Shock!

Wolfgang Van Halen sokáig mindenki számára csak a fura, dagi kölyök volt, akit valami elmeháborodott, nepotista húzással beszuszakoltak a Van Halenben Michael Anthony helyére, nem is vette komolyan nagyon senki. Aztán a srác a turnén, majd Mark Tremonti oldalán is bizonyította, hogy zeneileg ott van a spiccen, nyilatkozatai alapján ráadásul úgy fest, szíve és esze is a helyén van, aki pedig odafigyelve megnézte egyszer a tavaly, Eddie Van Halen halála után kihozott Distance dala videóját, és nincs kőből a szíve, nem hinném, hogy ne lapogatta volna meg alaposan Wolfie-t utána. Most pedig megérkezett első önálló albuma, és simán alkalmas rá, hogy kilépjen vele a hatalmas árnyékból.

Mindez persze csak azért lehetséges, mert a kétszeresen is egyértelmű név ellenére a Mammoth WVH zenéjének semmi köze a Van Halenéhez. Eddie saját interjúi, illetve Wolfie beszámolói szerint ugyanúgy állt fiához, mint országos cimborája, Steve Lukather is a kis Luke-hoz: tudatosan és direkt nem akart beleszólni abba, hogyan és mit játszik. Ennél jobbat pedig nem is tehetett volna a kölyökkel, az első album ugyanis összességében nem nagyon hasonlít senkire. Jó, az irányvonal belőhető modern, korszerű amerikai rádiós hard rockként, Alter Bridge, Tremonti, Shinedown, Foo Fighters, ilyesmik, de ezek többnyire inkább csak párhuzamok, nem konkrét áthallások. A dalok pedig kimondottan erősek.

Ha egy tétellel kellene szemléltetnem, miről is szól ez a banda, alighanem a harmadikként érkező Epiphanyt emelném ki, ebben a tökéletesen felépített, fölényes magabiztossággal meghangszerelt, briliáns refrénű számban ugyanis maradéktalanul megmutatkozik Wolfgang tehetsége – a fent említett formációk bármelyike szívesen fogadná a saját repertoárjában. De akad még pár hasonlóan ütős darab a műsorban, ilyen például mindjárt a nyitó, beszédes című Mr. Ed, a Don't Back Down pörgős rock'n'rollja – ahol azért eléggé hallatszik, hogy Wolfie nagyon figyelt Mark Tremonti leckéire a közös zenélés alatt –, netán a You're The Blame áradó slágerrockja. Utóbbi amiatt is jellemző példa, mert Wolfgang hallhatóan vonzódik ahhoz a kicsit folyós-szállós, légies dallamvilághoz, ami ebben is meghatározó, és jól is fekszik neki hangulatilag, illetve hangilag is. Torkát nem nevezném különösebben markánsnak vagy jellegzetesnek, viszont kétségkívül baromira tud énekelni, technikailag nincs mibe belekötni, és kellemesen is cseng a hangja. A Circles vagy a Stone szintén ezt az iskolát képviselik igen meggyőzően. Meg persze a Distance is, de bevallom, azt nem annyira szívesen hallgatom, hiába tökéletes dal, mert érzelmileg elég megterhelő, még pozitív kicsengése ellenére is. Főleg a videóval együtt.

Érdemes fülessel hallgatni a lemezt, mert WVH nagyon sok rétegből szőtte össze a dalokat, a hangszerelés tényleg parádés, rengeteg apró finomság rejlik a dalokban, kifejezetten kreatív, ötletgazdag módon közelítette meg ezt a stílust. Ha másban nagyon direkt nem is, itt azért tetten érhető az apai örökség: mélyen zenei az egész lemez, mégsem válik öncélú hangszermaszturbálássá egy pillanatra sem, maximálisan dalcentrikus a végeredmény. Pár töltelék becsúszott, de rádiórockos vonalon így is abszolút élvonalbeli teljesítmény az anyag az idei felhozatalban. Úgy is mondhatom: a fura, dagi kölyök felnőtt, és bőven van mit mondania. Engem meggyőzött, drukkolok neki – legalább egy aktívan zenélő Van Halenre mindenképpen szüksége van a világnak...