Shock!

Pontosan húsz évvel ezelőtt, 1996. február 20-án jelent meg a '90-es évek közepének egyik legsikeresebb és megmeghatározóbb metallemeze, amely ugyanakkor még emellett is végletesen megosztotta a súlyos zenék híveit. A tábor valószínűleg az idők végezetéig vitázik majd azon, mi is volt valójában a Sepultura hatodik albuma: sokszínű, bátor mestermű, amely az alternatív éra kellős közepén is megmutatta, hogy korai még leírni a metalt, vagy netán félresikerült kísérlet, ahol a death/thrash-vonalról elstartolt zenekar teljesen beleborult önmagába, és a címmel ellentétben totálisan elszakadt igazi gyökereitől. Én a magam részéről inkább az első verzióra hajlok, bár tény, hogy a lemez már megjelenése idején sem tűnt tökéletesnek, és most sem tartom annak. Eredetisége azonban minden vitán felül áll, és ha mást nem is, ezt az egyéniséget szerintem ma is akárki díjazhatja benne.

A Sepultura a Chaos A.D. albummal visszavonhatatlanul és végérvényesen a legnagyobb nevek közé került a '90-es évek metaljában, és mindenki kíváncsian leste, merre indulnak majd tovább a folytatással. A zenekar az 1993-as album elsöprő fogadtatása után pontosan tudta, hogy jó irányt vettek a szimplább, groove-osabb vonallal, és azt is érezték, hogy másfelé is vannak még lehetőségek. Max Cavalera ekkortájt működtetett Nailbomb projektje például egészen biztosan hatással volt a Sepulturára is még lecsupaszítottabb, még puritánabb – és még direktebben agresszívebb – megközelítésével, ugyanakkor a zenekar ekkor ért el fejben odáig, hogy saját személyes örökségüket is bátrabban bolygassák a korábbiaknál. Ehhez az előző album Kaiowas dala jelentette a katalizátort, amelynek elsöprő fogadtatása és a koncerteken általa kiváltott euforikus reakciók láttán a Sepultura tudatosan is eldöntötte, hogy nagyobb teret adnak a következő albumon a dél-amerikai zenei hatásoknak.

A csapat 1995-ben kezdte meg a munkát az új dalokon, és ezzel párhuzamosan meghoztak még egy fontos döntést a következő lemezzel kapcsolatban: a Korn 1994-es debütáló albumán végzettek alapján a szakma feltörekvő fenegyerekeként fogadott Ross Robinsont szerződtették le producerként, hogy aztán utóbbi stúdiójában, a malibui Indigo Ranchben készítsék el a következő albumot. Megoszlanak róla a vélemények, mennyire voltak tudatosak az ebből fakadó, elég egyértelmű zenei következmények. Én úgy vélem, egy olyan megállapodott, kialakult hangzással bíró csapat, mint a Sepultura, bizonyosan nem akarhatta direkt módon levenni a Korn hangzását, pláne nem üzleti okokból, hiszen amikor megkezdődött a munka, Jonathan Davisék még csak éppen kezdtek beszivárogni a köztudatba, a brazilok pedig már évek óta komoly névnek számítottak. Szerintem sokkal inkább arról lehetett itt szó, hogy Maxék úgy gondolták: a minden korábbinál zsigeribb, ritmusorientáltabb friss szerzeményekhez jól passzolna a Robinson-féle megközelítés, és ez kétségtelenül így is volt. Max: „Nem tagadom, valóban merítettünk némi inspirációt a Korntól meg a Deftonestól, viszont az ebben a legviccesebb, hogy ezek a csapatok részben a mi hatásunkra alakultak. A kornos srácok mesélték, hogy rituálisan hallgatták például a Chaos A.D.-t, amikor megjelent, az volt az egyik abszolút kedvenc lemezük. Vagyis inkább amolyan oda-vissza hatásról beszélhetünk itt." Andreas Kisser: „Amikor először hallottuk a Kornt, az tetszett meg bennük a legjobban, hogy noha nagyon mélyre hangolják a gitárokat, de mégsem death metalt játszanak. Az egész dolog rendkívül izgalmasnak tűnt számunkra, mert soha korábban nem hallottunk még ahhoz hasonló zenét, mint amit ők csinálnak. A Korn ugyanakkor egyfajta hip hop-alapú, funkosabb muzsikát játszik, így ki akartuk próbálni, miként szólalnak meg ezzel a hangolással a mi dalaink. Mivel mindnyájunknak nagyon tetszett a végeredmény, ebbe az irányba indultunk el. Szerintem az életben maradás titka az, hogy az ember mindig érdekes, izgalmasan újszerű dolgokat játsszon, de ugyanakkor ne tüntesse el a zenekara jellegzetes hangzásvilágát sem."

