Shock!

A Fekete Zaj egyszerűen és lényegre törően fogalmazva mindig az év (egyik) leghangulatosabb, leginkább emberközeli, kicsit sem mellesleg legjobban szervezett nem tematikus fesztiváleseménye a Mátra oldalában. Emiatt van az is, hogy a néhány év kihagyás után nemrég rebootolt happeninget érdeklődői és szervezői oldalról is többé-kevésbé magáénak érzi mindenki, a fellépők pedig valódi megtiszteltetésnek tartják a felkérést. A fő szervező Varga „Zéró" Balázs által éppen e pillanatban átutalt, jól látható összeg hiányában is csakis ugyanezt mondanám, hiszen Zéróék (újra) megcsinálták azt a nyári fesztivált, amelyre még én is szívesen járok. Bónuszként idén összejött végül a telt ház is a szombati napra, egy kis extra „rásegítéssel" ugyan (lásd még Kátai Tamás), de abszolút megérdemelten. Megnéztük hát, akit lehetett.

Előrebocsátom: annyira nem vagyok fesztiválalkat, hogy számomra az ilyen események az egy színpad – egy büfé tengelyen zajlanak, és pont. Igen, csupán szombaton is bizonyára rengeteg olyan produkció volt, amelyet érdemei elismerése mellett nem tiszteltem meg, de ez a nap számomra a nagyszínpadról szólt, így a beszámoló is az itt zajlott eseményekre szorítkozik. A többi érintett felé ezúton is bocs. Szóval összejött szombaton az a rég áhított sold-out, amitől persze a törzsközönség annyira nem volt elragadtatva, és amitől a mosolygós arcok kicsit talán morcosabbak, a placcok kevésbé tiszták, a sorok pedig sokkal embert próbálóbbak lettek a nap végére. A „rendkívüli helyzet" dacára viszont ez is minden különösebb dráma nélkül zajlott, a tömeg igazából csak naplemente után kezdett annyira megszaporodni, hogy az valós zavart okozzon bárkinek. Magyarul: bőven ki lehetett bírni, ráadásul a nap megelőző időszaka már előre kárpótolhatta az esetleges nyűgökért mindazokat, akik úgy akarták.

A zenei programok 17 órakor vették kezdetüket az emlegetett, a még mindig nagyon magasan járó Nap által telibe vert nagyszínpadon, ahol Ørdøgék próbáltak tenni az akut puhára fővés ellen. Ez végül se nekik, se a közönségnek nem jött össze. Egyrészt mert Vörös Andráséknak nem nagyon volt hova menekülniük, az érdeklődőket pedig a napra vezette a kíváncsiság. Mert ugye az ördögök jók, sőt, jobbak is, mint amennyire profik (pedig nagyon profik), viszont azért élőben korántsem annyira jók még, mint lemezen. Aznapi első fellépőként máris kimondottan remekül szóltak, és ezzel én meg is voltam véve. Ők hozták a szokott sármjukat, nálam elindult a belső magnó, és így ez a nyúlfarknyi 40 perc részemről meg is felelt napindítónak. Ha akadtak itt és most rájuk csodálkozó, új arcok, azokat szerintem szintén meggyőzték. Három ilyen közönségetető albummal a tarsolyban ez nem is meglepetés, nyitásként a Van időnk, a roppant aktuális Fényhozó, az elmaradhatatlan Keringő vagy a „meglepetés" záródal, az Ős-Bikini-feldolgozás (A zenekar üzenete) mind-mind meg lett szeretgetve a közönség által.

