Shock!

A High On Fire és a Mastodon 2003-as gödöllői koncertje a legendássá nemesült események sorát gyarapítja, hiszen akkoriban ugyan ki hitte volna, hogy Brent Hindsék idáig jutnak ezzel a komplex, összetett muzsikával? Lényegesen többen is állítják ma azt, hogy ott voltak a Trafóban tizennégy évvel ezelőtt, mint ahányan arra a helyre egyáltalán beférnek... Mivel pedig a csapat egy hegyaljás fellépést leszámítva azóta sem járt Magyarországon, nem meglepő: történetük első budapesti koncertjén igen szép számú közönség, saccra úgy kétezer ember gyűlt össze, hogy megnézze élőben a 21. század egyik legfontosabb és legjobb metalbandáját.

Az előzmények ismeretében hazugság lenne azt állítani, hogy az Ørdøg nulláról indult, viszont a csapat még a tagság múltjához képest is elég rendesen felpörgött az utóbbi időben, én legalábbis úgy érzékelem, a közönség igencsak felfigyelt rájuk. Persze nem érdemtelenül: mint a Tíz fekete dal, mint a Sötétanyag igen jól sikerült, és szerintem nemcsak nekem, hanem másoknak is rokonszenves az a semmit sem erőltető, görcsmentes hozzáállás, ami az interjúk mellett a színpadról is lejön. Egy ekkora helyen, előzenekarként nyilván nem alakulhat ki olyan intim hangulat a nézőkkel, mint egy kisebb klubban, de a korai kezdés ellenére is már elég szép számban jelenlévő nézők láthatóan az első pillanattól kezdve velük voltak, és tapsot, elismerést is kaptak rendesen.

Mivel kivétel nélkül rutinos, sokat látott arcokról beszélünk, a játék minőségébe vagy a színpadi jelenlétbe természetesen nem lehet belekötni, a dalok közül pedig nálam élőben is a Natasa, illetve a Fényhozó jöttek be leginkább, akárcsak lemezen. Teljesen jó buli volt, pedig egy ilyen főattrakció előtt fellépni nem csak magas léc, de kockázatokat is rejt magában. Vörös Andrásék azonban minden labdát leütöttek, nem lehetett beléjük kötni. Az András és Nagy-Miklós Péter énektémáit egymásra úsztató kettős megoldások pedig sokat színesítenek a dolgokon, ezeket a jövőben remélhetőleg még jobban kihasználják majd.

Valamennyire alighanem az életkorom is szerepet játszik ebben – bár biztos vagyok benne: nem kizárólag ezen múlik... –, de úgy gondolom: a 21. században már viszonylag kevés olyan metalbanda mutatkozott be és futott fel, amelyeket egy lapon lehet emlegetni a műfaj régi nagyjaival. A Mastodon mindenképpen utóbbiak egyike, és mivel Budapesten még sosem játszottak az atlantaiak, a koncert tényleg eseményszámba ment. Külön öröm, hogy a csapat még mindig bőven építkező fázisban jár, vagyis nem leszállóágban jutott el hozzánk, bár arról természetesen megoszlanak a vélemények, melyik lemezük a legerősebb. Én a mai napig a Leviathant tartom a négyes magnum opuszának, és ez valószínűleg nem is fog már változni, de az azóta készült lemezeket is nagyon szeretem. Talán épp a friss Emperor Of Sandre nem kattantam még rá annyira eddig, ám a koncert hatására másnap reggel azonnal előszedtem, bizonyos dalai ugyanis igazi csúcspontnak bizonyultak élőben. Ebből már sejtheted is, hogy nem csalódtam a fellépésükben...

Úgy alakult, hogy eddig nem láttam még élőben a Mastodont, akiket általában a dallamos énektémák interpretálása miatt szokás csesztetni a koncertbeszámolókban. Nos, bizonyos kellemetlen videókat én is láttam korábban, de az évek meg a rutin nyilván sokat számít, és ha nem is hoztak mindent lemezminőségben, ezen az estén összességében szerintem nem lehetett panaszkodni a vokális teljesítményekre. Brann Dailor különösen meggyőzően hozta kissé ozzys dallamait, ami annak fényében nem gyenge, hogy közben ugye dobol is. Ráadásul nem akármiket... De a tulajdonképpeni fő-torok, Troy Sanders is kitett magáért. Még talán a legdurvább, leghibbantabb hangokért felelős Brent Hinds jött át a legkevésbé, viszont őt eleve nem is lehetett tökéletesen hallani. És ezzel helyben is vagyunk: a buli az elején nem szólt igazán jól, a nézőtér első fertályaiban meg különösen nem – utóbbi jelenséget egyébként nem először tapasztalom a Trackben, de mivel nem értek a témához, nem szeretném elkezdeni megfejteni. A lényeg, hogy kissé hátrébb már okésabb volt a dolog, és ahogy haladtunk előre az időben, úgy vált egyre élvezhetőbbé, erőteljesebbé a megszólalás, és végre az eleinte tompábban brummogó gitárok is kaptak némi kakaót.

