Shock!

Nem hiszem, hogy bizonyos körökben lett volna idén ennél a koncertnél várósabb esemény. A tavalyi, Mezolit néven futó projekt ugyan a Fekete Zaj fesztiválon már előhírnöke volt a most megvalósult eseménynek, de akárhogy is nézzük, ez bizony világprömier volt a javából. Az, hogy a buli meghirdetése után két nappal már elfogytak a jegyek, elég sokat elmond arról is, hogy igény akad reá, így sokan lemaradtak, sokan meg bezsúfolódtak az Akvárium nagytermébe. Igen, telt ház volt, én életemben nem láttam még ilyen sorokat kígyózni ennél a klubnál, koncert után meg kábé reménytelennek bizonyult odakerülni a merchpulthoz. Az est fényét tán az is emelte, hogy a koncert előtt hirdették ki a Fonogram-nyerteseket, és a Thy Catafalque megnyerte a legjobb hazai metállemez kategória díját. (VSz)

Bevallom, amikor meghirdették magát az eseményt, fel sem merült bennem, hogy ide bármiféle előzenekar bekerülne. Nem mintha irreális volna (nem is volt az), csak nem tudtam hirtelen vizionálni, mit lehetne ide beilleszteni, lévén maga a Thy Catafalque önmagában markáns és egyedi entitás. Az All Machines Will Fail teljesen fehér folt volt számomra, az előzetes ismerkedésem is odáig jutott, hogy ez itt iamyank egy aktuálisan futó poszt-avantgarde projektje, amolyan elszállós cucc. Élőben persze nem egyedül, dobon és plusz ütős hangszereken (majd basszusgitáron) is társakkal állt színpadra, mi több, még a Thy Cata női hangjaként állandósult Horváth Martina is támogatta őket némi vokál erejéig. Ezzel együtt ez leginkább instrumentális témákból táplálkozó ambient cucc volt főként, lassan hömpölygő, nyugtató hangulattal, amibe néha – jobbára a basszus beérkezése után – belecsúszott némi súly is. Nagyon hangulatos, de nagyon eseti is, hogy ez most felkap és visz magával, vagy hosszabb távon sokká válik, és elfáraszt. A tutit amúgy egy tőlem nem messze állótól hallottam a buli után: olyan volt ez, mint egy Neurosis-album második fele, csak hát hiányzott az első… És valóban, néha úgy várta volna az ember, hogy berobbanjon az egész, amúgy az egyensúly jegyében. (SzG)

Kiváló dalválogatást hallhattunk a Thy Catafalque koncertjére várakozva, Kátai Tamás úr szeret trollkodni, és megtette ezzel most így is, aztán jött, aminek jönnie kellett. Sajnos a Mezolitot nem láttam tavaly, így fokozottan vártam, hogy áramoljon az energia. Maga a koncert számomra egyfajta tömb-élményként maradt meg, akkor is, és most, pár nappal később is így érzem. Az meg szinte zárójelesként, hogy ennyire egységesen kompakt eseményt összerakni nem kis meló lehetett. Minden a helyén volt, a háttérvetítés, az ízléses díszlet, a fények (bár egy kicsit túl sok színpadi füst), a zenekar meg tényleg zenekar volt. Fogalmam sincs, mennyit próbáltak előtte, de érezhetően rákészültek, mert nem egy „éppmost” alakult/összerakott formáció benyomását keltették, profi volt a produkció, na!

Nem tudok belekötni a dalok sorrendiségébe sem, a kisebb-nagyobb formabeli változtatások érthetőek és jogosak, és elmondható, hogy az egész koncertnek volt egy remek íve. Persze lehet hiányolni sok mindent, hogy mit kellett volna még játszani, de ne legyünk telhetetlenek, vélhetően itthon is lesz még efféle esemény: amihez megvan a vizuál, azt egy darab koncert után kár lenne veszni hagyni, de úgy két dallal még simán bővíthető a profil egy estére.

Tény, hogy nem volt túl sok konferálás, közönséghergelés meg hejjegtetés aztán végképp, de nem is nagyon illett volna ide. Az is igaz, hogy a mostani Thy Catafalque-formációt alkotó zenészek most tanulják az „együttzenekarozást”, ami szép lassan kiforrja majd magát, mint ahogy az is, ki milyen további szerepet kap a színpadon. A két énekes/hörgős frontember gyökeresen más karakter, Bokodi Bálint ösztönösebb, Dudás Gábor visszafogottabb, de tök jól kiegészítették egymást, és szólóban is remek volt mindkét srác. Szenti Árpád dobos pedig a magyar Gene Hoglan, precíziós gépezetként dolgozott végig.

A két gitáros srác, Varga Krisztián és Víg Zoltán két különböző karakter, ők is remekül kiegészítették egymást és profin összedolgoztak. Dudás Ivett és Horváth Martina külön blokkot is kapott (meg persze volt négyeséneklés is), velük pedig (akármilyen hülyén is hangzik ez), megérkezett a női energia a színpadra, és bizony jó, hogy úgy alakult a világ végül, hogy Martina is részt vett a koncerten. A főhős, Kátai Tamás úr meg igazából pont olyan volt, mint anno Gire-koncerteken, csak épp most kicsit szabadabban őrült meg, hiszen basszusgitárral a nyakában könnyebb bemozogni a teret, mint a billentyűk mögött. Nagyon élte az egészet, de mindenkiről elmondható, hogy amellett, hogy beleadtak mindent, odafent is láthatóan baromira élvezik az egészet, őrületes vigyorgások voltak sokszor. És hát egyemmeg őket, cukik voltak mind, tényleg.

Mindig érdekes kérdés, hogy egy hosszú évekig csak lemezverzióban létező formáció dalai közül melyik működik élőben, de azt kell mondjam, ami aznap este elhangzott, igazságot szolgáltatott a daloknak, konkrétan lélegző életre keltek. Amit mi a színpad előtt nagyon is megtapasztaltunk gomolygó energiafolyam formájában. Ilyen szintű energialöketet rég éreztem már, aminek egy része nyilván azért is működött így, mert az elmúlt két évben kiéhezett mindenki erre, másrészt meg a Thy Catafalque zenéjében a kezdetek óta van valami fura plusz.

Számomra a csúcspontok egyike volt az amúgy is kedvenc Töltés, ami bugyborékoló-lüktető mélyeivel egészen transzcendentális élményt nyújtott. A Köd utánam számomra szívbemarkolóan meghatóvá változott élő verzióban. A Keleti szél is óriási volt, a Trilobita úgyszintén, és a Fekete mezőket se hagyjuk ki, meg persze a Mezolit is roppant erősen ütött (Bálint durván beleénekelte a lelkét). De kinek mi ugye, nyilván van mindenhez valami adott korszakos érzelembeli kötődés, meg nehéz is választani egy ezer fokon izzó masszából néhány cseppet. És még skótduda is volt a Köszöntsd a hajnalban. Tamás stílszerűen a Fehérvasárnappal zárta az estet, és annyira aranyos volt, ahogy ellépett a mikrofontól, és rögtön átváltott „civilbe”, majd kicsit félszeggé váló mozdulatokkal ment le a színpadról.

Hogy miképp kezeli majd Tamás a hirtelen rászakadt népszerűséget és eszement szeretethullámot (meg majd az ezzel járó, a backstage-ben a groupie-k seggéről felszívott kokócsíkokkal terhelt életet), és ahogy üvöltöznek neki egy teltházas koncerten, hogy KÁTAIIIII, azt szerintem még egyelőre ő sem tudja. Zsigerekig ható, 10/10-es élmény volt ez, legyen még sok ilyen! (VSz)