Shock!

Csattanós választ adott a hazai közönség a Guns N' Roses-közeli események szavatossági idejére vonatkozóan: napra pontosan kilenc hónappal azután, hogy tavaly nyáron a „nagy" zenekar megtöltötte az ország legnagyobb stadionját, a GN'R kabalája, akarom mondani, ikonikus gitárosa az ország legnagyobb befogadóképességű fedett koncerthelyszínén csinált teltházat. Annyi csúsztatás van ebben, hogy az MVM Dome legfelső szintjét végül nem nyitották meg, és végül a „sold out" táblát sem kellett kitenni, de ettől még odabent joggal lehetett az az érzésed, hogy egy tenyérnyi hely sincsen szabadon. Szólóban alighanem ez a legtöbb, amire Slash idehaza képes lehet, és lássuk be, ez mindenképpen számottevő. Remélhetőleg mindenki felkészülten érkezett, és nem GN'R-klasszikusok sorát várta, utóbbi esetben ugyanis komoly csalódás érhette – mindenki más viszont remekül szórakozhatott.

A Mammoth WVH kezdése az egészen meglepő hét órára volt kiírva, tehát szedtem a lábam, és akár a teljes fellépésüket láthattam is volna, ha nem vetek egy gyors pillantást az ekkorra a roham alól már felszabadult merchpult kínálatára. Nincs is magyarabb viselkedés annál, mint az árakat látva nem is annyira elfojtott röhögéssel távozni, és én ebben a tekintetben teljes mértékben hazafinak is minősültem, a kétségtelenül változatos felhozatal ebben az árkategóriában számomra nem volt komolyan vehető. Gyorsan a szektorom felé vettem az irányt, odabent jó nagy sötétség és Wolfgang Van Halen társulata fogadott. Mindössze fél órát kaptak előzenekarként, ez alapján MWVH-szűz füleim annyit megállapíthattak, hogy a banda kifejezetten remekül szólal meg, a közönség érdeklődő, és a „modern, korszerű amerikai rádiós hard rockjuk" (ahogy Ádám megfogalmazta) ugyan nem az én asztalom, de jól adják elő magukat. Aztán már egyszer csak ott sem voltak. (K.B.)

Wolfie-t és bandáját, a Mammoth WVH-t úgy másfél éve láttam már az Alter Bridge előtt, és valószínűleg barátság szövődött a két csapat között, ha Myles Kennedy hozta magával most is. Túl sok víz nem folyt le azóta semelyik folyón, így túl nagy változásról nem lehet beszámolni. Talán kicsit magabiztosabb, fesztelenebb lett a színpadi munka, a dalokat kifogástalanul interpretálták, jól is szólt a zenekar. Aranyos, ez a legjobb szó, amit most is elmondhatok róluk, és talán ez is a hátulütője az egész produkciónak, hogy Wolfie vélhetően egy tök cuki fickó (a kevés megszólalása kapcsán is valahogy ezt jött le), nagyon igyekszik, ám mégsem akar az apja árnyékából kinőni. Valami plusz nekem hiányzik még a produkcióból, pedig tök jók a dalok, a zenészek meg profik (Frank Sidoris gitáros meg ugye dupla gázsit kap az estéken). Saját magát még rokonszenvesebbé téve néhány magyar szót is (újra) megtanult, de mondjuk egy full gyűrött fekete pólónál kevésbé kínaipiacosat is magára ölthetne (tudom, tudom, turnézáskor csak fekete és minél egyszerűbb cucc kell, ritka kincs a mosoda). A setlist egy dallal rövidebb lett, mint múltkor, viszont csak a záró tétel egyezett (Don't Back Down). Számomra az I'm Alright volt az, ami kiugrott a többi közül a lendületességével, de hát azóta megjelent a kettes lemez, nyilván onnan került több tétel a setlistbe. A másik izgalmas darab a Take a Bow volt, amiben Wolfie másfél percnyi szólója hallható, és amit lemezen az apja klasszikus külsejű Frankenstrat gitárjával rögzített, mely hangszerhez sok korai Van Halen-dal köthető. Szép tiszteletadás, talán egész életében erre lesz kárhoztatva. (V.Sz.)

A Slash feat. Myles Kennedy & The Conspirators valószínűleg nyolckor kezdett volna, de nem bírtak magukkal, és már 19:55-kor a színpadra sétáltak, hogy 130 sűrű percen keresztül el se engedjék a kezünket. Slash szólóban hosszú évek óta alig változtat a végre megtalált nyerő formulán, bármennyire is egy komplett földtörténetnyivel odébb van már tőlünk 2015 és a VOLT Fesztivál, ahol legutóbb szólóban láttam az SMKC-t, és bármennyire is másként gondolunk ma már a cilinderesre, a színpadon a világon semmi sem változott. A jövő nyáron a hatvanat is betöltő gitáros magától értetődő természetességgel pattant fel a dobemelvényre, ahol Brent Fitz ekkor már elhelyezkedett, a többiek szimplán besétáltak a frontra, és ún. örömzenélés vette kezdetét. Látványban a szükséges minimumot adták, a legutóbbi album nem túl fantáziadús, de az óriási háttérvásznon kétségtelenül jól mutató dizájnjával, pár ügyesen elhelyezett lámpával, a lényeg úgyis a muzsikálás volt, és ezzel a zenekar és a pontosan kilencezerötszáz fős közönség egyaránt az első perctől kezdve tisztában volt.

