Shock!

Danev György: Amikor először hallottam a 2012-es L′Enfant Sauvage című Gojira-lemezt, azt gondoltam, hogy jelentőségében, színtérre gyakorolt hatásában a Duplantier testvérek vezette francia-amerikai alakulat lehet majd az elkövetkező évtized Panterája. Nem lett az, de nem azért, mert a négyes nem nőtt fel a feladathoz, éppen ellenkezőleg: növekvő népszerűség ide vagy oda, hallhatóan azóta sem arra hajtanak, hogy minél szélesebb rétegek legyenek képesek befogadni a lemezeiket. Nem hajlandók megalkudni zenei intellektusban, nem egyszerűsítenek, hanem baromi szimpatikusan mennek a saját fejük után, ami azt eredményezi, hogy bizonyos mértékben meg tudnak maradni kultikus favoritnak. Mi sem támasztja alá ezt jobban, mint a tény, hogy ma is hűen őrzik a Gojira lényegét, a korlátokat nem tűrő zeneiséget. Duplantier-ék azon kevesek közé tartoznak, akik esetében a nagykiadós szerződés nem zenei kompromisszumok megkötésében, hanem művészetük kiterjesztésének lehetőségeként öltött testet, amit alaposan ki is használtak.

Persze lehet mondani, hogy az albumaik egyre dallamosabbak, kerekebbek és letisztultabbak, ez tény, viszont nem jelenti automatikusan azt, hogy bármit is feladtak volna magvas gondolatiságukból. Csupán a természetes fejlődésük velejárója, hogy nem helyben topognak és egyre érdekesebben fogalmaznak. És ez a legszebb az egészben: a kereteik közé még annál is több fér, mint amit eddig gondoltunk. A zenekar úgy tud hallatlanul izgalmas és sokrétű lenni, hogy a végeredmény mégis eltéveszthetetlenül gojirás, azaz mély és tartalmas, egyszerre sötét és felemelő marad, és ez az, ami az igazán nagy formátumú zenekarok sajátja. Ráadásul továbbra is exponenciálisan felívelő fázisban vannak, ami elképesztően nagy dolog annak ismeretében, amit a legutóbbi anyaggal produkáltak: a Magma mindeddig megugorhatatlanul magas szintűnek tűnt, tehát nem volt magától értetődő, hogy túl fogják szárnyalni, a Fortitude-dal mégis megmutatták, hogy annál is van feljebb.

Nekem már az előzetes dalokból is az jött le, hogy az új album még változatosabb és mértékadóbb lesz, a teljes kollekció pedig csak megerősítette ezt az érzést. Benne van ugyanaz a megfoghatatlan, mindent szétfeszítő kozmikus energia és katartikusság, ami a Magmát is annyira fajsúlyossá tette, ugyanakkor rendelkezik egy roppant szerteágazó arculattal, és ez az, ami minden korábbinál ambiciózusabbá és invenciózusabbá teszi a 2021-es Gojira-hangzást. Hogy mit értek ez alatt? Elsősorban azt, hogy soha azelőtt nem dolgoztak még ennyi színnel. Dalokat írni eddig is nagyon tudtak, de most még komolyabb erényeket csillogtatnak e téren. A korábbiaknál jóval ragadósabb énekdallamokat hoznak, nagyobb mennyiségben köszönnek vissza a klasszikrockos dalszerkezetek, több a progos megoldás, de a legjobban az tetszik, amilyen magabiztossággal kalandoznak a világzene közegében, ez ugyanis baromi különleges ízt ad számos dalnak. Viszont még egyszer mondom, nem kell attól tartani, hogy ezek a hatások az eredendő Gojira-fundamentum rovására mennének.

