleg mennyire más aggyal közelítettek ezek a zenekarok a metalhoz, mint az európai színtéren ekkortájt alkotó bandák többsége... A Dead Eternity olyannyira true metalosan startol, hogy szinte várnád a gitárokra érkező heroikus énektémát, de aztán csak baljós, sötét leállás érkezik, amiből gonoszan kalapáló témák bontakoznak ki, majd az egészből mégis groove-os súlyosságot kanyarítanak, méghozzá abszolút nem várt módon. Anders üvöltéseivel együtt még a dallamosság mellett is maximális agressziószinten pörög az egész szám, amely ráadásul rendkívül fogós is. Nálam mindig is az egyik kedvenc volt innen.

A címadó dal kezdésében ugyanúgy wave-esen lebegős gitárok vegyülnek a zakatolós riffek közé – érdekes, hogy ezeket az elemeket manapság is ritkán divat emlegetni a korai In Flamesnél, pedig fűszerként már ebben az időszakban is egyértelműen ott voltak náluk, ékesen tanúskodva a banda nyitottságáról. „Nekem személyesen is kifejezetten igényem van arra, hogy jobban feltérképezzem, mi minden rejlik bennem zeneileg", mondta ekkoriban Jesper. „Vagyis nem próbálom erőszakosan lekorlátozni, mit csinálok, és eszem ágában sincs direkt csak egy szűk, meghatározott szegmensben tartani magamat. Korábban többször is előfordult, hogy született egy riff, de azt mondtam: nem, ezt nem használhatjuk, mert nem In Flames-ízű, ma azonban már nincs ilyen. Nyitottan állunk mindenhez, semmit sem félünk kipróbálni, és ha felmerül valami, ami tetszik, azt megpróbáljuk beépíteni." Maga a dal ettől még persze itt is vegytiszta skandináv melo-death metal pattogós középtempóban, ahol az édesbús gitárharmóniák és Anders ordítása valami sajátosan kesernyéset is visz a zúzdába, a dal pedig egy briliánsan feelinges, tökéletesen megformált kettős gitárszólóval éri el csúcspontját. Utóbbiból is kiviláglik: az In Flamesnél mindig is a fogósságon, a lehető legjobban elcsípett hangokon volt a hangsúly.

A December Flower újabb tika-tikás brutálkodással indul, itt megint elég egyértelműen felmerül az At The Gates neve párhuzamként, aztán belassulnak, és egy csodaszép gitárfutamokkal kidíszített, hol lendületes középtempóban masírozó, hol visszagyorsuló darabot kanyarítanak belőle. Jesper és Glenn tényleg csodálatosan játszanak itt, szólóikban minden egyesül, ami csak valaha is szép volt a tradicionális heavy metal gitározásban – sosem a villantásokra figyeltek, hanem a megjegyezhetőségre, az érzésre, és mindez tökéletesen működik, a szólók már pár hallgatás után is a fülbe ragadnak. A Wayfaerer téma- és tempóváltogatós, thrashes és klasszikus hardrockos hatásokat is felvillantó instrumentálisa is jó példa erre, itt még a billentyűs színezések is igen kiemelt szerepet kapnak, és az egész nóta felépítése parádés úgy, ahogy van. A végére pedig már csak a Dead God In Me marad, amely egy kezdetlegesebb változatban már a Subterraneanen is szerepelt The Inborn Lifeless címmel – vérbeli In Flames-téma ez is, de a lánccsörgetősen zúzós, bevérzett torkú betétek azért elég egyértelműen mutatják, hogy előbb született testvéreinél. Viszont ezzel együtt is perfekt lezárás.

Mint a fentiekből is látható, a The Jester Race üresjárat nélküli, egységesen erős lemez, és ugyan a Moonshield meg az Artifacts Of The Black Rain hamarabb beköltözik az agyba, mint a többi szerzemény, hosszabb távon ezen a téren is kiegyenlített a mezőny, tényleg nem nagyon akad gyengébb pillanat a lemezen. Tekintettel arra, hogy a srácok mind korai huszonéveikben jártak, ez a fajta zenei érettség, kiforrottság mindenképpen figyelemre méltó. Jesper: „A The Jester Race-en igazából nem volt olyan elem, amit külön ki lehetett volna emelni. Épp azért lehettünk vele annyira elégedettek, mert egy teljesen kerek albumot készítettünk, ami elejétől végéig érdekes. Rengeteg különböző hatás bukkan fel az egyes dalokban, és tényleg keményen megdolgoztunk azért, hogy a hallgató számára is izgalmasan hasson a végeredmény." Hangzás tekintetében sem nagyon lehet panaszkodni az albumra, bár mai füllel a Slaughter Of The Soul azért szerintem egyértelműen jobban szól nála.

