Az elmúlt hetek-hónapok irtózatos erejű koncertdömpingje elkényeztetett mindenkit, így elég gyorsan elértünk oda, hogy nem jutunk el mindenhova. A negyedszer hazánkban fellépő Gojirát azonban vétek lett volna kihagyni, főleg, hogy utoljára öt éve jártak ugyanitt. Öt év alatt rengeteg minden történt, a meredeken felfelé ívelő pályán lévő francia srácok egyre nagyobb sikereket érnek el, mostanra tényleg szerte a világon megtanulták a nevüket, így azt is elérték, hogy ők tudnak már magukkal húzni fiatal, elismerésre vágyó csapatokat. A tavaly megjelent, számomra elementáris erejű Fortitude dalait meg kötelező meghallgatni élőben, ha arra lehetőség adódik. Főleg, hogy eredetileg a Kornnal érkeztek volna, aminek nem örült felhőtlenül a zenekar nem közös rajongótábora, aztán az a terv kútba esett, de a későbbi, külön headliner januári koncert szerencsére már csak pár hónapot csúszott, nem egy teljes évet. Hála!
Az Alien Weaponry a világ végéről, Új-Zélandról érkezett (illetve nekik nyilván a mi kis kelet-európai csöpp országunk a világ vége), és az teszi őket izgalmassá a metálvilág számára, hogy tradicionális maori elemeket szőnek az egyébként nagyjából Roots-korabeli Sepulturát idéző zenéjükbe. A haka táncot a világ az utóbbi pár évben Jason Momoa miatt jegyezte meg (aki pedig távolról sem maori, sokkal inkább félig hawaii), de most kaptunk egy rövid kis ízelítőt, milyen, ha tényleg maori srácok nyújtogatják a nyelvüket és meresztgetik a szemüket ránk. Még így, pár másodperc erejéig is felvillant, hogy ebben a törzsi táncban is van valami elementáris erejű, de az idő szaladt gyorsan bele is csapott a lecsóba a trió.
|
időpont:
2022. július 27. |
|
helyszín:
Budapest, Barba Negra Track |
|
Neked hogy tetszett?
|
A Henry de Jong és Lewis de Jong tesók által alapított csapat két lemezen van már túl, és előzenekarként impozáns klipdalaikra fektették a hangsúlyt. Hét szám fért bele a programba, a srácok beleadtak mindent, feszült az erőtől a műsor, és teljesen okésan hozták duplavokálos, jellegzetes énektémáikat is. Érzésem szerint még egy ritmusgitáros jót tenne az élő hangzásnak, nagyobb energiával jöhetnének át a lemezre vett megoldások. Bár kedvet kaptam hozzá, hogy mélyebben is beleássam magam a lemezeikbe, kicsit egybefolytak a témáik, viszont ennek ellenére az utolsó Kai Tanaga még napok múlva is visszacsengett a fülembe. Fogunk még róluk hallani, ügyes, elkötelezett srácok, jó háttérrel. (V.Sz.)
Bár a Fortitude a megjelenése óta eltelt időben sem szerettette meg magát velem (elődjéhez hasonlóan), igazából eldöntött kérdés volt, hogy ha a logisztika is úgy akarja, ott a helyem ezen a koncerten. Már csak azért is, mert sunyin lopakodva csaknem egy évtized eltelt a legutóbbi találkozásunk óta a Gojirával, amelynek még az A38 bendője adott helyet. A zenekar azóta kétségbevonhatatlanul több szintet is lépett, ennek jelenként aztán persze számos helyről is előkerült a banda „lakosságivá" válásának örökzöldje, ami óhatatlanul utolér minden hasonló cipőben, az underground mélyéről felfelé igyekvő brigádot. Ha viszont a dolog népünnepéllyé alakulását tekintjük, így nyáron, egy szabadtéri, kellemesen nagy méretű helyszínen a „lakosságizás" megmarad a fotelhuszárok kiváltságának, aki ténylegesen tiszteletét tette ezen a koncerten, azt sokkal inkább felemelte az élmény.
