Shock!

Mindennek eljön az ideje, így végre eljött annak is, hogy a sokáig híresztelésekből hallott új Barba Negra telephelyén töltsünk el egy igen vidám, energiában bővelkedő metálos estét. Essünk túl a nehezén: a helyet pár nappal korábban, a Kaleo koncertjén már megnéztem, ahhoz képest a levegő kicsit elviselhetőbb volt, de így is maradt a szauna és a fullasztó légtér (ez a keddi Amon Amarth/Machine Head-koncertre jelentősen javult, de erről majd a maga idejében). Ruhatár még nincs (majd lesz), a szellőztetést is megoldják majd normálisan, a parkolásra ugyanúgy, ugyanott a zsákutcában maradt lehetőségem (telt ház mellett is volt még hely, pár perc gyaloglást meg mindenki kibír), szóval ha lépésenként is, de fejlődik a történet, azt pedig senki sem mondta, hogy minden úgy marad majd, mint amikor megnyitották a helyszínt. És ismételni tudom csak magam: mennyivel hervasztóbb lett volna, ha megfelelő koncerthelyszín hiányában újra elmarad vagy elhalasztanak egy ilyen bulit nálunk.

Mire benavigáltam magam a Barbába, a Carcass már zenélt, így baromi gyorsan bemasíroztam a fotósárokba és akadt még időm lőni pár közelebbit az igencsak megöregedett Jeff Walkerről meg az ugyanolyan filigrán, mérsékeltebben öregedett Bill Steerről (aki egyébként Doug Aldrich és Jerry Cantrell szerelemgyereke is lehetne). Nem csoda ám, hogy ennyire meglepett a tény, hogy milyen öregemberes Walker, hiszen utolára 2008-ban láttam őket a Szigeten (ahol még Mike Amott gitározott náluk, hát igen, változnak az idők), azóta nem is jártak errefelé, az meg idestova tizennégy éve volt már. Viszont a vicsorok, pózok, a magasba tartott basszusgitár meg a reszelős torok ugyanolyan, így egy idő után széles vigyorral bólogattam a klasszikus riffekre.

A tavalyi lemezüket nem sokat hallgattam, igazából fogalmam sincs, miért, mert ahogy itt megdörrent az Under The Scalpel Blade és a Dance Of Ixtab (Psychopomp & Circumstance March No. 1 in B), az bizony még szélesebb vigyort varázsolt a fejemre. Szépen belesimultak a Carcass történetébe ezek a klasszikus időszakhoz képest fényévekkel később készült dalok. Én kimondottan bírom, ha valaki akkor készít lemezeket, ha tényleg van valami mondanivalója, és nem csak muszájból kipottyant valamit, mert kell a következő turnékörre. Mindamellett klasszul öregedtek, nem váltak önmaguk árnyékává, paródiává meg semmiképpen sem.

A Heartworkről is megidéztek néhány melódiát (azok a dallamos gitártémák!!!, nem véletlenül vált klasszikussá az a lemez, de ne feledjük, hogy Bill Steer többet tett ezért, mint Amott annak idején). Igazából akkor lett volna az élmény könnyfakasztóbb, ha Mike feljött volna vendégeskedni legalább egy dal erejéig, de hát nyilván más szelek fújnak már mindenfelé. A szett végét meg a Heartwork címadójával zárták, hát lehet ennél tökéletesebben zárni előzenekari pozíciót? A hangzás jó volt, legalábbis ahol én álltam, szépen megdörrentek a gitárok. Bemelegítésnek több mint pazar volt ez a fellépés, abban meg csak halkan merek reménykedni, hogy ne kelljen újabb tizennégy évet várni egy ilyen kuriózum-jellegű eseményre.

A Behemoth nyilvánvalóan komolyabb látványelemeket rakott színpadra – eleve a mikrofonállványok brutál kovácsoltvas (?) cuccok voltak –, de ők jóval teátrálisabbak minden téren, látványt, színpadi koreográfiát és persze a dalokat tekintve is. Annak idején a Rockmaratonon láttam őket meg a Slipknot előtt, előbbinél volt egy kis kényelmetlen érzésem, másodjára már szórakoztattak. Itt sem volt ez másképp, de mondhatnám, hogy számomra most állt össze az egész olyan formában, hogy szívesen megnézném őket aránylag rövid időn belül újra. Az új lemezt direkt újrahallgattam a napokban, és nem mondom, hogy beültek a fülembe a dalok, de a sodró energia átjött otthon is, élőben meg aztán pláne, főleg, hogy meglepően erőteljesen, tisztán, mondhatni tökéletesen dörrent meg a szettjük.

Nem hiszem, hogy nagy meglepetést okozott az arcfestett zenészek vicsorgó, pózoló, olykor nagyot toppantó, lábemelgető tornamutatványokkal tarkított előadása (ez leírva rémesen röhejesen hangzik, de ott élőben, valahogy súlya volt minden pózőr mozdulatnak), engem bizony pár perc alatt megvettek kilóra. Látványban is pazar előadást kaptunk, a fények igazi nagyszínpados verzióban működtek, akadt háttérvetítés, meg fújták még füstoszlopokat meg a lángcsóvákat is, amit ki ne imádna. És megvolt a politikai kinyilatkoztatás is a kék-sárga füstfáklyákkal.