Mindez egyébként távolról sem jelenti azt, hogy a zenekarban osztatlan lelkesedést váltottak volna ki Max első ötletei. A különböző hangolásokkal már a Chaos A.D.-n is kísérleteztek, az elsőként megszületett új dal, a Roots Bloody Roots azonban ezekhez képest is radikálisan mást képviselt, Kisser számára pedig időbe telt, mire teljesen megértette, mire is akar kilyukadni Max: „Az igazat megvallva az elején kicsit szkeptikus voltam a mélyre hangolással kapcsolatban. Nekem is tetszett a Korn meg a Deftones, de ezek a bandák sosem játszottak olyan gyorsan, mint a Sepultura, így kicsit tartottam tőle, hogy ha mi is lejjebb hangolunk, ösztönösen háttérbe szorítjuk majd a gyorsabb témákat, illetve a lazábban álló húrok miatt az a bizonyos kemény pengetési stílus is változni fog, ami elengedhetetlen a zenénkhez. De aztán rájöttem, hogy egy sor ajtó nyílik így ki előttünk: például használhatok vastagabb húrokat is, amelyeken játszva ugyanúgy benne lesz a feszültség, az erő a pengetésben, és a gyors dolgok is ütnek majd. Szóval idővel megtanultam kezelni ezt az egészet, és rájöttem, hogy csak tágul vele a lehetőségeink köre."

A Sepultura és Ross Robinson jól megtalálta a hangot, a stúdióban ugyanakkor még tovább formálódtak a dalok, a producer pedig csak bátorította a zenekart, hogy ne riadjon vissza azoktól a kísérletektől sem, amelyek elsőre már-már abszurd módon testidegennek tűnhettek a korábbi zenéjükhöz képest. Mert bizony akadtak ilyenek. Nemcsak Igor Cavalera feküdt rá tudatosan és minél inkább az egyébként már az előző két lemezen is fel-felbukkant brazilos ritmusokra, hanem a zenekar különleges, dél-amerikai hangszereket cipelt a stúdióba, hogy még egyénibb, izgalmasabb hangzásokkal dobják fel a riff- és ritmuscentrikus számokat. Emellett vendégeket is hívtak: Jonathan Davist és David Silveriát a Kornból, nagy barátjukat, Mike Pattont a Faith No More-ból, valamint DJ Lethalt a House Of Painből (aki aztán később ugye a Limp Bizkitben kötött ki). Egyenesen Brazíliából érkezett a stúdióba Carlinhos Brown, egy odahaza sikeres, tradicionális dél-amerikai ritmusokra és hatásokra épülő tánczenében utazó előadó, és érdekesség, hogy miközben a banda egy kifejezetten modern, durva megszólalású anyagon dolgozott, mindezt a fellelhető legrégebbi cuccokon tették. Ezeket Robinson direkt az ő kérésükre ásta elő a már akkor is évtizedek óta álló, menet közben többször is gazdát cserélt stúdió pincéjéből.

A legradikálisabb kísérlet ugyanakkor nem itt készült, hanem otthon, Észak-Brazíliában, ahol a zenekar pár napra bevette magát a dzsungelbe, és a xavante indiánokkal is összejammeltek egy sor felvételt. Ami persze nem volt véletlen, hiszen ekkorra már teljesen letisztult a fejükben a koncepció. Max: „Az egész lemez kiinduló gondolata egy zavaros álmomból eredt, amiben alighanem az este elfogyasztott bor is közrejátszhatott, és arról szólt, hogy elutaztam az esőerdőbe..." Igor Cavalera: „A Kaiowas után úgy gondoltuk, csak így juthatunk el a következő szintre. Mindnyájan brazíliai indián gyökerekkel rendelkezünk, kivéve Andreast, akinek minden őse európai, és a háború után költöztek át Brazíliába. De Maxnek és nekem, illetve Paulónak tényleg a fél családunk brazíliai őslakos, szóval fontos volt számunkra, hogy felkerüljön valami a lemezre, amiben ezt is kidomborítjuk. A xavante törzshöz is emiatt utaztunk el, és sosem gondoltuk volna, hogy a dolog egyáltalán megvalósulhat: nagy szerencsénkre pont megtaláltuk a megfelelő embert, és nem kellett a kormány segítségét kérni ahhoz, hogy eljussunk hozzájuk. Éppen ezért esett pont a xavantékre a választásunk: mert itt minden egyszerűen kialakult, nem kellett hozzá semmiféle adminisztrációs szarságon átmenni. Közvetlenül a törzs egyik külső képviselőjével akadtunk össze, aki megértette, hogy ez az egész csak és kizárólag a zenéről szólna. Korábban ugyanis kizárólag azért jártak hozzájuk a külvilágból, hogy tanulmányozzák az életmódjukat, és ehhez nem is kellett velük kialakítani semmiféle igazi kapcsolatot. Amikor ezzel szemben mi megjelentünk náluk, roppant módon örültek, mert nem valamiféle csodabogarakként tekintettünk rájuk, hanem közösen szerettünk volna zenélni velük. És nem úgy, mint Sting, aki korábban szintén ellátogatott az egyik törzshöz, hogy aztán utána a saját eszközeivel tegyen valamit értük, a megmentésükért – nálunk semmi ilyesmi nem merült fel. Mi egyszerűen csak odamentünk, és leültünk velük zenélni."

