Shock!

Előrebocsátom, csalódni fog, aki a vasárnapi napról is a hasonló részletességű beszámolót vár, mint a szombatiról, mivel engem e napon – sőt, a komplett fesztiválon – mindössze egyetlen zenekar hozott annyira izgalomba, hogy papírra vessek róluk néhány sort, ez pedig az Enslaved volt. Mindenki jobban jár, ha a Nevergreen, a Dalriada és az Ektomorf zenekarokról a helyszínen megfogalmazott gondolatokat megtartom magamnak, legyen elég annyi, hogy a maga közönségét mindegyik brigád megtalálta és kielégítette, bár az már fél füllel hallgatózva is feltűnt, hogy a nagyszínpadon továbbra is siralmas a gitárok megszólalása. Bizonyára a szimultán zajló EB-döntő is szerepet játszott benne, hogy különösebb tolongás és egyéb kínok nélkül átvészeltük ezt a bemelegítő időszakot, és a helyszín remek adottságainak köszönhetően kimondottan jó hangulatban vártuk a hosszú idő után ismét ránk köszönő norvégokat.

Az Enslaved már akkor megnyerte a vasárnapi csatát, amikor az még el sem kezdődött, ugyanis a szombati spanyol fesztiválról kizárólag a zenészek érkeztek meg a Duna partjára, a komplett felszerelésük elmaradt valahol útközben. Grutle Kjellsonéknak ettől pedig olyan beleszarós partihangulatuk támadt, hogy azon nem lehetett nem vigyorogni. Egyáltalán, olyan imádnivaló figurákból áll ez a veterán bergeni ötösfogat, hogy a stílus rajongójaként lehetetlenség nem a lábaik elé borulni. Az elején kissé megijesztett az ádázul kavargó, értelmezhetetlen sound, de már korán kitisztult annyira a hangkép, hogy ez se zavarjon meg az élvezetben. A programot egy velejéig lecsontozott fesztiválos szett adta, amellyel főleg az őket régóta követő keménymagnak kedveztek, tekintve, hogy ha jól figyeltem, egyetlen dal sem (!) hangzott el az újabb albumokról.

A norvégok amúgy is jubileumi köröket futnak manapság (alapításuk huszonötödik évfordulójának tiszteletére), tehát az őskövületek leporolása nem szolgált földrengető meglepetéssel, de egy Return To Yggdrasill, vagy a Frost két csodaszép pillanatának (Fenris, Jotunblod) felidézése a legkeményebb acélszíveket is meglágyíthatta, nem beszélve az én eleve szentimentális lelkemről. Viking hőseink bizony megöregedtek, a megfelelő testtájakon szépen ki is gömbölyödtek az elmúlt évek során, mégis, alig tudnék a színtérről hasonlóan szimpatikus, minden körülmények között meggyőző alakulatot mondani. Kölcsönhangszerek ide, úti ruhákban lenyomott fellépés oda, nagyjából fél perc alatt az ujjuk köré csavarták a rájuk fogékonyakat. Arra persze nincs mentség, hogy a szűk órányi, rettentő tömény műsor végén a ráadás elmaradt, a vastaps így is maximálisan indokolt volt, az pedig nem is kérdés, hogy októberben, a Dürerben újra megnézzük majd őket.

A RockMaraton Fesztivál a huszonhatodik életévét tapossa, ennek ellenére ahogy Kiss Gábor kartárs is megemlítette tavalyi beszámolójában, valamiért nála ez az össznépi mulatság kimaradt, mint ahogy nálam is. Az idei fesztiválra azonban olyan neveket hoztak, amiért simán megéri leutazni Dunaújvárosba. Már csak azt kellett kilogisztikázni, melyik nap tudok odautazni, és mivel a főzenekarok elég későn kezdenek (fél éjfél), mi éri meg, hogy másnap három óra alvás után egy újabb munkanapba vessem magam. És itt elérkezünk a „melyik karomat vágjam le"-problémához (szervezői oldalról, gondolom, bár meglehet, tévedek), hiszen az igen késői kezdés oka lehetett az is, hogy munkanap mindenki odaérjen, viszont így mire vége lett a fesztiválnak, és mire a nem ottalvós réteg hazaért akár a fővárosba, akár más városba, a már erősen az éjszakába hajlik, és másnap nagyjából ki lehet lőni még egy maratonozást. Részemről sajnos, mert több napot is szívesen megnéztem volna/megnéznék (főleg az Ignite-ot sajnálom, bár őket már láttam idén), végül úgy sakkoztam ki, hogy a hétfői napot viszem, a Behemothot úgyis rég meg akartam nézni élőben. Ember tervez, Isten végez, ez pedig az aznapi, blackmetal-zenekarokkal terhelt fesziválon egyfajta inverz blaszfémiának is tekinthető.