Ezen a ponton jött el az életmentő kávé beszerzésének ideje, és koffein + naplemente + kacsák trió hívó szavának engedve úgy alakult, hogy Meszecsinkáék műsorának egy részét is végighallgattam. Ők az alternatív közönségtalálkozó- és koncerthelyszínné változtatott, talpalatnyi kis szigeten (Kacsatónia) léptek fel, ahová persze ekkor már lehetetlen volt bejutni. A hangulat és a helyszín is tökéletes volt viszont egy kis akusztikus sámánkodáshoz, még így látatlanban is, de aztán elfogyott a kávém, viszonylag gyorsan fel is teltem a hallottakkal, és még mielőtt tényleg sok lett volna a dologból, visszatértem a fenti tengely végpontjaira. A nagyszínpadon közben beállt végre az instrumentális elektronikában utazó Freakin' Disco, akikről annyit tudtam előzetesen, hogy élőben megszólaltatott hangszereket (dob/gitár) is hoznak magukkal, tehát valószínűleg tetszeni fognak. Ez így is volt, de nem csupán az én esetemben, így a besötétedő Sástón be is indult a bugi rendesen. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a kvartett dalai tele lennének szórva emlékezetes momentumokkal, illetve hogy utólag bármire is emlékeznék a hallottakból, de ez egy működőképes történet, és ha jövőben valahol még szembejönnek, biztosan nem ugrok majd el a találkozás elől.

A nap teljes eddigi része nyilván csak felvezetése lehetett annak, ami ezután következett. Itt volt mindjárt a súlyos hendikeppel küzdő Dordeduh, akiknek közvetlenül Az Attrakció előtt kellett bizonyítaniuk, aggódni értük viszont teljességgel felesleges volt. Megdöbbentő, de a temesvári brigád már saját jogán is bő évtizede járja a színpadokat, azt megelőzően pedig a Negură Bunget soraiban halmozták a tapasztalatokat. Mindez persze ide/ekkor önmagában nem lett volna elég, hasonlóan lényeges, hogy a csapatnak nagyon határozott arca van, a maguk introvertált módján is tökéletesen színpadképesek, plusz... igen, bizony, jók a dalok! Bevallom, itthon egyáltalán nem hallgatom őket, így előzetesen saját magamat is a meggyőzendők listájára helyeztem, és ami ez utóbbit illeti: becsülettel meg lettem győzve. Ez bizony első ligás, nagyszínpados headliner produkció a világ bármely pontján, így Sástón is, ráadásul ezúttal végre olyan erőteljes, kellően koszos, de a részletekre is ügyelő megszólalással, amihez hasonlót én szabadtéren talán még sosem tapasztaltam. És ha már atmoszférikus folk/black, akkor nyilván a Thy Catafalque zenéjéhez is remekül passzoltak, tehát a szarvasokra és űrhajókra áhítozó tömeg is gyorsan rájuk tudott hangolódni. Dalcímeket senki se várjon tőlem, de a zajos sikerhez, amelyben részük volt, én is hozzájárultam. Csúcsteljesítmény volt ez a rengeteg különböző hangszer egyvelegéből élvezhető mixet keverő háttéremberek és a feszesen, hatalmas beleéléssel játszó zenészek részéről egyaránt.

És akkor Kátai Tamás. Az élő totemoszlop, a makói József Attila, a fáklyavivő! Komolyan, a legkevésbé sem irigylem őt, aznap reggel őszintén szólva még elképzelni sem tudtam, hogyan tudja majd mindezt kezelni akkor, amikor egy fesztiválnyi embertömeg „támad rá" a fenti (nyilván totálisan túlspilázott) víziók mentén. Spoiler: tanári módon megoldotta. Már kora délután túlesett a legkeményebb próbatételen, a közönségtalálkozón, ahol megtudhattuk, hogy az új lemez ugyan még szövegek nélkül, de gyakorlatilag elkészült (!), és hogy köszöni szépen, igyekszik csak a jót megélni a Nemzetközi Figyelemből. Utóbbiból pedig nem kevés adatott aznap, egészen hallatlan helyekről érkeztek emberek a még Európát tekintve is aprócska Mátra ezen miniatűr pontjára, hogy általuk valószínűleg ismeretlen embereket láthassanak olyan dalokat játszani, amelyeket még senki sem adott elő hivatalos fellépésen. Több volt ez, mint pusztán szürreális, de ha csak ránéztél Tamásra, valahogy sejthetted, hogy minden nehezítő körülmény dacára aznap este nem fogunk illúziókat rombolni. No meg azt hiszem, most kell megemlíteni Adorján Balázs nevét, aki egy szép májusi napon úgy döntött, hogy ő bizony megszervezi ezt az egészet... és még augusztus 21-én is tudott mosolyogni!

