Shock!

Végérvényesen véget ért a nyár, eljött az őszi beltéri minifesztiválok ideje, így az Ultima Ratio Fest 2023 néven futó zenekarcsomag a Barba Negra nagyobbik sátrába is elért. Tavaly ugyanezen a néven futó estén eggyel többen voltak a fellépők (Moonspell, Insomnium, Borknagar, Wolfheart, Hinayana), idén ki tudja, miért maradtak „csak" négyen, az viszont egységes, hogy e szűkebb műfajon belül viszont változatos volt mindkét program. Azzal lehet vitatkozni, hogy játszhatott volna-e többet bármelyik főbanda, vagy sem, csak nem érdemes, az ilyen többcsapatos esték inkább a barátságos esélyegyenlőségről szólnak, mintsem az egyéni villogásokról. (V.Sz.)

Az osztrák Harakiri For The Sky egy ideje már rajta van a radaromon, szégyellem is magam, hogy ezidáig semmilyen formában nem emlékeztem meg a sógorokról, de végre akkor ennek is eljött az ideje. Az első élő találkozásunkra készülve tehát elmondhatom, hogy őket vártam a legizgatottabban ezen az estén, ami furcsán hathat a harmadik számú előzenekarra vonatkoztatva, mégis így van. Azt mondják az okosok, hogy a társulat poszt-blacket játszik, annak is a szuicid hatásoktól szenvedő válfaját, legyen hát akkor így, a lényeg, hogy nem nagyon lehet unatkozni a zenéjük hallgatása közben, és most végre az is kiderült, hogy a kiállásukra sem lehet panasz. A hegynyi méretű főnök/gitáros Matthias Sollak esetében ehhez éppen elég annyi, hogy előrevonul a frontvonalba, és felteszi a lábát a kontroll-ládára, miközben Michael Kogler a nem kifejezetten változatos orgánumának minden cseppjét a színpadra köpi. A többiek itt mellékszereplők, katonák a vérrel-könnyel folyó kánaán megteremtésében. A Harakiri sokra, ennél a pozíciónál legalábbis lényegesen többre hivatott, remélem, lesz még alkalmam hosszabban is szemrevételezni őket.

Az Omnium Gatherum képében ezután a negyed évszázados rutin penderült a színpadra, az elvárt felkészültségükkel egy perc alatt az ujjuk köré csavarták a rájuk fogékonyakat, és ezek után már „csak" szinten kellett tartani ezt a fordulatszámot. A finnek pontosan tisztában vannak vele, hogyan kell lezavarni egy fesztiválprogramot, mert ez, bár már két lábbal járunk az őszben, nagyjából megfelelt annak, amit egy napsütötte nyári fesztiválon tőlük kaphatunk. Nem vagyok a diszkográfiájuk beható ismerője, a program nagy része ismeretlen volt nekem, az új EP-jükről is csak a címadó Slashert kapták elő, pedig a Maniac coverjénél nagyobb közönségetető egészen biztosan nincs a tarsolyukban, ám ezt a kártyát a Paradise Lost közönsége előtt nem merték (?) kijátszani. Összességében is azt mondhatom, idegenként hatottak ebben a közegben, jobban illettek volna mondjuk egy olyan headliner elé, mint például az Arch Enemy, ők játszanak hasonlóan hipóval kilúgozott, aztán folyékony szupermetállal színültig töltött muzsikát. Természetesen láttam, hogy sokaknál nagyon betalált a produkció, én viszont rettenetesen unatkoztam.

Ja igen, és pár szó akkor a hangzásról. A két előzenekar legelöl kifejezetten remekül szólt, legalábbis ami fontos volt, az kellő súllyal érvényesült. Aztán amikor hátramentem a büféhez, megdöbbenve tapasztaltam, mindebből milyen dobozban kavargatott massza jut el a hátsóbb régiókba. Bárhol álltam, folyton változott a hangkép, annyian azonban nem voltunk, hogy a helyváltoztatás komolyabb kínokat okozott volna. Szóval távolról sem volt szó tragédiáról e tekintetben, de tény, hogy alaposan meg kellett válogatni az állóhelyedet, ha valóban élvezni akartad az előadást. A Primordial van már akkora név, hogy esetükben talán túlzás azt mondani: harmadik előzenekarként feleltek a hangulatfokozásért, ugyanakkor ők sem játszottak rendes hosszúságú programot, és ez azért nekem nem esett jól. Hatalmas terjedelmű kompozícióikból mindössze hét tétel fért be aznap a Barba sátrába, a nagyon friss How It Ends albumot még javában emészti a tábor, de a címadó és a Victory Has 1000 Fathers... elhangzott azért. A maradék öt dal (amelyek közül az egyik természetesen az elmaradhatatlan The Coffin Ships volt) legfeljebb csak enyhíteni tudta a rajongók éhségét.

