Shock!

Előzetesen megtippelni nem tudtam volna, hogy 2017-ben mennyien lehetnek kíváncsiak egy újabb Alter Bridge-koncertre, hiszen 2014-es, még a megboldogult Petőfi Csarnokban adott koncertjükön bő félház várta őket. Igaz, azóta eltelt három év, kijött Mark Tremonti két szólólemeze, és tavaly az Alter Bridge-nek is egy új stúdióalbuma, meg hát ugye Slash mellett sem kell mostanában sokat lébecolnia Myles Kennedynek, így pöröghet ezerrel a turnégépezet mindenfelé. A Barba Negránál nagyobb befogadóképességű koncerthelyszín híján az Aréna színpadát fordították oldalra a rendezők, ahogy más, hasonló kaliberű rendezvényeken teszik, így megvolt a „teltházas Pecsa". Nem volt kellemetlen, a színpad előtti rész szépen megtelt, heringezni sem kellett szerencsére, és hálistennek még az én magasságommal is láttam mindenhonnan.

Az előzenekarok sanyarú sorsa a brit As Lionst nem érte utol, sokan megnézték őket, ráadásul lelkes volt a közönség, noha hogy ez most a zenének szólt, vagy annak, hogy a frontember Bruce Dickinson fia, az más kérdés. Tippem szerint inkább az előbbiről van szó, hiszen az apai fától jelen esetben zeneileg meglehetősen elég messze esett az alma, aki meg az Iron Maiden világában él, annak ez a fajta modern metalcorepopmetal nem sokat mond. Nem is baj ez, hiszen óhatatlanul az apjához kezdjük hasonlítgatni, méricskélni kezdjük a srácot, a hangját, mozdulatait, kiállását, így szegény Austinnak tízszeresen kell teljesítenie, hogy egyszer kapjon egy elismerő bólintást.

A helyzet az, hogy előzetesen simán elfelejtettem, ki zenél a csapatban, így amikor YouTube-on rákerestem a zenéjükre, és meghallgattam pár dalt, az saját jogán lett rokonszenves, és csak utána szembesültem vele, hogy ja, de hogy itt zenél az ifjabb Dickinson. Így, mondhatni, prekoncepciók nélkül néztem végig a koncertjüket, bár nem mondom, hogy közben nem vigyorogtam, hogy hát igen, azért néhány mozdulatban nagyon ott van az apja, meg azokat az ugrásokat is tanulta valahonnan. Nem is baj ez, ebben nőtt fel, talán furcsa is lenne másképp. Külsőre nem mondanám Austint Bruce formájának, alacsony, szakállas, hízásra hajlamos srác, de tök kedves és megnyerő kiállással. A hangja sem annyira karakteres, a mélyebb regisztereknél már nem volt meg az erő, és a magasabb hangoknál is akadt néha bizonytalankodás, de a lendülete elvitte a show-t száz százalékosan. Amúgy angolságuk ellenére tipikus amerikai rádiómetalt játszanak, azt a fajtát, amiből van épp elég, de a lemezüket előzetesen végighallgatva rokonszenves volt elsőre is néhány szám, amelyek nem is hiányoztak a setlistből: The Suffering, The Fall, World On Fire, The Great Escape.

Egyébként a fiatal kölykökből álló csapat basszusgitárosa már most, huszonévesen úgy néz ki, mintha egy fültágítós, koravén Keith Richards lenne, meg hát a félrefésült egyenfrizurák is megvannak, mint ahogy a túlsúlyos, Rumcájsz-szakállas figura is (mikor megy már végre ki a divatból ez a rettenetes arcszőrzet?). A színpadi munkával azonban odatették magukat. Ellenben a fényeket sajnos elspórolták tőlük, de a közönség bepótolta utóbbit, amikor a lírai World On Fire-nél Austin arra kérte a nézőket, hogy „gyújtsanak gyertyát" a telefonokkal, amit aztán mindannyian gyermeki vigyorral bámultak – tény, hogy valóban impozáns látvány volt, meg a dal sem rossz. A legvégén Austin a kordonra állva, valaki kezébe kapaszkodva énekelt, tényleg mindent megtett, hogy megszerettesse magát, ami érzésem szerint sikerült is neki, már csak egy „scream for me Budapest" hiányzott, tényleg. Noha még akadnak gyerekbetegségek a zenében, meg hosszú távon egybefolynak a számok (megjegyezhetőbb refrénekre lenne szükség), idővel akár még ki is nőhetik magukat, ha kilépnek a klisékből – és persze ha nem híznak el túlságosan mindannyian.