A metallapok kifejezetten jól fogadták a lemezt, és ugyan a The Jester Race nem aratott azonnali nagy sikert, amolyan sleeper hitként néhány hónap alatt hirtelen minden szem az In Flamesre és rajtuk keresztül Göteborgra szegeződött, miközben a zenekar karrierje első komoly turnéira indult a Samael, a Grip Inc., majd az egyik leghatalmasabb példakép, a Kreator társaságában. Noha manapság a Slaughter Of The Soult szokás a göteborgi nonpluszultra alaplemezként emlegetni – bizonyos szempontból teljesen jogosan –, a maga idejében az In Flames bizony jócskán rávert pár kört a másik csapatra azt illetően, mennyire tudtak betörni a köztudatba. Mindez persze nem volt nehéz, hiszen az At The Gates ekkorra már leállt, és a Nuclear Blast hatékonysága is perdöntő szerepet játszott Strömbladék felfuttatásában. A közönség javarésze tehát először ezen az albumon szembesült azzal a hangzásképpel, amelyet ma is göteborgi megszólalásként emlegetünk. Nem csoda, hogy egyre több helyen kezdtek el ekkoriban valamiféle új death metalos felívelésről beszélni. „Szerintem a death metal mindig is életerős volt, egyszerűen csak arról van szó, hogy amikor a média éppen kevésbé figyel oda valamire, az emberek azt hiszik, hogy annak a dolognak már annyi", mondta ekkoriban Jesper. „Én viszont úgy gondolom, hogy ez a fajta zene mindig is tudott újat mutatni, viszont ehhez mindenképpen az kell, hogy a zenekarok is változzanak, és friss, innovatív ötletekkel dobják fel a lemezeiket. A mi hangzásunk is változott, és másképp szólunk, mint amikor elindultunk, de mindez teljesen természetesen jött, szó sem volt róla, hogy szándékosan módosítani akartuk volna a stílusunkat. Ezúttal mélyebbre hangoltuk a gitárjainkat, mert úgy éreztük, ez a megszólalás jól passzolna a dallamokhoz. A brutalitás és a melodikus megközelítés egyfajta működőképes kombinációját akartuk megtalálni, ami szerintem sikerült is."

Persze nem mintha a göteborgi zenekarok akkoriban tudatosan vagy direktben mozgalom-jelleggel nyomultak volna, legalábbis ha hihetünk Andersnek: „Mindenképpen jó volt részt venni ebben az egészben, de itt azért alapvetően egy nagy csapatnyi fiatal srácról volt szó, akik közül senki sem tudta, mit is csinál pontosan. Ott volt a death metal, a német thrash, a new wave, a brit heavy metal, mi pedig valahogy összegyúrtuk egybe az egészet, aztán hirtelen, amikor már elég rendszeresen szerepeltünk a magazinokban, azt vettük észre, hogy göteborgi hangzásként emlegetik ezt az egészet. Mi meg azt mondtuk: oké, végső soron Göteborgból származunk, szóval miért is ne... De ettől függetlenül nem szeretnék úgy tenni, mintha eleinte nem hasonlítottunk volna másokra, hiszen a kezdeti időszakban mindenki olyan szeretne lenni, mint a hősei, és nem talál rá azonnal a saját hangzására. Ráadásul mivel tartozni akartunk valahová, mindig azt mondtuk: ezt meg azt kell csinálni, így meg úgy kell szólni. De még ezzel együtt is kicsit bizonytalanok voltunk. Ez valahol a felnőtté válás része." Osztja az énekes véleményét Jesper Strömblad is: „Szerintem ebben az egész színtér-dologban komoly szerepet játszott a Fredman stúdió is, ahol mindannyian dolgoztunk, utólag pedig sorra érkeztek a zenekarok Görögországból, Japánból, Portugáliából, Dániából meg mindenhonnan, hogy nekik is ez a tipikus göteborgi megszólalásuk legyen, vagy nevezze ezt mindenki, ahogy akarja... De maga a színtér ettől még nem volt nagy létszámú, és a város például többé-kevésbé abból a szempontból is halott volt, hogy koncertezni sem igazán járt oda senki. Egyetlen klub működött, a Sticky Fingers, ahol minden héten ez a zene szólt, mi pedig mindannyian ott lógtunk. De ennyi."