Az első harminc másodpercben meg is állapíthattuk, hogy a négyes a maga részéről nem változtat a recepten: minden különösebb fakszni nélkül (ezúttal egy ötletes, 180 másodperces visszaszámlálást követően) felsétálnak a színpadra, és pusztán a dalaik erejével mindenki fejét lecsavarják szépen a nyakáról. Sejthető volt, utóbb pedig a megfelelő helyekről tudható is, hogy a setlist a Fortitude és a Magma köré épül majd, összesen tíz dal hangzott el ezekről a lemezekről, vagyis a diszkográfia maradék része irányába legfeljebb tisztes megemlékezés történhetett. Ezzel pedig pont azért nincs nagy baj, mert az utóbbi két album, de különösen a Fortitude dalai eleve azzal a szándékkal születtek, hogy élőben igazán jól működjenek. Így tudott a lemezen számomra erősen töltelék kategóriás The Chant igazi csúcsponttá válni, és ehhez nem is kellett több, mint hogy az egyetlen hangból álló kórust több ezren üvöltsék Joe Duplantier-vel. Megjegyzem, kellett is ez a plusz, mert az egyébként nagyon kellemesen megszólaló mixben az énekes hangja sajnos gyakran elveszett.
Mivel harminc éve kényszeresen vonzódom a kiemelkedő dobosokhoz, nem is volt kérdés, hogy az este zömében le sem tudtam venni a tekintetemet a másik Duplantier tesóról, Marióról. Néha úgy tűnt, itt a komplett placc az ő játszótere, és mindenki azért dolgozik, hogy játéka igazán tündökölhessen, ami egyrészt durva csúsztatás, másrészt pontosan ez történt. Ahogy azt szinte minden gojirás megemlékezésnél leírjuk, pofátlanul laza, elképesztő terminátor ez a minden bizonnyal földönkívüli faszi, aki újfent gőzgépként tolta előre az egész gépezetet, és közben csupán nézni is élményszámba ment. Eloy Casagrandéval együtt állnak a már nem is annyira trónkövetelők élén, bár tény, hogy a Sepu ütősét még nem láttam „Nem hallak titeket" táblácskával a fronton rohangászni. Viszont bármennyire banálisan hangzik így leírva, élőben ez utóbbi is működött. Ahogy működött volna mindez konfetti és papírcsíkok nélkül is (Toxic Garbage Island, ugyebár), de ez már visszavezet a bevezetőben említett össznépi szórakoztatás témájához.
Kerek, komplett prezentáció volt ez a csatalóként húzó Born For One Thingtől kezdve, az Amazonia révületszerű lezárásáig, és hát beestek közben azért repülő bálnák és a bűntudat ajándékai is, hogy az agynak is legyen mit feldolgoznia. Öt éve Ádám egy tökéletes élményről számolt be ugyanitt, és ha a hangzás minimális fogyatékosságait beleszámítom, az idei sem lehetett semmilyen skálán kevesebb 90 százaléknál. Sok ilyet még, ha lehet, még idén nyáron! (K.B.)
Hozzászólások
Pontosan. Az AW után próbáltam én is sört szerezni, esélytelenül. Nem is sikerült. De később már nagyon szomjas voltam, így a Hold on alatt bepróbálkoztam megint (sikertelenül, a pult mellől csak nem fogom végignézni a Silvera-t, visszamentem). Na, akkor találkoztam össze egy csávóval a pult közelében, aki elmondta, hogy már a koncert kezdete óta állt és várta a sorát-sörét.
Pedig a Gojirán aztán nem múlott semmi, nagyon jó koncertet toltak, jól is szóltak. Ez áll amúgy mindhárom zenekarra. Élvezet volt nézni Mario játékát, egy állat. A csúcspont számomra a The Cell volt.
