Shock!

Nem akarom nagyon vesézgetni a Machine Head elmúlt éveit, hiszen ezt már megtettem bő egy éve, az Arrows In Words From The Sky minialbum kapcsán. A teljes új album esetében is maximálisan bejött, amit akkor és ott valószínűsítettem: az Of Kingdom And Crown zeneileg gyakorlatilag teljesen meg nem történtté teszi a legutóbbi Catharsis lemezt, és inkább az azelőtti két-három anyag vonalán építkezik tovább. Nem hinném, hogy bárkinek bármi gondja lett volna, ha Robb Flynn tokkal-vonóval ezt a produktumot hozza ki 2018-ban... Dave McClain és Phil Demmel távozása persze komoly érvágást jelentett, de hát ne legyenek illúzióink: végső soron ugyanolyan one-man show ez, mint amit mondjuk Dave Mustaine is visz a Megadethben, és kívülről nézve a mentális háttér sem tűnik sokkal stabilabbnak az ottaninál.

Bevallom, eléggé húzogattam a számat, amikor kiderült, hogy az Of Kingdom And Crown a Machine Head első konceptlemeze lesz. Ugyan a maga teljességében a The Blackeningen kibontakozott epikus-hosszúdalos vonal a szívem csücske volt, az Unto The Locuston pedig még sikerült is organikusan továbbvinniük ezt a színesítő dallamosodással, de a Bloodstone & Diamondson már megborult az egyensúly, Robb egyértelműen eltúlozta a dolgokat. Akkoriban már szívesebben hallgattam volna egy rövidebb, direktebb dalokkal operáló cuccot a csapattól. Nem gondoltam, hogy pont egy szövevényes anime-sztorira felhúzott sztoris anyagtól kapom majd meg ezt, de így történt: az efféle albumoknál kötelezőnek számító intrókkal, átvezetésekkel tizenhárom, nélkülük tíztételes Of Kingdom And Crownon mindössze két dal játékideje haladja meg a hat percet, átlagosan négy-ötperces darabok sorjáznak az albumon. Ez helyből jót tett a befogadhatóságnak. Maga a zene pedig egyértelműen és szervesen a 2010-es évek első felének Machine Headjét viszi tovább, szerencsére inkább a Locust, mintsem a Bloodstone arányaival.

Ősrajongó vagyok, élőben pedig sosem hagynám ki a találkozást a minden körülmények között egy ipari présgép erejével zúzó bandával. Ugyanakkor Robb Flynnért és a Machine Headért az ötmillió értelmetlen hajtűkanyar és az elmúlt években végletekig túltolt nyilatkozatok, illetve az általános, színpadias habverés miatt elég nehéz ma már őszintén lelkesedni, így aztán nem voltak extra várakozásaim a lemez kapcsán. Igazság szerint még csak azt sem mondhatnám, hogy különösebben vártam volna. Aztán, láss csodát, elkezdett működni. Ahogy nézem az első visszhangokat, a rajongói fogadtatás baromi kedvezőnek tűnik, és kétségtelenül bivalyerősre sikerült a mű.

Amennyiben valaki arra számított, hogy Wacław Kiełtyka csatasorba állításának köszönhetően Decapitated-ízek vegyülnek majd a muzsikába, csalódni fog. Vogg pár ötlettel ugyan szerzőként is hozzájárult a végeredményhez, szólómunkája pedig természetesen végig briliáns, de Robb itt és most nyilvánvalóan definitív módon akarta meghatározni magát a korábbi felépítményen. Ezzel együtt azonban sikerült markáns, saját arcot adni az albumnak, és a fent említett dalcentrikusság nagyban hozzájárul ehhez. Ráadásul a főnök még az egójából is képes volt alább adni: az utóbbi koncerteken is egyértelmű volt, hogy Jared MacEachern technikailag jobb énekes nála, ezt pedig a lemezen is kiaknázták. A dallamos énektémák tekintetében egyértelmű az előrelépés, minden korábbinál előrehaladottabb a végeredmény, és még azzal együtt is sikeres a törekvés, hogy néha a képességeik határain egyensúlyoznak, és szokás szerint becsúsztak fésületlenségek, hamisságok is. Emellett muszáj méltatnom az album komplex, nagyon okos és szövevényes zeneiségét is. Lehet nem szeretni Robbot meg a Machine Headet, de a technikai felkészültség, a kivételes dalszerkesztési és hangszerelési rafinéria megkérdőjelezhetetlen. Utóbbinak köszönhetően ezúttal is garantált, hogy hosszabb távon sem lesz unalmas a cucc.

