Shock!

A LeBrock név egy angol duót takar, konkrétan Michael Meadows gitáros/billentyűs/dalszerzőt és Shaun Phillips énekest, és bizonytalan vagyok azt illetően, mennyire elterjedt a hírük itthon azok körében, akik fogékonyak lennének rájuk. A saját ismeretségi körömből úgy sejtem, valamennyire biztosan, hiszen a synthwave-es vonal egyes leágazásai az utóbbi években fertőzéses alapon ragadták magukkal a dallamos rockzenék híveit. Márpedig ha alkot előadó a stílusban, amely méltán tarthat számot az AOR-rajongók érdeklődésére, hát a LeBrock az.

Az említett synthwave irányzat fő vonzerejét a '80-as évek egy igazából soha nem létezett, a korszak fő hangulati és vizuális stílusjegyeit túlhangsúlyozó változatának megteremtése jelenti. Az ennek során használt eszközök nagyban eltérnek az egyes előadóknál, de a vezető nevek közül egyértelműen a LeBrock a leghagyományosabban dallamrockosabb. Olyannyira, hogy a Fuse-t – a duó harmadik teljes nagylemezét – elsősorban tényleg azoknak ajánlanám, akik baromira szeretnének minőségi AOR-t hallgatni a régi klasszikusok hangulatában, méregerős új dalokkal, de a rockkiadók mai kínálatában csak nagyon ritkán találják meg a számításukat.

Nem, nem beszélek összevissza: a LeBrock az elejétől fogva valami olyasmiben utazott, amiben vastagon benne volt a synthwave-es vonal habos-neonfényes-sejtelmes megszólalása, a dalaik azonban (és ezt most tényleg vedd szó szerint) száz százalékosan a dekadencia évtizedének rádiórockos iskoláját képviselik. Igen, a hangzásuk némiképp eltér egy úgymond hagyományos dallamos rockbandáétól, de ha valakit esetleg zavar az elektromos dob, attól őszintén megkérdezem: ugye nem gondoljuk komolyan, hogy a Frontiers futószalagon gyártott kiadványainak javán – written by Alessandro Del Vecchio, produced by Dennis Ward – igazi ritmusszekciót hallunk? Nyilván nem. Vagy ha igen, hát revideáld a nézeteidet... E téren tehát biztosan nem húznék ide demarkációs vonalat, főleg, hogy a számokat tekintve a Fuse-nál jobb melodikus rocklemezt vagy AOR-albumot (nevezd, ahogy tetszik) garantáltan nem nagyon fogunk hallani idén. Még akkor sem, ha a dalok javát korábban single-ként már megismerhettük.

Michael és Shaun már a jellegzetesen édeskés szintetizátoros szőnyegekkel ellátott, de azért kellően fajsúlyos riffeléssel is operáló, nagyívű dallamokkal telepakolt All Or Nothing nyitással felülteti a hallgatót a megfelelő vonatra. A nóta megszólalása tipikusan 21. századi módon hozza a '80-as évek fogásait (lásd, amit fentebb írtam az éra kliséinek túlhangsúlyozásáról), de ezzel együtt is szakasztott olyan hatást kelt, mintha csak egy 1987-es, mondjuk John Cusack és Elisabeth Shue főszereplésével készített, elővárosi környezetben játszódó film stáblistás betétdala lenne Stan Bushtól, John Parrtól, netán Robert Teppertől. A Heartstrings, ha lehet, csak fokozza ezt az érzést sodró tempójával és agyból kiirthatatlan dallamaival. E téren természetesen elsősorban Phillips bír elévülhetetlen érdemekkel, aki – minden túlzás nélkül – a '80-as évek nagy torkait idézi elképesztő melódiaérzékenységével, hajlékony előadásmódjával és melodramatikus szenvedélyességével. Nem mondom, hogy nem térképezhető fel a stílusa viszonylag gyorsan, de amit csinál, abban abszolút elsőrangú teljesítményt nyújt, ráadásul azonnal felismerhető. Ugyanígy Meadows is szépen megfogalmazott szólókkal, ízes díszítésekkel színesíti a dalokat, és a hangszerelés is végig elsőrangú.

A 43 perces lemez viszonylag homogén zeneileg és hangulatilag, de már két-három hallgatás után jól elkülönülnek az egyes dalok, vagyis egyben és külön-külön egyaránt remekül élvezhető. Ha kedvenceket kell kiemelnem, elsőként mindenképpen a Takes All Night hatalmas ívet leíró diszkó-AOR-ját emelném ki zseniális dallamaival, az emberre rátelepedő hangulatával – a „Through the thunder / and through the rain..." résznél tényleg 80s-fan legyen a talpán, aki nem kezd el tetőtől talpig libabőrözni. Ugyanígy óriási darab a kevésbé nyilvánvaló Hollow is, ahol a kezdő témázgatás kicsit az Agent Provocateur- és Inside Information-korszakos Foreignert idézi némiképp elektronikusabb formában, a szám pulzáló sodrása pedig ellenállhatatlan. Vagy a romantikus-melankolikus, fantasztikus énektémákkal ellátott Rush. Vagy az elvágyódós Bright Lights. De tulajdonképpen akármelyiket megemlíthetném.

Mindössze két okból nem adok maximális pontszámot: az egyik a lemez már említett homogén jellege, a másik az a már szintén említett tényező, hogy a dalok nagyjából felét eddig is ismertük. Ettől függetlenül: ha szereted a dallamos vonalat, és esetleg nem ismered a LeBrockot, mindenképp tegyél velük egy próbát, mert lehet, hogy meg fogsz lepődni...