Teljesen felesleges, amíg le nem bomlik addig is szemét.
Miért tartunk még mindig itt, hogy a szalag mellett kell dolgozni éjszakai műszakban egy zenekarnak egész életében és onnan menni próbálni és csak akkor jó meg hiteles? Persze, hogy üzlet, rengeteg pénzt és energiát belefektettek, másképp nem megy, a csináld magad underground vonallal csak egy bizonyos szintig lehet eljutni. Te sem hallottál volna róluk soha, ha ottmaradtak volna.
Lebomló cucc volt, legalábbis úgy mondták.
Sajnos nem tudtam ott lenni, de ezt olvasva nekem is felszaladt a szemöldököm, Nem ismerhetem a kontextust, de elég furának tűnik a szemetelés (mert ez az) egy ennyire markánsan környezettudato s zenekartól.
Ami a koncertet illeti: Nekem az AW egy kicsit egy kaptafa volt, nem igazán ragadott meg a zenéjük, de lehet csak én vagyok ideológiailag képzetlen. A Gojira viszont fantasztikus volt, szinte hibátlan volt a setlist is, ebbe tényleg nem tudnék belekötni. Abba már inkább, hogy egy Gojiránál a konfetti és nejloncsíkok szélnek eresztése picit visszás. Más zenekarnál talán belefér, de szerintem a Gojira, ilyen szövegekkel, témákkal pont nem ezvacszint. Persze lehet ez csak nekem volt zavaró.
A Trackben ekkorát még nem szívtunk sörrel, pedig itt voltunk öt éve is, ahol saccra kb ugyanennyien voltunk, így azért picit már az is zavart, hogy az amúgy tök ügyes Alien Weaponryt csak sorba állva sikerült elcsípni. Lehet én voltam vakon, és sokkal többen voltunk, vagy a Track baszott bele egy kicsit a kérdésbe, de azért a gördülékenytől ez messze volt.
Ami Gojirán objektíve zavart, az a hangzás. Jobb elöl a harmadik sor környékén Joe éneke teljesen elveszett, és nagyjából az első harmad végéig a gitárokat is elnyomta Mario dobja. Valahol a koncert kétharmadánál ki is álltunk kicsit hátrébb, hátha ott jobb lesz a matek, de nagy megváltás ott sem ért minket.
Ami már a szubjektív rész, hogy nekem a legutóbbi album sajnos sokkal kevésbé működik élőben, mint a korábbiak. Valahogy messze nem érzek ezekben a dalokban akkora kraftot, akkora őserőt, mint a még szerencsére megidézett Backbone-ban vagy Toxic Garbage Islandben, és persze, a Chant valóban kurva hatásos volt mint hangulatbomba, nekem mégis ezerszer nagyobbat ütött a nem sokkal utána ellőtt Gift of Guilt. Utóbbi miatt mondjuk már önmagában örültem, hogy jöttem, öt éve sajnos ez a dal kimaradt, és az egyik kedvencem.
Szvsz kicsit talán elmúlt a szerelem irányukba, értem és meg is értem azt az egyébként organikus folyamatot ami a zenéjükkel történik, de talán ez már nem annyira nekem szól, minden kényszeres derpegés nélkül arra vonatkozólag, hogy sokkal népszerűbbek lettek az évek során, ugyanis tök megérdemelten (és amúgy én is csak a 2014-es lemezzel ismertem meg őket). Nekem kicsit zeneileg lettek sterilek és panelesek. Mario persze ezzel együtt is a világ egyik legjobb dobosa, de ezt leírni is felesleges, akkora evidencia.
Kb. 28-38 EUR között mozognak a pólók.
A 15 000 Ft-os ár = 35 EUR.
Ez egy évvel ezelőtt 12 600 Ft lett volna.
2018-ban pedig 10 850 Ft. Akkor 310 Ft volt az árfolyam.
Ezt is csak olyan (K.B.) - ra sikerült megírni..