Már a délutáni beálláson is látszott, hogy ugyan remekül hangzik az, hogy negyedszáz zenész a kedvenc dalai társaságában örömzenél a színpadon, de mindezt kézben tartani a pokolnál hangosabb lehetett (és nekem még csak sejtéseim vannak róla). Öt etapban, etaponként cserélt zenészgárdával mutatkoztak tehát be azok a régen várt dalok, amelyek összessége itt Mezolit – Mesék a Thy Catafalque-ról néven futott. Klasszikus ősbemutató valósult meg tehát, még ha a 2017-es, düreres Zajon a Perihelion már megvillantott valamit abból, hogyan lehet ezeket a nótákat színpadra állítani. Ha jól tudom, egyik alkalmi társulat esetében sem volt három-négy közös próbánál többre idő, így vállalták a fellépést egy olyan fanatikus közönség előtt, amely elől a legapróbb bakikat sem lehet elrejteni. Álljon itt kivételesen, a színpadra lépés sorrendjében (remélhetőleg) az összes zenész neve, akiket nem lehet majd eleget dicsérni a későbbiekben: Dudás Gábor, Vígh Zoltán, Szűcs Antal Mór, Katona Rajmund, Kun József, Lédeczy Lambert, Vasvári Gyula, Vári Gábor, Kónya Zoltán, Szenti Árpád, Horváth Martina, Dudás Ivett, Fogl Botond, Szabó Dániel, Potkovácz Márk, Forczek Ádám, Kantár György, Bos Michaela Lilla, Nagy András, Bokodi Bálint, Erdélyi Péter, Varga Krisztián, Rickmann Tadeusz, Cseh Gergely, Vörös András. Tényleg csak ennyit tudok mondani: nagyon köszönöm/köszönjük, srácok, parádés volt!

Zömmel a TC slágerdarabjai voltak műsoron, a sarokpontokat tiszteletben tartva, de azért bátran variálva, meglepő módon élő billentyűs nélkül, és kezdettől fogva úgy szólalt meg ez az alkalmi, mégis teljesen komplettnek ható produkció, hogy a fák is megdőltek örömükben. Ráadásul a színpadot is kimondott élmény volt figyelni, hiszen a háttérvetítéseken és a hangulatos fényeken kívül a hangszeresek is profikhoz méltóan szórakoztattak egy nagyon komoly feladat súlya alatt. Aki pedig igazán jól figyelt és/vagy eléggé közel volt, közel másfél évtized után magát Tamást is láthatta a színpadon zenélni a basszusgitár takarásában. Ahogy a gire-os időkben a billentyűknél, úgy itt is teljes beleéléssel játszott az este főszereplője, méghozzá a legváratlanabb, a „régisulis" TC-t szárnyaira vevő blokkban (Szamojéd freskó, Jura, Mezolit). Nem, természetesen nem klappolt minden, volt, hogy a hangkép borult meg, volt, hogy valamelyik résztvevő játszotta túl a szerepét, esetleg profán technikai gondok adódtak, de ezt majd a youtube-on szakértők megfejtik helyettem, engem ez ott egyáltalán nem zavart/foglalkoztatott, egyszerűen hagytam, hogy az élmény maga alá gyűrjön, és ez az oka annak is, hogy senkit/semmit nem szeretnék külön kiemelni ebből a műsorból. Amelynek a végére naná, hogy lenyűgözött, hitetlenkedő, fejét rázó szarvas voltam én is.

Az eufórikus siker persze már önmagában is több kérdést generál, mint amennyi kérdőjelet szombat este ki sikerült egyenesíteni, de mivel ma még mindenki csak találgat (elég csak az élő fellépések korlátozott, és az ősszel várhatóan még korlátozottabb lehetőségét emlegetni), ebbe talán ne is menjünk bele. Életem egyik meghatározó koncertélménye volt ez a másfél óra, hogy mi volt, vagy mi lehet, az ehhez képest lényegtelennek hat. Hiszen tudjuk jól: nincsen semmi más, kúp van és gúla.

Fotók: Bands Through The Lens