Bár Nergal hazájában celebstátuszban van, saját zenekarában nem telepszik rá a show-ra teljesen, noha persze többnyire rá szegeződtek a szemek, de Tomasz „Orion″ Wróblewski basszusgitáros és a turnégitáros Patryk „Seth″ Sztyber is bőven kivette a részét a közönség riogatásából, a dobos Zbigniew „Inferno″ Promiński meg egy állat. Nergal meg olykor átöltözött, szerepének megfelelően, hergelte a közönséget, szinte szó szerint a tenyeréből evett mindenki.

Élőben nálam borzasztóan jól működtek az új lemez dalai (The Deathless Sun, Off To War!, Thy Becoming Eternal, Versvs Christvs), de a 2004-es Conquer All volt számomra az egyik csúcspont, az a vészjósló riffelés ezzel a vastagabb sounddal kimondottan elsöprő erejűnek bizonyult. Másnap egy lengyel (metalhead) kollégám kérdezte, hogy „és Bibliát is égetett Nergal”? Mondtam, hogy ez kimaradt, de sátánozás volt bőven, ezen meg jót röhögtünk, mert helyén kezeljük ezeket a kicsit nevetségessé váló túlkapásokat. Mindent összevéve számomra 10/10-es élményt nyújtott a csapat, sodró erejű energialöketekkel.

Aztán jött az Arch Enemy, akiket nagyon vártam, hiszen hét éve láttam őket utoljára, az meg bizony rettenetesen sok idő. Azóta megjelent két lemez, felfordult a világ, a női szemmel is baromi jó csaj Alissa haja még kékebb lett, Amotté pedig fekete, Loomis visszafogyott és szőrféleség fedi az arcát helyenként, Sharlee még kövérebb, Erlandsson meg ugyanolyan, mint bármikor máskor. Az Arch Enemy gépezet pörög tovább, a zene nüansznyi eltérésekkel, de szinte ugyanolyan, mint két-három lemezzel korábban, a színpadi munka egyre precízebb és kiszámítottabb. Bizony, gépezet az egész, és minden fogaskeréknek tökéletesen kell működnie, értve ezalatt, hogy ki mikor hova lép, melyik fénynyaláb mikor hova esik, Alissa pontosan melyik másodpercben ugrik vagy dobálja a mikrofont. De hát ilyen a szórakoztatóipar. Ha belegondolsz, pont attól veszítené el az egyik varázsát az előadás, ha összevissza rohangálnának cél nélkül a színpadon.

Ami elsőre meglepett, hogy nem szóltak annyira jól, sok volt a magas, eltűnt az a dinamika, ami a Behemothban megvolt. Az új lemez erős lett, ezt ők is érzik, meg nyilván izgalmasabb a frissebb darabokat játszani, mint amit már sok százszor lepörgettek a világ különböző pontjain. Így a lemez címadójával robbantak színpadra, és innentől kezdve tizennégy számon keresztül egy pillanatra sem lankadva, szép ívet felrajzolva, végig magas hőfokon izzott a levegő. Is. Mert az izzás ekkorra már ismét fullasztóvá vált, főleg, hogy közben jöttek szépen a lángok is.

A Deceiversről hat dallal leptek meg, köztük elszórva néhány kihagyhatatlan slágerrel, mint a My Apocalypse, a Ravenous vagy a War Eternal. Huszonöt év után nekik is megvan a saját keresztjük, amit cipelni kell koncertről-koncertre, még ha bődületesen is unják már játszani a bevált slágereket. Ne feledjük, elhangzott a Handshake With Hell, amiben Alissa dallamos énekre váltott és bizony úgy is bődületesen nagy hangot eresztett ki a torkán. Nyilván tapogatóznak még ezzel élőben is, miképp működik, vevő-e erre a közönség, meg mennyire kényelmes. Hosszú távon kétlem, hogy óriási változások lennének ilyen téren, a műsor színesítéséhez viszont szükség lesz ilyesfajta változásokra.

Hozzáteszem, élőben azért ezzel a fajta precíziós gépezet előadásmóddal elképesztően hengerelnek még mindig, az is simán benne van a pakliban, hogy nem írták ki még magukból a mostani felállás legerősebb lemezét. Néha elgondolkodom koncertek közben, hogy eljön-e valaha az a pillanat, amikor unni fogom élőben a tényleg megszámlálhatatlanul sokadik metálbulit, de amikor ilyen szintű előadásokat látok-hallok, és érzem, hogy piszkosul feltölt energiával, mindig rájövök, hogy beláthatatlan távolságban van még az az idő.

Jeff Loomis meg hát Jeff Loomis. Nem hiszem, hogy nagy titok, mennyire imádom a játékát, és elmondható, hogy évtizedek óta szerelmes vagyok abba, ahogy gitározik, ezen nincs mit szépíteni, pazar volt most is minden, ami csak kifutott az ujjai alól. Kapott is egy rövid kis szólórészt, amikor egyedül lehetett a színpadon, de hát az instrumentális Snow Bound már csak ilyen, meg ugye Amott is becsatlakozott a gitárpárbajba. A liivás korszakot csak egy rövid outro erejéig idézték meg, a Nemesis után a Fields Of Desolation outróként szólalt meg. És hipp-hopp, máris véget ért az este.

Valószínűleg ennél nagyobbra már nem nagyon lehet nőni ezzel a fajta zenével, de egyenletes színvonalat tartva azért még jó pár évig elszórakoztathatnak minket. Nagyon hiányzott már egy ilyen feltöltős este, és még hol van az év vége!