Shock!

A Machine Head státuszáról nagyjából mindent elmond az a tény, hogy friss anyaguk, a Bloodstone & Diamonds kapcsán még olyan „kritikát" is lehetett olvasni itthon, miszerint bár a szerző nem hallgatta meg a lemezt, de az szar. Robb Flynn és kompániája amellett, hogy egyértelműen meghatározó csapattá vált mostanra, igencsak megosztó is, az viszont biztos, hogy az új Machine Headet ilyen vagy olyan okokból ugyan, de nagyon sokan várták. Eleve három év telt el a megjelenésekor körülrajongott, azóta azonban némiképp jobban a helyén kezelt Unto The Locust óta, ráadásul a bőgős Adam Duce is kikerült a csapatból, de a legfontosabb, ami miatt én is szinte rágtam a körmömet, hogy az utóbbi évtized epikus megközelítése helyett ezúttal egyszerűbb, dalközpontúbb, egyenesebb megoldásokat ígértek. Azaz valami olyasmit, amire nagyjából tizenöt éve várok tőlük.

És hogy megkapjuk-e a Bloodstone & Diamondstól azt, amit szeretnénk? Természetesen nem, de a helyzet közel sem annyira drámai, mint azt az ember az első hallgatás után gondolná. Merthogy az indításként elővezetett Now We Die pontosan arra jó, hogy csalódottan legyintsünk egyet, ez ugyanis annyira messze áll az első két Machine Head lemez világától (azaz attól, amit a rajongók direkt, egyenes számokként várnának), amennyire csak lehetséges. Megingathatatlan véleményem, hogy igen kevés az olyan metal zenekar (a Klasszikushock rovatban nemsokára olvashatsz egy ilyenről), akik úgy tudnak vonósokat beépíteni a zenéjükbe, hogy azok valóban hozzátegyenek valamit a muzsikához, szerves egészet alkotva vele, izgalmasabbá tegyék az összképet. A Now We Die alapján pedig a Machine Head sem emelkedik ki az átlagból.

Soha, még legnagyobb kedvenceim esetében sem szoktam előzetesen bedobott dalokat meghallgatni, mindig egyben, megjelenés után csekkolom az adott lemezt, így a Now We Die-hoz is akkor volt szerencsém először, mikor már ott virított mögötte tizenegy másik társa is, és sok-sok hallgatás után úgy gondolom, tökéletesen jellemzi is az anyagot. Kiváló ötletek és megoldások sorjáznak benne, ez elvitathatatlan, azonban olyan, mintha három különálló nótát gyúrtak volna össze benne, amik közül kettő kurva jó, egy viszont meglehetősen gyenge. És ez a dal nagyon sok társa esetében is így van. Tele van a lemez remek dolgokkal, de kellett volna valaki, aki hajlandó bajszot akasztani Robb-bal, és elérni, hogy kiszórják a sallangokat. A Now We Die-nál maradva: ha lenyesegették volna róla a vonósokat meg Flynn szenvedős énektémáit, kaptunk volna egy tízpontos, néhol már-már sludge-osan súlyos, máshol pedig a Ten Ton Hammer világát idézően gyaluló számot. Így viszont sajnos ez is csak egy újabb, indokolatlanul túlnyújtott Machine Head-szerzemény a sorban.

Robb Phil Demmellel és Dave McClainnel a mai napig kiváló dolgokat képes összehozni, de igen komoly szükségük lenne arra, hogy egy tántoríthatatlan külső fül könyörtelenül megmondja nekik, ha valami gyenge. A produceri munkát Robb-bal közösen végző Juan Urteaga nyilvánvalóan nem volt eléggé szőröstökű ehhez, pedig bizonyos dalok egyértelműen jelzik, tudtak volna a megfelelő irányba is fordulni. Ilyen például a másodikként érkező Killers & Kings is: semmi szenvedés, semmi megfejtés, semmi epikusság, csakis vaskos riffek és csordavokálok négy percben. Másra nincs is szükség. És mielőtt még valaki Adam Duce távozását kívánná felhozni hivatkozásul a gyengébb megoldásokra, gyorsan szögezzük is le, hogy a bőgős sosem volt igazán komoly tényező a csapat dalszerzői metódusában. Flynn mellett a meglehetősen egyéni stílusban doboló McClain és Demmel rúgott még labdába ezen a téren, így a bőgős távozása ebből a szempontból biztosan nem vett el a csapat erejéből, főleg, ha tekintetbe vesszük, hogy az új srác, Jared MacEachern vokáljai még jól is jöhetnek.

A Jared énekével megtámogatott Ghosts Will Haunt My Bones tökéletes példa erre, hiszen sikerült benne egyensúlyba hozni a régi gépfej-megoldásokat az újkori anyagok epikusságával, így hiába hat perc feletti, egyáltalán nem válik unalmassá. Ennél a pontnál már abszolút lelkes vagyok, de sajnos a következő két track visszavet a kevésbé idilli valóságba. Bár a Night Of Long Knivesban abszolút ott a stenk, a The Burning Redet idéző megoldásokkal együtt meglehetősen zagyvának érzem, utána pedig az album mélypontja következik. Nyolc és fél percet alulról súroló hosszával a Sail Into The Black egész egyszerűen rettentő unalmas. Az ilyesfajta, hangulatosnak szánt témáknál három percnél van a tűréshatárom, ez pedig jóval túlnyúlik rajta. Az Eyes Of The Dead old school thrashelése aztán végre üdítően hat, akárcsak a Beneath The Silt remek refrénje, lassú súlyossága, de az is igaz, hogy utóbbinál a verzékben hallható vékonyka ének nem az igazi. A refrént viszont annyira eltalálták, hogy bőven elviszi az egészet, bár ebből is bőven húztam volna a helyükben. Az In Comes The Floodot pedig úgy ahogy van, lehagyhatták volna, ez ugyanis tipikus példája annak, amikor a jó témák hiányát epikussággal igyekeznek eltussolni. A lassú, érzelgős Damage Inside után már végképp borzasztóan szeretnék egy tök egyszerű, gyaluló gyűlölethimnuszt, és a Game Overrel meg is érkezik végre a megváltás. Robb ebben írta ki magából az Adam Duce-szal kapcsolatos érzéseit, és bár néha kissé túlzásba viszi a szenvedős, nyekergős éneklést, végül tök húzós energiabombává fejlődik. Jó lett volna még egy hasonló a kissé ismét csak túlnyújtott, spoken wordös Imaginal Cells helyett, de szerencsére az utolsóként érkező Take Me Through The Fire ismét csak erős, így az anyag lezárása összességében pozitív irányba billenti a mérleg nyelvét.

Robb Flynn az évek során igencsak markáns stílust alakított ki saját maga és így csapata számára is, és bár sokan nincsenek oda érte, egyértelmű, hogy a Machine Headet akár egy hangról is fel lehet ismerni, adott esetben pedig kiváló teljesítményre képesek még ma is. Bár Demmel jobban szólózik, mint bármikor, és McClain dobolása is ugyanolyan markáns, mint korábban, az összkép mégis kissé zavaros. Mint a recenzió elején is írtam, kiváló megoldások sora hallható a Bloodstone & Diamondson, de sajnos sok a felesleges vagy feleslegesen túlhúzott pillanat is. Hogy egy régi közhellyel éljek a végén: a kevesebb néha több, a nyolcadik Machine Head-korong pedig negyven percben valószínűleg kétszer ilyen ütős lenne.