Szomorú, amikor az embernek úgy kell írnia egy friss és tök jó lemezről, hogy az adott zenekar már nem létezik. Külön hab a tortán, hogy a Levarának már ráadásul volt korábbi mutációja is: tulajdonképpen annak a ZFG nevű bandának a 2.0-s verziójáról beszélünk, akiket két éve Budapesten is láthattunk a Toto előtt. Vagyis Steve Lukather fia, Trev Lukather csapatáról – vághatod rá, ha ott voltál. Bizony, pontosan így. A trió másik két tagja Jules Galli énekes és Josh Devine dobos volt.
Ha valaki emiatt netán direktben totós zenére számítana, csalódni fog: a Levara is dallamos rockzenét tol(t), de a stílus direktben nem hasonlít az idősebb Lukather csapatára. Modernebb, korszerűbb a megszólalás, a dallamvilág, és ugyan – nem arcbamászó módon – akad a muzsikában némi finoman progos íz is, abszolút nótacentrikus a megközelítés itt is. És ami a legfontosabb, a résztvevők életkorához képest már-már meglepően kiérlelt az egész cucc. Steve több interjúban is elmondta: tudatosan és kategorikusan elzárkózott tőle, hogy gitárleckéket adjon Trevnek, mondván, a srác inkább találja meg a saját stílusát. Ennek megfelelően, ha már valaki hatása hallatszik a szólókban, díszítésekben, dalszerkesztési megoldásokban, az nem Luke, hanem inkább Satriani és kisebb mértékben Steve Vai. De ez ugye eleve feltételez egy szintet...
Meggyőződésem, hogy Satriani nemcsak gitárilag és dalszerzőként, de a zene hangulatait tekintve is hatott Trevre. Bizonyos dalok nyomán egészen olyan érzése támad a hallgatónak, mintha valaki össze akart volna rakni egy nagyon dalközpontú, modern dallamos rocklemezt Satch nyomdokain, csak éppen vokális nótákkal, ahol a gitár csupán annyit és ott játszik, amennyit és ahol kell, nem uralja le az egész terepet. De kábé ez az erőltetett párhuzam a legjobb, amit ki tudok magamból izzadni: a Levara összességében a Levarára hasonlít, és már csak ezért is vérzik a szívem, hogy a sztori befejeződött, mielőtt igazán elkezdődhetett volna. Így, a 21. század harmadik évtizedére hozzászoktunk: melodikus hard rockot 90 százalékban a '80-as évekből itt rekedt, a három megmaradt, éjfeketére festett tincsüket kényszeresen leeresztő öregemberek játszanak a Frontiers kiadónál jobbára felmelegített, ezerszer hallott panelekből. Na, hát a Levara pont nem ilyen: az albumot végig áthatja az a bizonyos old school melódiaérzék és refréncentrikusság, amit a mai napig keresünk ezekben a lemezekben, de a muzsika ebben a formában baromira nem készülhetett volna el 1984-ben vagy 1991-ben. Ez már önmagában is hatalmas piros pont.
Mint ahogy az is, hogy nem igazán hallani üresjáratot a tíz dal között. A Heaven Knows, az Automatic vagy az Ever Enough már elsőre beülnek a fülbe, nem is beszélve a Vai-szerű gitárbúgatásokkal, briliáns vokálokkal operáló, légies Chameleonról. És hogy ne csak Trevet dicsérjem: Galli hangja már élőben is fülbeötlően kiemelkedő volt, de Devine is gyönyörűen játszik – utóbbira mondjuk az On For The Night szolgáltat tökéletes példát. A koncerten nekem ismeretlenül, első hallásra libabőrt okozó Just A Mant pedig a stúdióban kicsit másképp fogták meg, mint élőben, de ugyanolyan óriási. Megint annyit tudok mondani, mint a LeBrocknál: a mai Frontiers-felhozatal javánál nyoma sincs ilyen szintű daloknak. Ráadásul nagyon szépen is szól a lemez.
Tényleg óriási csalódás, hogy nem futhatja ki magát ez a sztori a megérdemelt módon. Ez itt bizony az év egyik kiemelkedő albuma dallamos vonalon.
Hozzászólások
Egyetértek.
Kár. :(