Shock!

Harmadszorra játszott Magyarországon a francia Gojira, akik az elmúlt tizeniksz évben érdekes csodabogárból underground kultkedvenccé, majd underground kultkedvencből tömegeket megmozgató favorittá nőtték ki magukat. Utóbbi fordulat végérvényesnek tűnik a Barba Negra Trackben megjelentek létszáma alapján, a látottak után pedig azt kell mondanom: ha így haladnak tovább, még nem is járnak a plafonnál.

Az Omega Diatribe súlyos, alapból is letaglózó megszólalással rendelkezik, így helyből nem nulláról indulnak élőben. Szerencsére elég okésan is szóltak, zenélni meg eleve tudnak, ezért aztán azt kell mondanom, hogy tökéletesen megfeleltek a bemelegítő szerepre. Viszont hozzáteszem: valamit még hiányolok a csapatból ahhoz, hogy ennél sokkal hosszabb időtávon is izgalmasak legyenek, kicsit egybefolynak még a dalok, rengeteg az információ, és ehhez képest viszonylag kevés a fogódzó.

A fejlődés mindenesetre egyértelmű például a színpadi munka tekintetében, Komáromi Gergely például ezúttal már kimondottan sokat mászkált ahhoz képest, mint amikor legutóbb láttam őket, ám még mindig úgy érzem: ha csak negyedannyira intenzív frontember lenne, mint amilyen látványos fazon, már nyert ügye lenne a bandának. De ezt senki se vegye negatívumnak, ebben a zenekarban bőven rejlik még kakaó és potenciál a következő évekre nézve, és gyakorlatilag akármi kifejlődhet még a történetből, mert érezhetően rendesen kitalálták, van vízió, van elkötelezettség. A fentiekkel együtt is abszolút meggyőzőek voltak.

A Mastodon-koncert kapcsán legutóbb már leírtam, hogy a 21. században viszonylag kevés olyan banda bukkant fel a színtéren, amelyik versenyre kel akár a régi nagyokkal is. Nem kérdés, hogy a Gojira szintén ezt az illusztris kört gyarapítja, és óriási öröm, hogy mindössze pár héttel Brent Hindsék után ismét Budapesten köszönthettük a kortárs metal egyik legkiemelkedőbb csapatát. Az meg főleg, hogy itthon is mennyire látványosan betörtek a köztudatba Joe Duplantier-ék az elmúlt években: miközben négy éve egy kényelmes létszámú hajós bulit toltak, most rájuk is lazán összejöttek kábé annyian, mint a Mastodonra ugyanitt. És még szebb, hogy a franciákban is bőven rejlenek még tartalékok, lazán van bennük további növekedési potenciál. Ha továbbra is ilyen koncerteket adnak, akkor meg aztán főleg...

Sem kertelni, sem ömlengeni nem akarok, így aztán inkább csak annyit mondok: amit a Gojira ezen az estén Budapesten nyújtott, az valahol a csúcs közelében jár ma a súlyos zenéket tekintve. És nem csak az általuk művelt – jobb híján nevezzük így – extrémmetalos vonalon, hanem úgy globálisan véve is. Kiállásra nem a világ leglátványosabb zenekaráról beszélünk, de egy pillanatra sem volt hiányérzetem: a lemezeik is inkább egyfajta transz-szerű, módosult tudatállapotot idéznek elő, és élőben is ugyanezt a hatást keltik. A kimondottan kreatív és okos fényjátékot, vetítést leszámítva nincs cirkusz, nincs duma, nincs körítés, csak kiállnak, és atompontos, tévedhetetlen gépezetként nyomják egymás után a maguk jéghidegségében is felemelő dalokat, és ez pont így tökéletes.

A műsor összeállítását tekintve nem okozott nagy meglepetést, hogy a tavalyi Magma állt a fókuszban, láthatóan a közönség is a legutóbbi lemez dalait vette le leginkább, de ahogy írtam, igazából nem is annyira az egyes számokra helyezték a hangsúlyt, hanem az összhatásra. Elkezdődött a műsor még világosban az Only Painnel, hogy aztán a rendes programot záró Vacuityig elrepítsenek valami egészen más helyre, miközben lemegy a nap és ránk esteledik. Tényleg nem tudok mást mondani, a zenekar egyszerűen mellbevágó: a gépezetet hajtó Mario Duplantier – a mai metalszíntér egyik legízesebb, legegyedibb játékosa, ha engem kérdezel – brutális ütemei hátán egy ipari présgép kíméletlenségével és precizitásával zúznak, de közben a furcsa gitárharmóniák, transzcendens nyújtások révén mégis rejlik valami nagyon-nagyon emberi és érzelmes ezekben a dalokban. A bálnás-hegycsúcsos-gyárkéményes kivetítésekkel együtt pedig tényleg maradéktalanul átjön a mondanivaló papolás nélkül is. A közönség ezáltal minden pillanatban együtt lélegzett a csapattal, akik láthatóan éppen emiatt rendesen élvezték is a koncertet.

Mivel ezáltal a Gojiránál élőben is a filmzene-szerű összhatás a lényeg, csúcspontokat nehéz kiemelni, de nekem most a L' Enfant Sauvage címadója és a The Shooting Star egymás után lenyomott kettőse jelentette az előadás tetejét, itt valóban úgy éreztem, mint aki pillanatokon belül kiszáll a testéből, akármennyire nevetségesen is hangzik. (Inkább bele sem gondolok, milyen élmény lehetett mindez az előttem vicces cigit körbeadó kis társaságnak.) Mint mondtam, a hangszeres teljesítmény mindegyik tag esetében fölényes és megalázó: Mario nyilván akármilyen zenekarban feltűnne, de Joe és Christian Andreu összjátéka is tanítani való – pláne, hogy amennyiben létezik zenekar ezen a modernmetalos vonalon, ahol tényleg kihasználják a két gitár adta lehetőségeket, hát az a Gojira. De Jean-Michel Labadie is jól nyomta, ráadásul mozgásra ő a csapat leglátványosabb fazonja is, nagy pörgései, ugrásai élményszámba mentek. Joe nyilván nem egy pacsirta, de ebben a zenében igazából az ének is elsősorban hangszer, amely jól besimul az összképbe – nekem ezen a téren sem volt hiányérzetem.

Dalok terén az Explosia volt az egyetlen, amit kifejezetten hiányoltam, de hát istenem, nem lehet mindig mindent. Egy Silvera, egy Stranded vagy egy Flying Whales azért alapvetően bármiért kárpótolja az embert... A ráadásban pedig, egy ütős kis dobszóló után – mintegy feloldásként – úgy nyomták el a Territoryt, hogy ennél jobban alighanem a '93-as Sepultura sem lett volna rá képes. Meg úgy általában véve más sem nagyon. Tökéletes záróakkord egy tökéletes koncert végén – valami ilyesmi(ről kellene, hogy szóljon) a metal 2017-ben!

Fotó: Máté Éva