Shock!

Miután évekig vártunk rá, hogy a jelenkor egyik legizgalmasabb extrém metal négyesfogata hazánkat is megtisztelje, a Gojira idén nyáron ráduplázott reményeinkre, így aztán a L' Enfant Sauvage turné nyári, európai szakaszának nyitó és záró rendezvénye egyaránt magyar földön valósulhatott meg. Ez már önmagában rendkívüli dolog, megtoldva azzal a megalapozott várakozással, hogy ha van zenekar, amit mindenképpen látni kell élőben, az éppen ez a Duplantier-testvérek vezette horda. És hol kerülhetett volna méltóbb helyre ez a környezetünk alapproblémáival is szembesítő előadás, mint egy dunai hajón, a nyár utolsó hivatalos napján? Következzék egy pillanatfelvétel Godzilláról és azokról, akik elé álltak.

Mindenképpen roppant merész tett volt egyetlen turnékörön belül kétszer is elhozni ezt a formabontó francia különítményt Európa ezen szegletébe, ám a kockázat láthatóan kifizetődött, ráadásul minden érintett maximálisan kielégült. Még időben eldönthette a zenekar tábora, hogy a Balaton partján, egy nyári fesztivál minden pro és kontra hozadékával együtt, vagy egy klub mélyén nézi meg kedvenceit. A választás számomra egy pillanatig sem volt kétséges, az A38-as élményt pedig még annyira sem kívántam elrontani, hogy kompletten ignoráltam a szemesi történéseket. Jó néhány Rock Beach-es póló tanúsította azért egyértelműen, hogy sokan rádupláztak a lehetőségre, ami egy vérbeli rajongó számára ilyen körülmények között szinte kötelező. Én nem sorolom magam ebbe a kasztba, jelen esetben a kíváncsi ember voltam, aki – ha úgy van – hagyja magát sodorni az árral.

Korán és pontosan érkeztem, ha már erre volt szükség, éppen abban a pillanatban, amikor azt a bizonyos furcsa fehér lepedőt lekapták az orrunk elől... és kezdődhetett a színpad előkészítése. Fél óra múltán már untam magam annyira, hogy a számat húzzam, de ez minden esetben azzal az előnnyel jár, hogy részletesen szemügyre vehető a felhozatal. Jon Larsen (Volbeat) cucca után ismét egy egyszerűségében is nagyszerű dobfelszerelést pakoltak középre, a triggerelt, grafitszürke Tama Superstar ránézésre is megadta számomra az alaphangulatot. Szép volt, mint Schwarzenegger a rózsákkal, és úgy is szólt. A plafonra - ügyesen megkomponálva - felszereltek annyi lámpát, amennyit a hely keretei megengedtek, a háttérben aztán semmi, se vetítés (komoly létjogosultsága volna), de még molinó sem. Miután minden hang megtaláltatott a gitárokon, és nem volt hova fokozni a várakozásokat, rövid intrót követően robbanhatott végre az Explosia.

Pár pillanat múlva már az is világossá lett, hogy a Gojira nem csupán lemezen, de élőben is a leghatásosabb kortárs produkciók egyike. Töménységében a Nevermore-ra, hangulatában a Watch My Dyingra emlékeztetett most ez engem. Utóbbiakat láttuk itt pár nappal ezelőtt és két emelettel feljebb, talán ezért is az asszociáció, a művészlélek és az extrovertáltság Imiéknél is hasonlóképpen keveredik. Szerencsére a franciák jellemző közönségének bölcsész berendezkedése nem jellemző igazán a kvartettre, önmagában a zene elviszi a hátán az estét. A mikrofon mögött álló Joe Duplantier nem is beszél sokat, és ez jó, mert olyankor zömmel közhelyeket mond, másrészt tényleg felesleges. Bő órányi nyomasztás veszi kezdetét egyetlen konkrét tömbben, melyben alig lelni valami klasszikus szépséget. A lemezek egyike sincs felülreprezentálva a setlistben, ami igazán gáláns húzás, tekintve a rövid műsoridőt és a tényt, hogy a szekér úgy igazán csak a Vad Gyermekkel indult be számukra.

Sajnos a szerelvény nem négykerék-meghajtású, meghatározó módon a Duplantier-tengely osztja a lapot. Joe van annyira arcbamászó frontember, hogy elszívja a reflektorfényt, a másik két húros fazon pedig partner is ebben. A rockabilly fazonú, derékból headbangelő Jean-Michel Labadie bőgős és az átszellemülten mosolygó Christian Andreu gitáros legfeljebb kedves mellékszereplője az előadásnak. Az extra fényt megkapott Mario Duplantier ellenben a dobok mögött ülve is felnő bátyjához. Mániákus játékával a fiatal Lars Ulrichra emlékeztet, néhány atipikus húzásával úgyszintén, elsápasztó technikájával már kevésbé. Ha valami elragad, az mégis a flow, precízen az Oroborus/ L'Enfant Sauvage páros érkezésével, vagyis eléggé a műsor vége felé, addig jóformán csak lestem. Látvány és hangzás szempontjából is rossz helyen állva, ekkorra már hiányérzetem sincs, bár szerintem Joe hangjából végig lehetett volna több. Ahogy dalból, hangból, élményből is. De ennyi is elég kellett legyen.

Laza precizitással odavetett elemi csapás volt ez, a felső ligás játékosok szintjén. Az okosítás ideje is eljöhet még máskor és máshol, ez az este főleg a nyers fizikai erőszakról szólt, ritka bátorsággal, csupán a zenére alapozva. Remélhetőleg a tőlük megszokott alapossággal sikerül dokumentálni ezt a turnét is, mert erre az orvosságra, amivel a Gojira gyógyítja a komplett színteret, mostantól rendszeresen szükségünk lesz.

Fotók: Máté Éva