Az ötödik lemez után ki merem mondani: akármilyen remek zenekar a Halestorm, és akármilyen zseniális énekesnő Lzzy Hale, alighanem sosem fogják leszállítani a maguk mesterművét. Mindenki kezelje a helyén ezt a kijelentést, ugyanis szó sincs róla, hogy ne tetszene a Back From The Dead, mint ahogy tetszettek az eddigi lemezeik is. Viszont ha ott rejlene bennük egy tízpontos, tényleg minden ízében tökéletes, mindent elsöprő és mindenki által megkerülhetetlen anyag, annak mostanra már meg kellett volna születnie. Kicsit minden lemezük előtt bennem van a remény, hogy na, majd talán most, aztán valahogy sosem...
Lzzyék nincsenek ezzel egyedül amúgy, szerintem ugyanebben a cipőben jár például a Black Stone Cherry is. Ott is egészen pontosan tudom, érzem, milyen lenne az a bizonyos tízpontos, hibátlan, klasszikus értékű magnum opusz, de egyszerűen ők sem tudnak életet adni neki. Persze lehet, hogy hibás hozzáállás is ilyesmire ácsingózni, inkább érje csak be az ember azzal, amit kap. Ami amúgy nem nehéz, mert ha félreteszem a fenti elméleti lehetőséget, a Back From The Dead egy végig élvezetes, erőteljes, jól hallgatható modern hard rock album. Nemcsak kerekebb és egységesebb, hanem hardabb és rockabb is, mint a legutóbbi Vicious. A nyersebb megközelítést nyugodtan betudhatjuk az elmúlt évek frusztrált légkörének, Lzzy sem tesz másképp, a szövegek is elég egyértelműen reflektálnak a mögöttünk (?) álló időszakra, a belső bizonytalanságokat is felszínre hozó törékeny, sérülékeny, kiszámíthatatlan periódusra.
Ennek megfelelően egyértelműen a Halestorm eddigi legdühösebb, legkarcosabb, legharapósabb lemezét kaptuk most az arcunkba. A csapatnak mindig volt egy igen markáns lírai oldala is – nos, ezt most nem igazán bontakoztatják ki, egészen a hatodik dalig, a Terrible Thingsig kell várni az első pihenőig, és utóbbit sem nevezném tipikus balladának, hangulatilag, szövegileg ez is meglehetősen fajsúlyos darab. Előtte pedig öt kiválóan megfogalmazott, gitárokban és torokszaggató Lzzy-ordításokban igen gazdag rocktémának örülhetünk. A groove-osan, fogósan nyitó címadó rögtön a lemez egyik legerősebb darabja, de közel ennyire tetszetős a csapat legzorkóbb arcélét mutató Wicked Ways, a színesítésként jól álcázott hip-hopos ritmusoktól sem mentes Strange Girl, a pörgős Brightside és az igen ragadós The Steeple is.
Aztán utána valahogy benne ragadnak ebben a körben, és ugyan végig élvezetes hallgatni a lemezt, miután lepörög, megint azt mondod: igen, ez jó volt, de azért nem hihetetlenül jó. Mindebben az is benne van, hogy az anyag második felében akadnak tipikusabb, urambocsá' töltelékesebb témák is: nincs nagy gond a Bombshell-lel, az I Come Firsttel vagy a Psycho Crazyvel, mint ahogy az ismét hip-hopos groove-val operáló, nem kicsit a Skilletet idéző, egyszerre-dzsunga-de-rádiós My Redemptionnel sem, de azért eléggé egyértelmű, hogy a záró, zongorás Raise Your Horns szuperszonikus repülőként emelkedik föléjük színvonalban, hangulatban, mindenhogyan.
Lzzy – meg Arejay – Hale ezúttal is óriási teljesítményt nyújt, és mint írtam, összességében ez egy jó album a mának. Ám ugyanúgy nem fogjuk tíz év múlva klasszikus és korszakalkotó darabként emlegetni, ahogy a többi lemezüket sem. A bombagól most sem ment be, de azért meggyőző játékot produkál a csapat, mint mindig.
A Halestorm november 14-én Budapesten, a Papp László Sportarénban lép fel az Alter Bridge és a WVH Mammoth társaságában, jegyértékesítés a www.livenation.hu és a www.funcode.hu oldalakon keresztül.
