Shock!

Mozgalmas pár hét megkoronázásának számított valamelyest a november közepi arénás Alter Bridge-koncert, ahol ráadásul két olyan előzenekar is fellépett, akik ketten akár önállóan is megmozgattak volna egy bizonyos célcsoportot. Nem a zenekarokon múlt, hogy ez a korona kicsit félrecsúszott a végén, hanem kizárólag a főattrakció hangosításán, de ne szaladjunk előre.

Kevés ocsmányabb dolog létezik a télbe hajló novembernél, amikor minden szürkül, nyúlós, korán sötétedik, és az ember például koncerteken próbálja összeszedni azokat az energiamorzsákat, amivel át lehet vészelni pár napot. Tökéletes választásnak tűnt ez a hétfői nap, ahol a felezett Arénában bemutatkozott a „kölyök” Van Halen srác, aki már annyira nem is kölyök, hiszen elmúlt harmincegy éves, és kiváló iskolát járt ki az apjánál, a rutin megvan, más kérdés, mennyire volt jó ötlet annak idején őt betolni Michael Anthony helyére.

Sok víz lefolyt a Dunán is, mióta Eddie Van Halen nincs köztünk, és jó ideje elindult útjára a Mammoth WVH történet is, ami egy korrekt hard rock formáció, korrekt lemezzel, egyelőre nem több, nem kevesebb. Aránylag sokat hallgattam az albumot, de fogalmazhatok úgy is, hogy frissen tartom. Időnként elindítom, kellemes hallgatnivaló a maga nemében, noha nyilvánvalóan nem korszakalkotó. Akad rajta pár kimondottan okés dal, a hangszerelés, háttérmunka miatt meg kellemes a fülnek is, profi produkció, amiben ott a szív és a lélek. A srác színpadon is olyan, mint amit elképzeltem, kedves figura, aki totális alázattal zenél, nulla arcoskodás, nulla ego, magyarul köszönt minket, hogy „Jó estét, Budapest!”, később meg „Köszönöm, Budapest!”, és hát már azért is meg kell zabálni, hogy energiát fektetett a mi nyelvtörő szavainkba.

Öt perccel előbb kezdtek, hogy beleférjen a teljes szettjük, ami hét dalt tartalmazott. Sokat még nem lehet variálni egy lemezzel a hátuk mögött, nyilván a legerősebb tételeket szedték elő, és hálistennek nem fárasztanak senkit feldolgozásokkal. Sok eszeveszett mozgás nem támadt a színpadon, de rendben volt a produkció ebből a szempontból is, Wolfie meg a billentyűk mögé is odamegy, mert ugye ő minden hangszeren is játszik. A dalok élőben is meggyőzőek, nekem a lendületes Mr. Ed, az érzelemgazdag (egyébként pont „alterbridzses”) You’re Too Blame és persze a szívszorító Distance tetszett a legjobban. Wolfie-nak jó a hangja élőben is, és bizony fel lehet fedezni a mosolyában az apukáját. Nem hiszem, hogy gigantikus rocksztárokká nőnék ki magukat, de az biztos, hogy az út felfelé fog vezetni, a kapuk meg már eleve nyitva állnak számukra. Jó volt, klassz volt, lehet ebből legközelebb egy újrázás is akár.

A Halestormot először láttam, és ugyan nem hallgatom agyon a lemezeiket, de olykor azért szívesen előveszem, Ádám pedig tűpontosan azt fogalmazta meg idei lemezükről, amit én is gondolok a zenekarról. Persze kíváncsian vártam az élő bemutatkozást, Lzzy Hale meg rendkívül rokonszenves csajszi, akinek a hangját nem hiszem, hogy nagyon méltatni kellene. Ha egyszer hallottál tőle bármit, egy életre megjegyezted ezt a veszettül erős rocktorkot, nem is értem, hogy szakad ki belőle ilyen hangerő. Megjelenésre meg tipikusan vadóc rockcsaj, semmi megjátszás vagy dívaság nincs benne, de vélhetően totálisan távol is áll tőle az ilyesmi, sosem volt az a csini cicababa. A zenekar meg, nincs is mit tagadni ezen, leginkább róla szól, na meg kicsit a dobok mögött ülő öcsikéjéről is, akit sok szeretettel mutatott be koncert közben.