Az Alter Bridge azért komolyabb liga, érezhetően más lett a hangulat a színpadon, meg odalent is, amint felsétáltak a deszkákra. Igazság szerint nem nagyon tudtam, hogy mire számítsak, annak ellenére, hogy három éve természetesen megnéztem őket. Az a koncert nekem sem tetszett, sőt, untam, pedig a zenekart TÉNYLEG nagyon szeretem. Hálistennek rámcáfoltak, totálisan más volt a hangulat most, a közönség az első perctől kezdve vette a lapot, és annak ellenére, hogy megalázóan jól zenéltek a színpadon, azért vigyorgásokra, kikacsintásokra is futotta, nem volt annyira steril a produkció. Persze Myles Kennedy most sem szántja fel a színpadot, a tőle megszokott karfelemélesekkel tarkítja a színpadi jelenlétét, de hát ez ilyen introvertált, érzelgős zene, vélhetően introvertált (érzelgős) embereknek.

Az ugye nem is kérdés, hogy Myles napjaink egyik legjobb rockénekese, lemezminőségben énekelt végig, és ugye baromi rokonszenves figura is. Mark Tremonti és a basszusgitáros Brian Marshall szintén remekül konzerválta magát, azonkívül, hogy ide-oda szaladgáltak a színpadon, meg vigyorogtak, néha pengetőt is dobáltak a szerencséseknek. Ahogy Myles is, és csak én lehetek olyan béna, hogy amit a koncert első negyedében jobboldalt konkrétan rámdobott, az lepattant rólam, majd valaki utánaugrott, és az orrom elől szedte fel. Hát, nem meglepő ez nálam, de sebaj.

Nem nagyon lehet rossz Alter Bridge-setlistet összeállítani, és ugyan elfogadom, hogy hosszú távon egybefolyhatnak bizonyos dalok, koncerten értelemszerűen a karakteresebb tételeket domborítják ki. Kimondottan nem erőltették túl az utolsó lemezt, sőt, sokkal inkább vegyesfelvágottat kaptunk, amit nem is bántam, így megvoltak a kedvencek, amik érzésem szerint nem csak nekem azok (például Addicted To Pain, Isolation, Cry Of Achilles, Blackbird), és ugye eleve a bombatámadás-szerű The Writing On The Wall-lal nyitottak. Mondjuk én a Loverért éltem-haltam volna, de nem szedték elő nálunk, talán meg is könnyezném, ha lenne valamikor. Sajnos roppant ritkán játsszák, bár idén már előkerült néhány szerencsés helyen, pedig ennél kevés zsigerileg felkavaróbb lírai dal létezik ebben a műfajban.

Pazar ívet rajzoltak a srácok: a feléig építkeztek a lendületesebb számokkal, utána jött egy akusztikus kétszámos blokk, a Watch Over You-val és az In Loving Memoryval, aztán jött az említett Blackbird, amelynek hallatán konkrétan tetőtől-talpig libabőrös lettem – persze ez az a dal, amit jó ideig loopban hallgattam, de hát elementáris erő rejlik ebben a gyászlírában, és az első verzénél letaglózóan robbantak ránk a riffek most is. Innentől kezdve tényleg a srácok tenyeréből evett mindenki, főleg, hogy az azután következő Metalingus elszállós részénél Myles leguggoltatta a közönséget, aztán szépen ugrani kellett egyet fel (már, aki) – ez is legalább olyan impozáns látvány volt, mint a brit srácoknál a fényképezős-gyertyázás. Az Isolationnél meg rájöttem, hogy két dolog áll igazán jól az Alter Bridge-nek: a nagyívű, kicsit ingszaggatós, szívbe markoló lírázás, meg a zsigeri riffelés fülbemászó refrénekkel, így az ezekre épülő dalok kivétel nélkül mind kiválóan működnek, és nem tudnak velük hibázni. Igazából sejtelmem sincs, hogy ezekből a mosolygós, vélhetően kedves srácokból olykor miképp szakadnak ki ennyire tüskésen mogorva témák.

A ráadásblokk első dalával (Show Me A Leader) cefetül felpörgették a hangulatot, utána jött egy kicsit felesleges és céltalan gitárszóló Kennedytől és Tremontitól, nem is értettem az egészet, teljesen leült így a végén a koncert, aztán a második lemezről származó Rise Todayjel búcsúztak. Talán nem utoljára, hiszen Myles megkérdezett minket, ha visszajönnek, mennyien néznénk meg őket újra, és nyilván sokan, szóval legyen így, és három éven belül tévedjenek erre újra. Én meg most egy darabig biztos, hogy megint sokat fogom hallgatni a lemezeiket.