Shock!

Úgy tűnik, Kátai Tamás és a Thy Catafalque meséjének sikertörténete egyelőre felfelé ível. Tavaszi első találkozásunk számomra katarzis-jellegű élményt okozott, de ez borítékolható volt, hiszen ha sokáig vársz valamire, ami végre megvalósul, az egyszeri és megismételhetetlen élménnyé válik. Így nem is vártam, hogy az őszi Thy Catafalque-koncert érzésben ugyanazt adja. Megtippelni nem tudom, mennyien voltunk ott másodszorra, és mennyien jöttek első alkalommal, és arról is csak halvány elképzeléseim vannak, hová lehet még kifuttatni a történetet, de ötletek akadnak, én például szívesen megnéznék egy simán elektronikus szettet más dalokkal, vagy akár egy akusztikus estet, bár az talán már vékony jég. Mindenesetre az Akvárium nagyterme ismét megtelt, noha tanulva az előzőekből, ezúttal kevesebb jegyet adtak el, hogy lélegezni és mozogni is lehessen a táncparketten.

Az előzenekar pozícióját egy egyszemélyes formáció, Jo Quail töltötte be, akinek a munkássága nálam valamiért teljesen átment a radar alatt, pedig abszolút nekem való zene. A londoni hölgy egy különleges formájú elektromos csellóval és jó pár pedállal áll ki, és mindenféle ütögetéssel, húrnyomkodással, csapkodással, pengetéssel loopokat alkotva építi fel dalait. Én nagyon bírom az ilyen kísérleti, improvizatív dolgokat, bár igazából nem tudom, mennyire voltak előre megkomponáltak a számok (visszakeresve YouTube-on, nem ott talált ki mindent), mindenesetre nálam kimondottan működött ez a fajta, rétegekből felépített zenei műalkotás audiovizuális befogadása. Mindemellett készséggel elismerem, ez nem való mindenkinek, erre a fajta zenei kirándulásra tényleg rá kell rezegni. Itthonról hasonlót művel Farkas Izsák, aki elektromos hegedűvel utazik hasonlóban bár ő többnyire feldolgozásokat „loopolgat" össze.

Jo Quail öt tételből állította össze a szetjét, az utolsó, Forge volt talán a legkatartikusabb számomra. Csak ismételni tudom, mennyire izgalmas, ahogy apró darabkákból, szinte mozaikszerűen építgeti fel a kompozíciót, ami a végére egy izgalmas, szinte monumentális alkotássá domborodik ki, és megpendíti azokat az energiákat egyedül, amit mások zenekarral együtt rezgetnek. Jo láthatóan együtt lélegzik a zenével, én kimondottan bírom az ilyen őrült nőket, és szívesen megnézném újra ezt a fajta utaztatós, meditatív zenei élményt. Igazából valami ülős, saját külön estet is el tudnék képzelni neki valami kevésbé metálos helyen. Ahogy láttam, a közönségből volt, akit szintén elkapott ez a zenei világ, de akadtak, akik nem tudtak ráhangolódni, ízlésen meg tényleg kár vitatkozni. Mindegy is, szerintem soha rosszabb előadót a TC elé! (V.Sz.)

Nyilvánvalóan remek dolog a kezdetektől fogva részese lenni valaminek, még ha csupán a külső szemlélő nézőpontjából is. Most, amikor a hivatalosan második, saját időszámításom szerint harmadik hazai Thy Catafalque-koncertre készültem, azt egy újabb csúcs meghódításának éreztem azon a túrán, amely 2021. augusztus 21-én indult, Sástóról. Az ott Mezolit néven elkövetett happeninget a magam részéről képtelen vagyok leválasztani az azóta befutott távról, már csak azért is, mert meggyőződésem, hogy ha az nincs, most nem lenne miről beszélnünk. Márpedig nagyon is van miről beszélnünk, hiszen a TC, mint koncertező zenekar, nyúlfarknyi története során már másodszor töltötte meg teljesen az Akvárium nagyhallját, ezzel pedig számomra egyfajta összegzésre is alkalmat adott.

Eltelt tehát bő egy év a fekete zajos kick-off óta, és immár nem csodálkozunk rá tágra nyílt szemekkel egy újabb Thy Catafalque-koncert meghirdetésének tényére. Egyfelől hatalmas öröm látni, hogy mivé fejlődött a sztori, hogy lett egyáltalán Sztori, bár a Mezolit elsöprő fogadtatása után elképzelni sem tudtam, hogy ne folytatódjon a dolog, annak minden kiszámíthatatlanságával együtt. Ugyanakkor pedig némi irigységgel olvasom azoknak a beszámolóit, akik első alkalommal látják élőben a zenekart, és azt olvasom, hogy hasonló katarzist élnek át, mint én is, annak idején. Időközben pedig kikristályosodni látszik az a felállás, akik a jövőben is Kátai Tamás társaságát adhatják a deszkákon, szám szerint heten vannak ők, amely szám látatlanban is temérdek logisztikai kihívást sejtet – talán ezért is késik egyelőre a világ körüli turné bejelentésének híre.