Összességében egyébként nem kifejezetten színpadszántó a banda, az akciózás és a konferanszok javarésze a kígyózó mozgású Sandersre hárult, Bill Kelliher meg például kimondottan visszafogottnak tűnt. De eleve látványos, jellegzetes fazonokról beszélünk, akik azért mindig pont a legjobb pillanatban jönnek elő a nagyon metalos, egyszerre-emeljük-a-gitárokat-a-levegőbe pózokkal, plusz az élénk fények, betegen hipnotikus vetítések is marhára rendben voltak. Ezekkel együtt szerintem a vizuális oldalba sem igazán lehetett belekötni. Pláne, hogy a Mastodon zenéje elsősorban az agyat és a zsigereket dolgoztatja meg, és csak utána következnek az izmok, szóval a magam részéről teljesen ki tudtam egyezni a statikusabb előadásmóddal. És amit összemuzsikáltak, az bizony nagyon rendben volt: eleve irgalmatlanul feszesen nyomják, ami azért ilyen rafkós zenénél nem semmi, Dailor pedig tényleg valami egészen embertelen, nem véletlenül vált a mai metaldobolás egyik ikonjává. De a többiek is fület simogatóan hozták az évek után is olyannyira izgalmasan ható témákat, legyen szó goromba sludge-riffről, finom, éteri szólóról, netán azokról a megnyomorított, önmagukból kifordított country/bluegrass-futamokról, amelyek ebben a formában egyik legfőbb védjegyüknek számítanak, és élőben is főleg Hinds nyomja őket.

Egy koncertprogramba egyéni hepp alapján nyilván mindig bele lehet kötni, de mint mondtam, a hét (!) friss dal nem azt eredményezte, hogy a fogamat szívva vártam a Seabeastet meg az Iron Tuskot, hanem épp ellenkezőleg: így, koncerten végre elkezdtek működni a nálam eddig kevésbé összeálló új album momentumai is. A műsor vége felé előkapott Steambreather például az este riffje címet is elvitte nálam ezzel a tonnasúlyú, mégis seggrázós főtémával, de a Show Yourselfet és az Ancient Kingdomot is hallatlanul élveztem. A legnagyobb közönségéneklést ugyanakkor a Crack The Skye Oblivionje eredményezte, amely óriási csúcspontnak bizonyult a maga különösen kísérteties, lidérces vetítéseivel, és a Once More 'Round The Sun egyik legjobb nótáját, az Ember Cityt is idióta vigyorral hallgattam. Bírtam, hogy elég nagy súllyal szerepelt a programban a Blood Mountain anyaga is, viszont annyit hadd jegyezzek meg: a Leviathanról legalább a Blood And Thundert előszedhették volna pluszban a Megalodon mellett. Mint ahogy a The Hunter ignorálása is nehezen érthető az egy szem Black Tongue-ot leszámítva – a Curl Of The Burl szellősebb slágeressége például bizonyosan nem tenne rosszat a műsornak a sok sűrű súlyosság közepette. Viszont a Remission March Of The Fire Antsével zártak, ami után talán pofátlanságnak is tűnne bármit is hiányolni, így inkább befejezem.

Mindig is úgy gondoltam, hogy a zenekarnév kiválasztása cseppet sem mellékes, és egy figyelemfelkeltő, a lényeget frappánsan összefoglaló név sokat tehet hozzá egy-egy csapat konkrét eredményeihez is. A Mastodon tökéletes példa erre, és ezen az estén pontosan meg is mutatták, hogy nem véletlenül viselik ezt a nevet: a mai napig brutális őserő árad belőlük, és mindez még a legfifikásabb, legkifinomultabb témáikon is átüt. Remélem, nem telik el újabb évtized, mire ismét a fővárosban láthatjuk őket.