Shock!

1 vagy 10. E két pontszám híven tükrözi, milyen elvárásaim voltak az új Gojira-lemezzel kapcsolatosan. Egyik kedvenc csapatom a L' Enfant Sauvage-on megmutatta, hogy technikás extrém metal ide vagy oda, nem hajlandók pályájukat egyetlen stílusra korlátozni, filozófiájukat tekintve inkább állnak közelebb a fiatal, de rugalmas facsemetéhez, mintsem az öreg, de merev fához. Épp ezért szinte adta magát, hogy a következő lemez kétesélyes lesz: visszanyúlnak a vad gyermek előtti időszakba, hogy készítsenek egy From Mars To Sirius II-t vagy egy The Link Revisitedet, és akkor nem érdekel az egész, kuka, vagy mutatnak valami olyat, amit tőlük még nem hallottunk. Valami újat, de úgy, hogy közben megőrzik a védjegyükké vált súlyt. A Magma pontosan utóbbi számomra.

És ezzel el is árultam magamat, azaz hogy nem tartozom a konzervatív Gojira-rajongók közé. Imádom mindegyik lemezüket, ám mindennél jobban örültem, amikor a L' Enfant Sauvage-on végre, még ha csak fél lábbal is, de leléptek az addig járt útról. A Magmán már nem bátortalankodnak, s ez az a merészség, ami még ebben az MTV-telenített zenei világban is oly ritka. Mintha minden zenekar kényszeresen meg akarna felelni a számukra totálisan arctalan rajongóiknak, akikből már egyre kevésbé tudnak megélni, s mégis, inkább játsszák ezredszerre is ugyanazt, csak szeresse őket valaki. Na, a Gojira szarik minderre. „Elhagynak százak, jönnek ezrek", énekelhetnék Joe Duplantier-ék, de ez egyrészt azt jelentené, hogy Ossian-rajongók, ami erősen meglepne, másrészt pedig, hogy roppant naivak. Szinte biztos, hogy a Magma miatt néhányan el fognak pártolni tőlük, főként azok közül, akik szerint a tiszta ének eleve blaszfémia, a dallamoknak pedig semmi keresnivalójuk egy efféle csapatnál. Csakhogy a Gojiránál a betonozós riffek és a nyaktörő váltások a hörgéssel együtt eszközök voltak csupán, soha nem cél, ami most is a régi, egyedül az eszközök terén történt némi variálás.

Mintha a Neurosis kénköves súlya találkozna a Killing Joke posztapokaliptikusan nihil víziójával, úgy ömlik elő komótosan a korongról a The Shooting Star. S hiába nem szólnak olyan vaskosan a gitárok, mint a korábbi anyagaikon, ennél súlyosabb dalt a korábbi lemezekre nem nagyon írtak még a franciák, s ez még úgy is igaz, hogy a dalban hörgés csak a háttérben hallható. Érdekes, hogy ez az albumon végig így megy, Joe Duplantier jellegzetes süvöltése – mint ahogy a súlyosságot mindig nyilvánvalóvá tevő hangszeres keménység – háttérbe szorult, lecsupaszítva így a Gojira-metalt, s feltárva a ruha és a bőr alatti vérvörös izmokat és csontokat. Aminél semmi sem lehet elemibb erejű. A nyitódal egyébként a lemez másik tulajdonságát is felvillantja, a Magma ugyanis olyan, mint egy bővizű folyó, amitől ha távol vagyunk, csupán a tompa zúgását észleljük, s az igazi erejét csak akkor értékeljük, ha belemerülünk nyakig, és hiába küzdünk az árral, a tajtékzó víz egyre csak sodor magával, míg végül maga alá taszít. Utazás, olvasás vagy akár takarítás közben nem hat a Magma, sőt, lesilányul jellegtelen háttérzajjá. Ehhez a lemezhez le kell ülni, hátradőlni, lehetőleg a szövegkönyvel a kézben, és belemerülni, hagyni, hogy a habok alá merüljünk. A lemez ebből a szempontból (is) nagyon nem divatos.

A már előzetesen napvilágra került Silvera bedörrenti a keménységi mutatót. Mintha a zenekar megsajnálta volna a bivaly riffekre és a duplázóra felizguló metalosokat, itt aztán az ősrajongók is megkapnak mindent, amire csak vágytak. A hörgés is előkerül, maga a dal pedig üt és vág, s még ha visszafogottabb is, mint a The Art Of Dying, ez mit sem számít, a remek klippel megspékelt szerzemény eszméletlen jó témákkal támad, a refrén pedig fogós, de ez mondjuk nem újdonság a bandától. Ja, és külön ki kell emelni a tappingelős szólórészt is, ahol a háttérben Joe vokálja egyszerre ódon és kísérteties.