Akárhogy is történt vagy nem történt, Göteborg neve nagyjából 1997 derekára hívószóvá vált a színtéren. Miközben az At The Gates már nem is működött, a komplexebb, nehezebben emészthető muzsikában utazó Dark Tranquillity pedig megmaradt a beavatottak kultikus kedvencének, az In Flames azon kapta magát, hogy a The Jester Race több mint százezer példányban kelt el Európában, és a Nuclear Blast történetének egyik legsikeresebb addigi kiadványává vált. Emellett pedig innentől fogva természetesen senki sem mehetett el szó nélkül, maga a kiadó sem: javarészt a lemez sikerének volt köszönhető, hogy az efféle zenékkel korábban gyakorlatilag egyáltalán nem foglalkozó cég 1997 elején szerződést kínált egy Strömblad és Ljungström részvételével működő göteborgi side-projektnek, a vegytiszta heavy metalban utazó Hammerfallnak. A többi pedig ugye, ahogy mondják, már történelem, hiszen az év nyarán kiadott Glory To The Brave lemez korszakhatárt jelentett az undergroundban. Jesper viszont ekkorra már kivonult a Hammerfall dolgaiból, és kizárólag az In Flames alaposan beindult ügyeire koncentrált: a banda már 1997 tavaszán felvette a The Jester Race folytatását, és a stílusát tekintve hasonló, hangszerelésében azonban kissé szerteágazóbb, bátrabb Whoracle az év októberében jött ki. Noha az album semmiképpen sem múlta felül elődjét, csalódást sem okozott senkinek, és még jobban is fogyott a '96-os albumnál.

Az In Flames pályaíve azóta is töretlennek nevezhető, noha a banda ezután már csak két közmegegyezésesen elfogadott albumot csinált: a Ljungström és Larsson távozása után, Daniel Svensson dobossal és a már főállású gitárosként nyomuló Gelottével elkészített, 1999-es Colony zeneileg és hangzás tekintetében is új lépcsőfokot jelentett (számomra azóta is ez a legjobb albumuk), a 2000-es Clayman pedig ezt a vonalat vitte tovább. A banda azonban nem volt hajlandó a bevált recepteket követni, és az egyszerre melodikusabb, illetve korszerűbb, 2002-es Reroute To Remainnel ismét más irányba indult. Nálam utóbbi volt tőlük az utolsó igazán sokat hallgatott album: az azóta elkészített, más irányultságú, a korai érára már kevésbé emlékeztető lemezek egyediségét elismerem, de nem éreztem őket olyan erősnek, mint a korábbiakat, az utolsó kettő meg már egyáltalán nem nekem szólt. Az eredmények viszont a csapatot igazolták, hiszen az In Flames ma is a színtér egyik komoly nevének számít, és nemcsak Európában, hanem az Egyesült Államokban is jelentős húzóerőt képviselnek.

