Shock!

Nyugodtan kimondhatjuk, hogy az utóbbi másfél-két évben a Machine Head is ráállt a kisebb adagban kihajigált dalokon alapuló modellre. Mivel esetükben alapvetően albumzenekarról beszélünk, én egyelőre nem vagyok különösebben elragadtatva ettől a megoldástól, de gondolom, ha egyszer visszazökken a világ rendje turnékkal, tervezhetőséggel, miegyébbel, változni fog a helyzet. Vagy nem. Mindenesetre az Arrows In Words From The Sky a maga három új dalával a banda legterjedelmesebb kiadványa a kellemetlen emlékű, 2018-as Catharsis lemez óta.

A napi hírekben mi is elég alaposan dokumentáltuk a zenekar mozgalmas utóbbi éveit, így most nem mennék bele, mi minden történt azóta náluk. A Catharsis szétrobbanással végződő pokolra szállása, majd a Budapestet is elért retroturnés feltámadás közepette kihozott új dalok többsége még elfekvő adagokból került nyilvánosságra, így különösebb következtetéseket sem lehetett levonni belőlük – engem egyik sem vágott a földhöz, de különösebben nem is erőltettem meg magamat, hogy jóra hallgassam őket. Ez a három darab már teljesen friss szerzemény, nincsenek bennük régről megmaradt témák, hanem Robb Flynn édesanyjának hosszú szenvedés utáni halála, illetve a járvány ihlette őket.

Bevallom, elég nehezen értem, hogy ha Wacław „Vogg" Kiełtyka gitáros és Matt Alston dobos továbbra is tagok, akkor a mai technikai viszonyok közepette miért nem vonták be őket a melóba, de ennyi év után már inkább nem próbálom megfejteni a főnök észjárását. Lehet, úgy gondolkodott, hogy mire ismét normálisan beindul és felpörög a nemzetközi turnéverkli (márpedig ez beletelik még néhány évbe), végül is simán eltűnhet a képből a két srác... Mindenesetre a három dal összességében kellemes meglepetés. Nem meglepő, hogy a Catharsis semmiből sem következő, sehová sem vezető WTF-jellegén úgy léptek túl, mintha meg sem történt volna, és a számok sokkal inkább a megelőző éra felé mutatnak, ellenben a Bloodstone & Diamonds túltolt monomániája nélkül. Hogy mást ne mondjak, mindhárom nóta egészséges hosszúságú, ez pedig igencsak jólesik a fülnek...

A Becoming The Firestorm egyértelműen a 2010-es évek első felének Machine Headjét idézi kalapálósan gyors dobtémáival és dallamos, enyhén nordikus gitárdallamaival, de azért a jellegzetes üveghangok sem hiányoznak belőle. A dallamos refrén – ha jól hallom, ezt Jared MacEachern tolja – ugyan pengeélen táncol, de aztán megérkezik a vonszolós középrész meg a gyilkos szólóblokk, és az ember hajlamos lesz túllépni ezen. A Rotten még meggyőzőbb: itt az eggyel korábbi évtizedbe ugrunk szimplább döngöléssel, hájas groove-okkal, acsarkodó Flynn-nel, az újfent Jared által dominált, Alice In Chains-beütésű rövid kis betét meg annyira jó, hogy simán lehetne ennél sokkal hosszabb is. A szóló itt is nagyon erős. A záró címadó meg lírai, szomorú darab, ez a leghosszabb a három tétel közül, és ugyan Robb néha többet akar énekelni benne, mint amire igazából képes, a dal felépítésébe, hangszerelésébe nem tudok belekötni, ráadásul miután lement, még sokáig ott pattognak a dallamok az ember fejében.

Flynn általános kiszámíthatatlansága miatt inkább nem valószínűsítek semmit a következő nagylemezre az Arrows In Words From The Sky alapján, a pezsgőbontás pedig talán nem is indokolt, de a csapat mellett igen sokat megélt régi (egykori?) rajongóként biztató ez a három dal. A pontozástól eltekintenék, de kíváncsian várom a folytatást.