Nemtheangáék esetében is veterán alakulatról beszélünk, láttam pár őket rengetegszer, és hoztak is mindent, amit korábban tőlük megszoktunk. Színpadi történések tekintetében persze leginkább a frontemberről érdemes beszélni, a többiek szokás szerint színpadhoz szegezett lábakkal hajlítgatták a zengő fát. Bár a lemezeik már régóta nem hoznak izgalomba, élőben továbbra is az egyik leghatásosabban üzemelő gépezet az övék, most is gyönyörűen építgették a saját világukat, melyben nagyszerűen érvényesültek a jellegzetes MacUiliam-témák, miközben Alan Averill igyekezett a lehető legtöbb bámuló arcot letépni a helyéről.

Engem minden alkalommal meggyőznek, még akkor is, ha kívülről fújom a bevett mozdulatokat, gesztusokat, mégis, egyszerűen nincs még egy ilyen banda, akik ennyire hatásosan tudnák megidézni mindazt, amit az írekről gondolok. Gondolom, nem vagyok egyedül azzal, hogy elhallgattam volna még őket, sőt, igazság szerint a komplett Elveszett Paradicsomot is szívesen hanyagoltam volna a kedvükért, de ez az este nyilvánvalóan nem a hozzám hasonlók végtelen kényeztetéséről szólt. (K.B.)

Nagyon vártam a Paradise Lostot, és nem csupán azért, mert utoljára augusztus elsején voltam egyáltalán koncerten, és az utóbbi időben lemerült tartalékaim energiafeltöltésre vágytak. Egy Paradise Lost-este persze mindig lutri, épp milyen formában, hangulatban vannak, de kit érdekel, ha megmártózhatunk a bánatmetál klasszikus slágereiben. Igazából nem bántam volna, ha a két főzenekar helyet cserél, a Primordial lemezen sem szólt hozzám sosem, élőben meg egyenesen pusztító volt, mintha egy végtelenített hangot tartottak volna ki fülsiketítő mélyekkel megtámogatva. Nem az én zeném – maradjunk ennyiben és váljunk el barátságban.

A fények a Paradise Losttal sem akartak megérkezni, addig is sziluetteket láthattunk a zenekarokból, nem csak hátulról, egész közelről sem lehetett kivenni egy darab arcvonást sem, ami hosszú távon elég hervasztó, bár a YouTube-on rákeresve máshol is szűken bántak a fényekkel. Kár. A másik a hangzás. Ha nem muszáj, nem szeretek ezen rugózni, de most muszáj megemlítenem, mert ennyire rossz keverést sosem tapasztaltam még a Barbában. Persze a kommenteket olvasva volt, ahol aránylag okés volt (a keverő környéke, hol máshol), de minden más négyzetméteren gyötrelmesen éles, kásás és túl hangos volt (és mióta a Töfi-interjúból megtudtuk, hogy a hangerő túltolása széttöri a hangképet, akkor vélhetően megvan hiba oka). Hát ez van, mondhatnánk, de akkor tegye oda magát a zenekar.

A tizenkét dalos szett, akárhogy is nézzük, NAGYON karcsú, lemezenként egy-két dal, egy totálisan enervált, fejben máshol lévő Nick Holmesszal (a One Seconddal mi a fene történt például?), egy magát rendesen odatévő Greg Mackintossal, a derékból vidáman rugózó Aaron Aedyvel, és a basszusgitárossal, aki... aki TALÁN tényleg Steven Edmondson volt. Az állpamacsa helyett rendes szakálla lett, ki tudja, abban a sötétben nem lehetett kivenni a fizimiskáját. Kis túlzással nem tudtam eldönteni, hogy ennyire megöregedett ő is, vagy beugrott valaki a helyére, aki valamennyire hasonló fazon.

A halifaxiak zenéje nálam valahogy fordítva működik: annak ellenére, hogy tanítanivalóan búskomor és borongós a muzsikájuk, engem mégis feltölt energiával és jobb kedvem lesz egy ideig. Nos, ezen az estén ez a kapcsoló sem működött, és még a „belső magnóm" sem segített semmin, szóval bánatosan néztem a sziluetteket, ahogy küzdenek az elemekkel, én meg küzdöttem a rám telepedő borús gondolatokkal. A közönséget pásztázva sem éreztem azt az őrületes energiapingpongozást, persze voltak feltartott kezek, bólogatások, rövid ováció, de ennyi.

Ennek megfelelően sok izgalmas dologról nem is lehet beszámolni, mire ráhangolódtunk volna, már vége is lett: rövid volt, nem lehetett őket látni, és fülfájdítóan szóltak. Ritka alkalom, ha nem feltölt, hanem kivesz belőlem egy koncert, de ez pont egy ilyen este volt. Kár, mert persze a dalok elvileg azért jók voltak. (V.Sz.)