A korai éra dalai az utóbbi években már az In Flames élő fellépésein sem esnek latba túl nagy súllyal. Számomra mindez a fenti okokból nem túl örömteli, de az én nézőpontom a '90-es évek második felében érkezett rajongóként persze csak egy a sok közül, és nem is feltétlenül többségi – még akkor sem, ha egyes kommenteket, kritikákat olvasgatva akár annak is tűnhet. „Általában a saját fejünk után megyünk, de épp a sok kérés miatt számtalan dalnak adtunk már esélyt élőben a The Jester Race-ről, hogy aztán szinte soha ne legyen semmiféle reakció rájuk odalentről", nyilatkozta pár éve Daniel Svensson. „Az emberek állnak, és összezavarodva bámulnak maguk elé. Vagyis az új nóták egyszerűen jobban működnek élőben, mert a mai közönségünk elsősorban már ezekre kíváncsi. Miért kellene két arc véleménye szerint működnünk, akik a fórumokon a régi dolgokat követelik, miközben a rajongóink többsége egyértelműen jobban szereti az újakat? És mivel a régi dalokat elsősorban nem azért írták a többiek, hogy élőben elnyomják őket, nem is hatnak ugyanúgy." Anders: „Néha halljuk, hogy üvöltenek ezért vagy azért a dalért, aztán műsorra kerül, és jön a fagyás, egyedül három arc vadul be rájuk a bal sarokban. A többiek csak néznek: ez meg mi? És ez azért valahol elég vicces. Az ember hallja, hogy térjetek vissza a régi hangzásotokhoz, csináljátok ezt, csináljátok azt, mi meg: jó, oké, de hol vagytok? Nem mintha nem imádnám azt a három arcot, aki megvadul ezekre a nótákra. Miattuk lehetünk itt. Szóval senki se vegye ezt rossz néven."

Mindebből természetesen az is nyílegyenesen következik, hogy aki 2016-ban újabb Jestert vagy Whoracle-t vár a bandától, óhatatlanul is csalódni fog minden egyes lemezmegjelenésüknél. Gelotte: „Néha megkérdezik, hogy tudnánk-e még olyan albumot írni, mint a The Jester Race, de nemcsak nem tudnánk, hanem nem is akarnánk. Azóta rengeteg idő telt el, más emberek vagyunk már, más zenészek, így eleve lehetetlenség lenne megpróbálkozni ilyesmivel. Emellett pedig az az igazság, hogy noha a korai dolgaink között is akadtak óriási dalok, amik tökéletesen működtek a lemezeken, a hangszerelés során abban az időben még nem fordítottunk kellő figyelmet arra, hogy élőben is megfelelően meg lehessen szólaltatni őket. Akkoriban egyszerűen ennyire voltunk képesek. A The Jester Race-t tizenegy nap alatt vettük fel, így eleve nem is volt időnk azzal foglalkozni, hogy most ez vagy az a nóta élőben hogyan szól majd. Bazmeg, csak vegyük fel – ez volt a hozzáállás, és mai fejjel nézve kicsit ártottunk is vele a daloknak. Szó se róla, ezek fantasztikus nóták, nem arról van szó, hogy ne lennék rájuk büszke, de élőben elég nehéz őket igazán ütősen előadni, márpedig nálunk alapvetően ez a fő cél. Időről időre megpróbáljuk kicsit átalakítani, felfrissíteni a Jester Race meg a Whoracle számait, beléjük tenni valami olyasmit, amitől gördülékenyebbé válnak, de aztán mindig rádöbbenünk, hogy csak az időnket vesztegetjük. Ezek a dalok ugyanis pontosan úgy jók, ahogy vannak – egyszerűen csak nem koncertnóták." Anders: „Kibaszott büszke vagyok a korai lemezeinkre, tökéletesen betöltötték a saját szerepüket, és nem lehetnénk ma itt nélkülük. De ettől még soha nem fogunk The Jester Race II-t készíteni, amennyiben pedig megpróbálkoznánk vele, rettenetesen sikerülne a végeredmény."

Mint mondtam, elismerem és becsülöm ezeket a törekvéseket, de ma már inkább csak tiszteletteljes távolságból. Számomra az In Flames elsősorban örökre ezt a korai időszakot – így többek között ezt a tökéletes lemezt – jelenti majd, nem pedig a már a 21. században készült, kétségtelenül egyéni, de szerintem a nosztalgiát félretéve is jóval kevésbé mágikus albumokat. Aki ugyanígy van vele, mint én, némiképp a bandából évek óta távozott Jesper, illetve Ljungström jelenlegi bandájával, a The Resistance-szel vigasztalódhat, amely ugyan zeneileg szintén nem tekinthető a korai In Flames folytatásának, de hangulatát, hozzáállását tekintve így is jóval közelebb áll hozzá, mint amit Andersék manapság csinálnak.