Nem volt egyértelmű, hogy a koncertező Thy Catafalque hivatalos debütálását jelentő, tavaszi akváriumos fellépéshez képest, lehet-e/kell-e továbblépni, mást/máshogy csinálni, elég ha csak az el nem tört korsó közmondásos esetét vesszük alapul. Egy cseh fesztivál és egy londoni koncert plusz tapasztalatával, láthatóan Tamásék is a meglévő produkció további tökéletesítését tűzték ki célul, és ezért nem voltak restek minden tőlük telhetőt meg is tenni. Határozottan könnyebbé vált például a bejutás a legutóbbihoz képest lecsökkentett méretű embertömeggel így is zsúfolásig feltöltött Akváriumba, és mivel újfent sikerült erkélyjegyre rátenyerelnem, a szórakozás mondhatni úrias környezetben zajlott. Ráadásul még tisztábban, még érhetőbben szólt minden hangszer a rifforientált, kifejezetten szigorúra vett hangképben, hogy végképp ne lehessen mibe belekötni.

Ami a konkrét programot illeti, a megfelelő helyen mindenki kibogarászhatja, hogy pontosan mi változott áprilishoz képest, azt hiszem, a zenészek és a közönség számára is a legjobb verzió valósult meg, amelyben újdonságok és ismerős dolgok egyaránt akadtak. Az egymás mellé rendezett „szeles" dalok, a Kel keleti szél és a Szélvész nyitása például mindjárt roppant viharosra, hangulatosra sikerült, hogy aztán a lemezre vett verzióban éneklő Veres Gáborral (Watch My Dying) megtámasztott, hazai színpadon most debütáló Móló még ehhez képest is fokozza a harci kedvet. Nagyon hamar ki is alakult az az áldásos állapot, amikor minden újabb dalcímbejelentést kitörő ováció fogadott, legyen szó gyakorlatilag bármelyik korszakról. És ha már konferálás: a szóvivői szerepre is láthatóan egyre jobban ráérző Tamás párszavas szösszenetei extra fénypontjait jelentették az estének – Kátait minden Magyar Zenekarba!

Emberből vagyok, ennél fogva telhetetlen, így némi pislákoló remény élt bennem azzal kapcsolatban, hogy az idei Fekete Zajra pár dal erejéig „feltámadt" Gire itt is tiszteletét teszi, ez azonban nem történt meg. Túl sok akadálya elvben nem lett volna a dolognak, hiszen a díszletek mögött folyamatosan ott segédkezett a makói legenda másik oszlopa, Kónya Zoltán. Alighanem arról van inkább szó, hogy ha lesz is folytatás, külön történet lesz, és nem keveredik a TC-ével (felelős, okos döntés, csak aztán legyen is így, ha szabad kérni). A zenekar amúgy is kerek egész benyomását kelti, teljesen függetlenül attól, hogy ezúttal többet játszottak a Geometriáról, vagy hogy nincs élő billentyű. (Tényleg, miért nincs?) Számomra a legszebb momentum pedig az volt, hogy harmadszorra is meg tudtak lepni Tamásék, ráadásul éppen azokon a pontokon, ahol erre a legkevésbé számítottam.

A koncertzáró etap papíron például nem különbözött volna a legutóbbitól, ám a Jura után mégsem kerekedett egyből a Csillagkohó, így a rendes programot záró Szarvas után jött az újabb ráadás, benne még egyszer a Jura, majd a Tűnő idő tárlat sokak által követelt, emblematikus darabja. És ebből sem lett kínos feszengés, sőt, a zenészekkel együtt nevettünk az egészen, és lett ettől csak még „igazibb" a hatás. Tamás mellett az este hősének szerintem közfelkiáltással megválaszthatjuk Bokodi Bálintot, aki énekesi és frontemberi minőségében is a határokat feszegette, és szerencsésen azokon belül is maradt. Rossz szót ezen túl sem érdemel senki, minden arcon látszott, hogy alázatosan, a produkciót magáénak is érezve éli ezt a megvalósult álmot – megkockáztatom, Tamás is pont ilyennek képzelte ezt, amikor erre a kalandra rábólintott.

A karzatról nézve tehát a Thy Catafalque készen áll a világuralomra, a külcsín és a belbecs egyaránt alapos, gondos, összefogott munka eredménye, a koncerteken pedig „csak" le kell aratni ennek a munkának a gyümölcseit. Na meg persze arról a huszonnégy évről is szó van itt, amit Tamás eddig belepakolt ebbe a projektbe (plusz a Gire tagjaként eltöltött évek, amelynek szálai a TC-be is átnyúltak), és ha így nézzük, még nagyszerűbb, hogy ilyen felszabadultan tud most ünnepelni, választott társaival. És ami fent ünnep, az a színpad előtt is az, az ünneplő közönség pedig szerintem nagyon is készen áll az újabb kalandokra! (K.B.)