Az előzőek fényében szinte kapkodósnak tűnik a The Cell indítása: Mario Duplantier csépel, mintha az élete függne tőle, bátyja és a másik gitáros, Chirstian Andreu pedig karöltve riffelnek, a lemez egyik legdinamikusabb tételét varázsolva elénk. A dalt magát először túl rövidnek éreztem, mintha elbírt volna még egy-két izmosabb témát, de többszöri hallgatás után, a teljes album fényében egyáltalán nem tűnik rövidnek, szépen belesimul az összképbe. Egyébként arról meg sokat lehetne vitázni, hogy a lemez széndékosan lett rövid, mivel manapság a többség úgysem képes befogadni hosszabb lélegzetvételű dolgokat. Tény, hogy a maga negyvennégy percével a Magma valóban nem túl hosszú, sőt, ez az eddigi legrövidebb Gojira-album, de olyan mélyen képes hatni, hogy még ennyi játékidő is elég ahhoz, hogy utána úgy másszunk tovább, mintha kifacsartak volna. De egy Gojira-rajongó számára egyszerűen akkor sem létezhez olyan, hogy túl hosszú Gojira-dal.

A másik single-ként megjelent Stranded szikár, egyenesebb vonalú darab, s itt jön elő először markánsabban a lemez egyik fő témája. A Duplantier-fivérek a lemez munkálatai közepén jártak, amikor édesanyjuk elhunyt. Elkerülhetetlen volt, hogy ez a traumatikus élmény utat találjon az albumra, s valószínűleg részben ez is oka lehet a csapat zenei iránymódosulásának. Ha beleolvasunk a dalszövegekbe, elég gyakran botlunk az égre és a magasba emelkedésre utaló kifejezésekbe, de Joe hangjában is rengeteg szomorúság rejlik, mintha ki akarná magából énekelni és üvölteni a fájdalmát.

A rövid átvezető Yellow Stone amolyan indiános hangulatú szösszenet, és csak tipp ugyan, de ismerve az észak-amerikai bennszülöttek spirituális felfogását és az énekes/gitáros vonzódását minden hasonló ideológiához, talán nem véletlen a címadás sem. Aztán következik az album Csomolungmája. Amikor először végighallgattam a lemezt, több részlet is velem maradt belőle, de úgy, ahogy a Magma refrénje és gyászos-fájdalmas gitárvijjogása, csak nagyon ritkán szokott dalrészlet kísérteni. Talán nem kell hozzá komolyabb fantázia, hogy kitaláljuk: ez a dal is a hiányról, a halálról szól, és lehet, hogy itt sincs milliónyi váltás meg sziklafalakat porrá őrlő lábdob-darálás, de hogy ennél súlyosabb dalt a csapat még soha nem írt, az száz százalék.

A monumentális címadó után érkező Pray szinte jól esik kellemesen lassú, lecsendesedett folyásával, ami persze nem tart sokáig, a négyesből hamar kitör a sebzett vadállatra jellemző, elkeseredett küzdeni akarás. És komolyan, nem értem azt, aki a tiszta ének miatt sopánkodik, hiszen korábban is hallattunk már ilyesmit a csapattól, elég csak a Global Warmingra gondolni. Az idősebbik Duplantier hangja totálisan rendben van, még hörgésmentesítve sem nevezhető kommersznek, és ez azért a Prayben is elég nyilvánvaló. De mint már mondtam, ha doomozás közben próbálkozunk a Magmával, nem biztos, hogy működni fog a dolog. Ismét ismerősen gojirás terepre tévedünk az Only Painnel: Joe védjegyszerű húrerőszakolása a helyén van, mint ahogy a vaskosan dohogó riffelés is, Jean-Michel Labadie dübörgő basszusjátéka is megadja a kellő aljzatot ennek a szimplán húzós darabnak.

Az a zseniális ebben a lemezben, hogy még a vége felé közeledvén sem igen sejthető, mi fog következni. Én például egyáltalán nem számítottam a Low Lands hipnoterapeutikus élményére. Mintha egy napégette, végtelen pusztaság felett repülnénk, épp elég alacsonyan ahhoz, hogy ujjunk hegyével még megérinthessük a forró talajt. Ha a dal szövegét nézzük, a nyakamat tenném rá, hogy ennél érettebbet és komolyabbat nem agyaltak még ki a franciák, pedig hát eddig is a krémhez tartoztak, téma és megfogalmazás terén egyaránt. A dal végén még ott hever egy éteri gitárpengetős levezetés, hogy aztán a lemezt egy rövid, demós hangzású jammelés zárja le. A Liberation leginkább a Kyuss Space Cadetjéhez hasonlítható, csak épp ének nélkül, gitárra és perkára. Gyanítom, hogy ez a Duplantier-tesók improvizációja lehet, megkapó darab, egyben feleleveníti a franciák köztudott szeretetét a világzenék iránt.

Fene se gondolta volna, hogy az év egyik legmegosztóbb albumát épp a Gojira teszi majd le az asztalra, de a franciáknak most sikerült valami olyasmit végrehajtaniuk, mint amit a Metallicának 1991-ben a fekete lemezzel, igaz, a Magmáról egyetlen dal se fog bekerülni a rádióba. Hallottam már olyan véleményeket az albumról, hogy a Gojira mára szörnyecskévé szelídült, de ezt csak a felszínes zenehallgatási szokások mondatják egyesekkel. Igen, ez a lemez odafigyelést igényel, és nem, nem könnyed hallgatnivaló. De nem is mondta senki, hogy blastbeatek és csuklórepesztő riffek nélkül nem lehet a zene kemény vagy súlyos. Nagyon is lehet, itt van rá a bizonyíték.