Igaz, a tervezetthez képes jóval később tudtam csak elindulni, és a (svéd) Shining helyére érkező Belphegor már javában játszott, amikor a helyszínre érve megtaláltam a Nagyszínpadot és a helyi gyászbogár-kolóniát. Az egész fesztivál terjedelmes volta miatt hálistennek sehol nem volt tömeg, teljesen kényelmesen lehetett nézni a koncertet gyakorlatilag bárhonnan, bármilyen irányból. Még én is jól láttam mindent középtájt is, pedig ez mindig sarkalatos pont nálam a nem túl magas testalkatom miatt. Kevés osztrák előadóról lehet elmondani (kivéve szegény néhai Falcót), hogy viszonylagos világhírnévre tettek szert, de műfaján belül a Belphegorral számolni kell. A színpadképük rendben volt, a tagok közti csontokból összerakott bizarr figura sokat dobott az arcfestett zenészekkel tarkított színpad látványán. Igaz, a zenéjük a műfaj összes kliséjét és pózát tartalmazza, mégis szórakoztató formában képesek ezt összeállítani, és ugyan nem láttam a teljes szettet, de nem mondanám egysíkúnak a dalaikat. A síron túli hangulat is rendben volt, szépen megalapozták az estét a főzenekarnak. Utánuk a közvetlen szomszédban felállított Offline Pit sátorban kezdett a Sear Bliss, akiket emberemlékezet óta nem láttam, ám most csak bele-belenéztem a műsorba. Valahogy nem tudtam ráhangolódni a zenére, jobban esett odakint mászkálni, és az esti sötétség ellenére valamennyire felfedezni a fesztivál területét. A Nagyszínpadnál egyébként konkrétan tánctérnek is beillő méretű fotósárok van, végre nem kell egymás hegyén-hátán préselődnünk, zseniális, innen is köszönöm.

Azt kell mondjam, a lengyel Behemoth nem viccel. Nem csupán megjelenésben (ruhák, korszerű arcfestés), hanem kiállásban is rejlik bennük valami igazán vérfagyasztó. Nem vagyok igazi diehard rajongó, igazából a Demigod óta követem jobban a lemezeiket (arra nyilván azért figyeltem fel, mert egy dalban szerepelt az ex-nevermore-os Warrel Dane), és be kell valljam, igazán a két évvel ezelőtti The Satanist győzött meg: iszonyatosan komoly dolgokat hoztak létre zeneileg is. Máshoz nem hasonlítható atmoszférikusság, földöntúli, zsibbadt temetőhangulat, és hiába black metal, a feszes szögelésen kívül van valami egészen sajátos groove és fogósság is a zenéjükben. Azon nem nagyon rágódnék, hogy a frontember Nergal milyen kemény dolgokon ment keresztül (aki kedveli a zenekart, úgyis tisztában van mindennel), ennek szerencsére nyoma sincs rajta, egy totálisan fitt fickót láthattunk a színpadon.

A legutolsó lemez dalainak én speciel örültem, és élőben is bebizonyosodott, hogy tényleg van valami nagyon más a zenéjükben, mivel nem csak a hűvösödő időjárás miatt voltam libabőrös tetőtől-talpig. Nem is nagyon volt kommunikáció a közönséggel, jöttek egymás után üresjárat nélkül a dalok, néha tényleg csak annyi akasztotta meg a koncertet, illetve adott hozzá némi pluszt, amikor például Nergal füstölővel járta körbe a színpadot, vagy amikor az előadás végefelé az ördögszarvas maszkokat öltötték magukra. Ilyen az, amikor egy zenekar nem csak szövegel a gonoszról (persze szövegelnek ők is), hanem vizuálisan is megjeleníti, mindenki arcára fagyasztva a mosolyt. Aztán hirtelen levonultak a színpadról, majd bekóválygott pár technikus zseblámpákkal, nem igazán lehetett tudni, hogy valami technikai zűr van, vagy most ez a ráadásblokk előtti szünet. Másfél órás koncertre készültem, de kevesebbet kaptunk (fesztiválműsor, nyilván), de nem támadt utána hiányérzetem, kompakt, erőteljes és tartalmas hangverseny volt.

Valentin Szilvia

(Folytatjuk.)

Enslaved, Belphegor fotók: Rockmaraton