Kilenc dalt kaptunk, meg egy szerintem kicsit felesleges dobszólót, de kellett a közönséget hejjegtetni valamivel, meg a bazi nagy dobverőket is meg kellett mutatni, ha már valahol poénból beszerezték egyszer. Lzzy remek gitáros is, és tényleg csak ismételni tudom magam, mennyire meggyőző az az őserő, ami a torkából előtör. Minden eköré is épül, így hosszú távon érezhető, hogy a rekedtes kiabálás jóval nagyobb teret kap, mint maguk a dalok, értsd úgy, hogy nekem azért hiányzik náluk néhány tényleg eszeveszetten átütő, fülből kiseperhetetlen sláger, amit napok múlva is dúdolgatsz. Persze ez csak a saját meglátásom. A műsorban kaptunk egy, élőben nálunk debütáló dalt az új lemez speciális kiadásáról: a Mine került a Chemicals helyére, aminek én speciel örültem, mert előbbi kimondottan jó, de a Back From The Dead dalai összeségében is jobban karcolnak, a Wicked Ways is nagyot ütött. És amiket kiabált Lzzy kisasszony, arra csak elismerően hümmögni tudtunk, noha azért helyenként érződött rajta a fáradtság. Energiában pazar előadást kaptunk, és az első két zenekar még jól is szólt.

De aztán valami történt, mert sajnos az Alter Bridge egy kongó, kásás, túlvezérelt doboz hangképet kapott, ki tudja, mi okból. Akármerre is mentem, mindenhol ez fogadott, aztán beletörődtem és próbáltam a dalokra koncentrálni, bár így néha azért nehezen ment. Az öt évvel ezelőtti koncertet szerettem, és ez a mostani is két évvel ezelőtt már lezajlott volna, de most már lassan túljutunk a tologatott turnék kavalkádján. Szóval nagy volt a kihagyás és bizony a srácok sem fiatalodnak, Myles Kennedy és Mark Tremonti is jócskán megöregedett, de amúgy nagyjából minden ugyanolyan volt, mint régen.

A dallistát minimálisan variálják az állomások között, de azért a Nagy Slágereket simán borítékolni lehet előre, az én örök kedvenceim is elhangzottak, az Addicted To Pain, vagy az Isolation, amit sajnos konkrétan élvezhetetlenné tett a hangzás, de mintha sok mindent picit lassabban is játszottak volna, nem volt meg az a jellegzetes stenk. Az új lemez dalai okésak, három került közülük a műsorba (Silver Tongue, This Is War, Pawns & Kings), de igazából nagy differenciát nem érzek az utóbbi pár albumuk dalai között, nagyjából homogén az összkép.

Előszedték a Burn It Downt is, amiben Tremonti kapott nagyobb teret a mikrofon előtt, részemről ehelyett jöhetett volna például a Lover, amit MÁR MEGINT kihagyták nálunk, a lengyeleknél szedték csak elő, milyen szerencsések! Az akusztikus In Loving Memory után robbant be a nagyágyú Blackbird, ami még ilyen rettenetes sounddal is libabőr volt, ez is az a dal, amit annak idején, meg azóta is képes vagyok loopban hallgatni. Innen fel is pörgött a hangulat, a ráadásban jött a másik ultrakedvencem, a szívszaggató Slip To The Void, az Open Your Eyes korai slágerrel meg szépen zárták az estét.

Lehettünk volna többen, lehetett volna jobb a hangzás, lehetett volna forróbb a hangulat, de hát most ez így alakult. El kell fogadni, hogy az Alter Bridge Magyarországon ennyit tud, nem fognak nagyobbra nőni nálunk ennél. És ugyan őket tényleg nagyon sokat hallgatom otthon, ha nagyon a szívemre teszem a kezem, azt kell mondanom, hogy az estét a Halestorm vitte el.