Mondom, semmi nem változott azóta, hogy Myles Kennedy teljes munkaidős állást kapott Slash mellett, ami éppen egy tucat éve történt, legalábbis 2012-es keltezésű az egyes számú SMKC-album, az Apocalyptic Love, amelyet hamarosan követett a World On Fire, majd immár a GN'R-reunion árnyékában, kisebb meglepetésre a Living The Dream is megszületett, majd a koronavírus-járvány által megtépázott 4 érkezett. Nehéz elhinni, hogy már az utóbbi is két éve kijött, rendesen megturnéztatni pedig csak most tudta az anyagot a csapat. Ebben az időtávban hozzászokhattunk ahhoz, hogy az SMKC működtetési elve nélkülözi a klasszikus zeneipari logikát, Slashnek egyszerűen szüksége van rá, hogy folyamatosan lendületben érezhesse magát, az Axl Rose által megszavazott holtidőben is dalokat vehessen fel és játszhasson. „Mi a faszt csinálnék különben?" – kérdezhetné, és valóban. Ezek az arcok ténylegesen a zenélés szeretetéért zenélnek, és ezt arénaméretben is képesek közvetíteni.

Ettől persze még hülyeség lenne elhallgatni, hogy egyre kevésbé tűnnek kihagyhatatlannak az egymás után következő SMKC-lemezek, sőt, ha a 2010-es, „nulladik" szólóalbumot és a négyest egymás mellé tesszük, talán még Brent Fitz is zongorázni tudná a különbséget (beszámolónk későbbi részében meg is teszi, türelem). A hármast is valószínűleg csak nekem sikerült jóra hallgatnom az egész világon, maguk a főhősök is a szőnyeg alá tuszkolják ma már azt a korongot, legalábbis ezen a turnén csak egyetlen tétel, a másodikként érkező Driving Rain erejéig szólnak felőle. Nem kevesebb, mint hét (!) dalt vesznek viszont elő a négyesről, ami cseppet túlzásnak tűnik. Nyitásként a The River Is Rising teljesen okés, el is nevezték róla a turnét, a többi viszont számomra eseménytelenül tűnik tova, pedig tényleg igyekeztem odafigyelni. A World On Fire lemezt is megszeretgették (öt alkalommal), ez már papíron is jobb ötletnek tűnt, a Wicked Stone végére ráadásul Slash egy tízperces, eksztatikus szólót is odahegesztett, hogy biztosan emlékezzünk rá.

Akadtak aztán kedves gesztusok, amelyek megdobogtatták a szívünket, hiszen semmi szükség nem lett volna rá, hogy Todd Kerns bőgős a magyar zászló színeivel ékesített Dammit lobogót akasszon az erősítőjére és hasonló motívumot tegyen a pólójára, Brent Fitz pedig egyenesen magyar válogatott focimezben üsse végig a koncertet, mégis megtették ezt a szívességet. Bár minden bizonnyal a legkevesebben rá figyeltek, Frank Sidoris közben az összes kedvenc gitáromat a színpadra cipelte, nagyokat vigyorogva szórt szét vagy száz pengetőt, innen már tényleg az lehetett volna a következő lépés, hogy Slash és Myles Kennedy egy szép vasárnapi ebédet is elköltsenek velünk, ez utóbbi aztán végül nem történt meg. Kennedy még mindig a világ legmegbízhatóbb és legfelejthetőbb frontembere, akit nem lehet nem szeretni, lévén az ő karaktere is teljesen hiteles, és persze újra tökéletesen hozta hangban, amire képes. Kerns átvette tőle olykor a karmesteri pálcát, és ilyenkor megmutatkozott, mitől is frontember a frontember, de az SMKC Kennedyvel kerek.

Slashre pedig konkrétan nincsenek szavak, egyszerűen fizikai képtelenség, hogy valaki az ő múltjával, több mint negyven színpadon töltött évvel a háta mögött ilyen fizikai és szellemi frissesség birtokában legyen, pedig őszintén szólva nehezen képzelem magam elé, ahogy reggelente traktorgumikat emelget a gymben, a formáját állandósítandó. Teljesen egyértelmű volt, hogy a világon sehol nem érezné olyan jól magát, mint éppen itt és éppen most, hiszen zenélhet, a közönség pedig a tenyeréből eszik. A banda csodás formáját mi sem igazolhatná jobban, hogy egyetlen hírmondóként a GN'R-től lazán bevállalják a Don't Damn Me-t, amit ugyebár Axl a fénykorában sem mert, ezért a Guns nem is játszotta soha koncerten. Nos, most mondjuk Slash sem játszotta, és amúgy a Bad Applesszel cserélgetik a műsorban, aminek szintén nagyon örültem volna, nekünk azonban valami mást tartogattak. Ez pedig nem volt más, mint a Perfect Crime, egy szintén félig-meddig elfeledett tétel a Use Your Illusion-ikrekről, ezt konkrétan itt játszották először, és Kerns vezetésével piszkosul keményen vágtattak végig rajta.

Lenny Kravitz annak idején Slashsel közösen írt és rögzített Always On The Runját teljes mértékben magukévá tették, a valódi meglepetést viszont a ráadásra tartogatták. Slash számára bekészítettek egy pedal steel gitárt, Fitz leült a zongorához, és belecsaptak a Rocket Manbe. Nem tudom, kinek az ötlete volt, hogy Elton John power balladája jól fog állni ennek a brigádnak, de nem csupán jól állt, hanem egyenesen varázslatos volt. Ezután már tényleg csak az Anastasia jöhetett, Slash kifacsarta a Les Paulból, ami még benne volt, a közönség megállás nélkül ünnepelt, és nem tagadom, én is elérzékenyültem a dolog láttán. És ha nem említettem volna, az MVM Dome talán egyetlen alkalommal sem szólt még ilyen jól, amióta ide járok, a bejátszó Volbeat-koncert kínjai rég feledésbe merültek. Egyáltalán nem számítottam rá, és annál jobban esett, hogy ekkora lendülettel vágtak nyakon. Saul Hudson, komolyan, hogy a pokolba csinálod? (K.B.)