Már a nyitó és kegyetlenül fogós Born For One Thing percei alatt nyilvánvalóvá válik, hogy a csapat sajátosan megszólaló, avantgarde groove metalja nem szenvedett csorbát. Imádnivaló, ahogy összehozták a verzékben a tempóváltásokat, a lüktető kétlábdobos szaggatásokat a lelassuló, kimért súlyozással, de az is nagyon tetszetős, ahogy a disszonáns gitárokkal ellenpontozzák az emlékezetes refrént. Az igazi kalandozás viszont az ezt követő és jelentőségteljes üzenetet hordozó Amazoniával indul: ki gondolná, hogy egy olyan népi hangszer, mint a doromb, ennyire különleges ízt képes adni egy metáltémának? Persze a törzsi jelleg hallatán egyből felsejlik a Sepultura Roots-korszaka és talán még a Refuse/Resist emléke is, de csak jelzésértékkel. Ahogy fentebb utaltam rá, az Amazonia nemcsak zenéjében különleges, hanem a mondanivalója miatt is a lemez egyik legfontosabb tétele (ennek megfelelően a klipjétől sem könnyű szabadulni). Minden tiszteletem a bandáé, mert nem elég, hogy felhívják vele a figyelmet arra az ökológiai katasztrófára, ami az Amazonas vidékén zajlik évtizedek óta, de még a dal bevételeit is felajánlották az ott élő, minden létező módon kizsákmányolt őslakosok javára.

Hasonlóan nagyot üt a címadó Fortitude kvázi-intrójából kibontakozó The Chant, ami Tibet kínai annektálásáról szól, tehát ez sem kevésbé elgondolkodtató, zeneileg pedig az egyik legérdekesebb darab a korongon: kicsit ősrockos és sivatagi, de a többszólamú énekkel úgy kiforgatták önmagából, hogy igazából semmihez nem hasonlít. A világzenei kísérlet itt szintúgy megjelenik, de a maga legtermészetesebb módján, erőltetettségnek nyoma sincs benne. Van még egy hasonló hangulatú, mondhatni posztrockos tétel, a The Trails, ami a maga visszafogottságával akár a Baroness vagy a Mastodon portfóliójában is jól mutatna. Joe Duplantier hol hipnotikusan suttogó, hol keletiesre vett dallamai ebben ugyanolyan hatásosak, mint a The Chantben vagy akár a pszichedelikusan örvénylő Hold Onban, ami egy másik nagyon lényeges szerzemény a maga progosságával és mesterien építkező mivoltával. Megkockáztatom, hogy ebben még Pink Floyd is van, meg némi Cynic, ami egyébként már korábban is érződött egyik-másik ötletükön. Ez az árnyaltság és atmoszférikus színezet a zsigeri(nek tűnő) módon elővezetett adrenalinlöketekben ugyancsak megjelenik. A lemez egyik kolosszusában, a hat és fél perc fölé kúszó New Foundban olyan vastag textúrákat képeznek és olyan meglepő dolgokat húznak, hogy tényleg leesik az ember álla. És amikor már azt hiszed, hogy mindent hallottál, garantáltan kifektetnek azzal az übersúlyos triolás riffeléssel. Ha már itt tartunk, meg kell jegyezni, hogy a sok helyen felbukkanó whammy pedálos riffek ironikus módon már legalább annyira Gojira-védjegynek számítanak, mint anno Panterának, bár Darrellék csak a Becomingban lőtték el, de ott nagyon.

Alapvetően nem érzem szükségét egy lemez összes dalát felboncolni, a Fortitude-on azonban annyira hangsúlyos minden, hogy nem tudom megállni. Hogyan is tudnám, amikor az Another World a Gojira minden erényét felvillantja, a Sphynxben pedig még skandináv beütés is felsejlik? Vagy ott az egyben vészterhes és hallatlanul pozitív energiákat felszabadító Into The Storm: a tehervonat könyörtelenségével gázol el, majd thrashesen kimért, triolás riffelés nyer új értelmet Duplantierék keze alatt. Azt valószínűleg már el sem hiszed, hogy az egész egy gilmouros dallamvilágú refrénben teljesedik ki... Talán mondanom sem kell, hogy ez a koherencia a Fortitude-ot olyanná teszi, hogy nem érdemes róla részeket kiragadni, az az igazi, ha egyvégtében ömleszti magára az ember.

Nem lehet elmenni szó nélkül a döbbenetesen valóságos hangzás mellett sem. A '90-es években szóltak így a legjobb lemezek. A dobok olyan messze fölötte vannak annak, amit manapság dobhangzásnak neveznek, hogy el sem lehet mondani (az is megér egy misét, ahogy Mario Duplantier üt). Más dimenzió. Az éneket is olyan okosan találták ki és helyezték kontextusba, hogy a lehető legdrámaibb hatást váltja ki a teljes anyagon. Az pedig egyenesen talány, hogy miként szólhat annyira szépen a basszusgitár egy olyan sűrű dalban, mint amilyen az elemi erejű brutalitásból egészen fennkölt és nagyszabású valamivé transzformálódó Grind? Fület gyönyörködtető a sound a CD-n, de alig várom, hogy halljam, vinylen mit tud az anyag. Mert megveszem abban a formátumban is, ez biztos.