Mint írtam, kimondottan tetszik a lemez, bár az említett sűrűség és az összetett megközelítés miatt nem állítom, hogy minden részlet maradéktalanul a helyére került az elmúlt szűk két hétben. Az egyik egyértelmű túlkapás például pont a műsor legelején érkezik: a lemez leghosszabbjának számító Slaughter The Martyr könnyzacskókra bazírozó, túlénekelt bevezetőjéből például sokadszorra is egyértelműen sok ez a három perc. De aztán a belőle kanyarított, erőteljes Through The Ashes-emlékeket idéző tempós, húzós főcsapás kárpótol, a refrént meg aztán főleg baromira elkapták. Elsőre felvontam a szemöldökömet a My Hands Are Empty óóóó-zós bevezetőjén és erre épített kórusán is, azonban már elsőre is irgalmatlan erővel eszi be magát az agyba. Ha élőben nem mészárolják le a szokásos hamisságokkal, ez a zúzós-ordítós verzékkel és finom gitárfutamokkal roppant gördülékenységgel operáló nóta akár új Machine Head-himnusszá is érhet. A megadallamos, szomorú, a kettős vokálmunkát maximumra pörgető, mégis sodró Unhallowedban is bőven akadnak tartalékok ezen a téren.

Persze az anyag gerincét azért a sok gitárharmóniával felturbózott, üveghangos groove/thrash riffelésre alapított tételek teszik ki. A tika-tikás Choke On The Ashes Of Your Hate 2007 környékére mutat vissza, az EP-ről már ismert Become The Firestorm és a refrénben ultraerős No Gods No Masters 2011-be. Utóbbi kettő hallatán az jut eszembe, hogy a mai Machine Head legközelebbi rokona a színtérről talán az utóbbi pár lemez Triviumja, akármilyen bizarr is ezt így leírni. A Kill Thy Enemiesben bőven ott az utcai megmondó Robb, de a masszásan menetelő tempó és a dal súlyossága már elsőre is meggyőző, a Bloodshot meg olyan, mintha a Soulfly-jal jammelne benne a Machine Head – nálam talán utóbbi talált be a legkevésbé a lemezről, a bónuszként elsütött, instru Exeroception akkor már sokkal érdekesebb. Az EP két másik dala, a direktre vett Rotten, illetve az itt grandiózus fináléként szolgáló Arrows viszont most is gyalul. A hangzás óriási, és ugyan nem nagyon értem, miért nem Matt Alston dobolta fel a lemezt, a sessionista Nawene Koperweis is óriási dolgokat üt végig.

Ha már a Locustot is túl dallamosnak, túl heavy metalnak találtad, netán a mai napig új Burn My Eyesra áhítozol, neadjisten nem vagy olyan megengedő, mint én, és nem tudsz elvonatkoztatni az említett körítéstől, garantáltan nem ez lesz a kedvenc lemezed. A másik oldalról nézve azokkal a kritikákkal sem nagyon tudok mit kezdeni, ahol a banda két definitív mesterműve, a debüt meg a The Blackening szintjére helyezik az ítészek az Of Kingdom And Crownt, az ilyesmi nyilvánvaló túlkapás. De ez egy jó lemez lett ettől a sokat látott bandától, ehhez nem férhet kétség. Remélem, több aktuális turnéval ellentétben az Amon Amarthtal és a The Halo Effecttel közös európai kört nem vágja haza a gazdasági környezet, jó lenne látni őket a Barbában...