Azon gondolkodom, vajon a Fortitude a Gojiránál ugyanazt a szerepet tölti-e majd be, mint a Mastodon esetében a Crack The Skye? Az idő megmondja, de az biztos, hogy ez egy korszakos jelentőségű, monumentális album az intellektuális metál műfajában. Nemcsak az év, hanem az elmúlt évek legfontosabb lemeze számomra a Fortitude. (10)

Koroknai Balázs: Előrebocsátom, a Gojirának piszok nehéz dolga van – mint mindenkinek, aki a világvége filmzenéjét írja. Sokan adtak hozzá komoly dolgokat ehhez a dalfolyamhoz az évek során, a legnagyobb súlyú dolgokat talán a Neurosis dobta a főzetbe, és bizony, például a Gojira is jócskán megkeverte azt. De ez régen volt. A Duplantier-testvérek zenekara már a L'Enfant Sauvage környékén is kifelé kívánkozott abból skatulyából, amelybe mások erőszakolták bele őket, és a végzethez írt szerelmes dalaik számára rugalmasabban kezelhető formulát álmodtak. A kvartett alaposan megadja a módját egy-egy albumkiadásnak, és úgy gondolom, főleg emiatt tűnt merész állásfoglalásnak e téren a 2016-os Magma. Ezúttal öt év telt el lemeztelenül, és a Fortitude-on határozottan kikristályosodni látszik a kvartett szándéka az öndefiniálásról. Még ennél is határozottabban azt érzem viszont, hogy valami (végérvényesen?) elveszett út közben.

A Fortitude ambiciózus, grandiózus, invenciózus alkotás, tágas, gyönyörűen súlyos megszólalással, felnőtt zenészek felnőtt munkája. Ugyanakkor ártalmatlan, kiszámítható, jól bevált utakat járó is, ami a Gojira esetében fáj annyira, hogy leírjak ide néhány sort. Mintha saját egyéniségük keresése közben Duplantier-ék félúton úgy ítélték volna meg, hogy inkább legyen mindenből egy kicsi, és nem kell okvetlenül az újszerűségre hajtani, ha adottak olyan remek sablonok is, amelyet saját magukra tudnak szabni. Legjobban azonban nem az zavar, hogy folyamatosan zenekarnevek ömlenek ki a hangszóróból a Fortitude-ot hallgatva, hanem hogy a Dráma – annak legkellemesebb hozadékával, a Katarzissal együtt – nemhogy elmarad, de kísérlet sem történik a formába öntésére. Illetve dehogynem történik kísérlet, megállás nélkül rajzolják a hatalmas íveket a zenészek, de az efféle foglalatosság sikere tudvalevőleg nem a puszta szándékon múlik.

„Say something / About awakening / The rebellion you felt before..." A nyitó és első klipes dalban, a Born For One Thingben észleljük, hogy Mario Duplantier generációja egyik legjobb dobosa, de ahogy a klip, úgy maga a dal sem szolgál különösebb megfejtéssel, jólesik, megtörténik, elmúlik. Az egyértelműbb utalások, így például az Amazonia komplett koncepciója is működik, hiszen a kliséknek pontosan az a dolguk, hogy működjenek. Az Another Worldöt még tavaly, nyár végén mutatták be, de télre már el is felejtettem... nem is folytatom. Világos, hogy nem nekem szól az újkori Gojira, de az az igazság, hogy a Fortitude-ot a Roots, a The More Things Change... vagy a Leviathan is lazán megeszi reggelire, pedig nagyon egyértelmű, hogy ezt a ligát célozták meg itt. És nem csupán a státuszt tekintve, de (khm...) az inspiráció terén is. Abból a szempontból, amire egy évtizede képesnek tartottam a Gojirát, igen komoly csalódás ez számomra, még akkor is, ha az album végére biggyesztett dalokkal végül feljebb tornázták a nekik szánt pontszámomat. Lelkesedni viszont nincs miért, nem is tudok. (6)