Az 1996. február 20-án megjelent, színpompás booklettel ellátott, már dizájnjában is a dél-amerikai vonalra rágyúró Rootsszal kapcsolatban mai fejjel nyilván a Robinson-féle gitársound a legszembetűnőbb elsőre. Igen, kétségtelenül olyan ez a hangolás és hangzás, amit akár kornosnak is nevezhetünk, ám szeretnék mindenkit emlékeztetni rá, hogy Európában ekkoriban még gyakorlatilag a kutya sem ismerte a Kornt, a zenekar neve csupán egy szó volt a Metal Hammer hírrovatából, így ez eleinte szinte senkinek sem tűnt fel. Én magam is csupán több mint fél évvel a Roots kiadása után döbbentem rá a nyilvánvaló hasonlóságokra, miután Jonathan Davisék az év végén, a kettes Life Is Peachyvel mifelénk is elkezdtek berobbanni a köztudatba. A lemez hangzása mindenesetre elképesztően jó, a gitársound hihetetlenül erőteljes, de a ritmusszekciónak is olyan alja van, hogy az embernek könnybe lábad tőle a szeme. Robinson erősségeként emellett általában az énekhangzást szokás kiemelni, és ezen a téren itt is meg kell adni neki, ami jár: nemcsak Maxből hozta ki a lehető legtöbbet a torokgyilkos üvöltések tekintetében, de a háttérvokálokkal, duplázásokkal, extrákkal olyan mértékben rá is erősített, hogy a Roots ezen a téren gyakorlatilag páratlan a Sepultura életművében. Ordítás és ordítás között látszólag nincs nagy különbség, de érdemes odatenni ezt a lemezt az Arise vagy a Chaos A.D. mellé is ebből a szempontból, a különbség ég és föld... Maga a zene pedig még a mélyen dohogó gitárok ellenére sem hasonlított a dél-kaliforniai nu metalos mozgalom képviselőiére (nem mintha ekkoriban még bárki is nu metalnak nevezte volna ezt az irányzatot).

A '90-es évek közepének egyik legnagyobb metalhimnusza, a Roots Bloody Roots esetében valóban a faék-egyszerűség a kulcsszó: a szám már-már mulattatóan primitív felépítésű, de természetesen szánt szándékkal vették ilyenre a mély, monoton módon dohogó-pulzáló gitártémával és Max üvöltésével, amelyeket aztán a későbbiekben is csupán Igor extra ütős díszítései színeznek ki valamennyire. Max: „A Roots riffje valójában egy mantra, eleve az alapötlete is keleti mantrákból származott, amik folyamatosan ismétlődnek. Ugyanehhez a hatáshoz egy roppant egyszerű riffre volt szükségünk. Konkrétan a legszimplábbra, ami csak létezhet, és ezt bizony időbe telt megtalálni. Viszont onnantól, hogy megvolt, minden a helyére került. Az egész téma egyetlen húron megy, B-re hangolva, a refrént pedig természetesen a Black Sabbath ihlette a Sabbath Bloody Sabbathtal. És működik, rendkívül erőteljes. A végét meg aztán különösen szeretem, ahol bejön az a szupersúlyos téma, és tényleg annyira durva az egész, amennyire csak lehet. Kurva kemény, brutális, imádom. A szöveg nagyon egyszerű, arról szól, hogy higgy önmagadban, az örökségedben, légy büszke arra, ahonnan jöttél. Szimpla, de szintén erőteljes üzenet." És kétségtelenül működik is: a dalt az életben nem vered ki a fejedből, ha egyszer meghallottad, és még a hagyományos gitárszólóra alig emlékeztető, gerjesztős-sivítós kisseri futamok, sőt, a zárás torzó-szerű riffje is azonnal hat. Sosem számított a kedvenc Sepultura-számomnak, de az erejét elvitatni balgaság lenne. Még azzal együtt is, hogy a szövegvilágot tényleg szinte bántóan lebutították erre a lemezre, amire pont ez a dal szolgáltatja a legnyilvánvalóbb példát.

A tradicionális brazil hangszer, a berimbau egzotikus futamai után vészjósló, hatalmas terű basszus- és dobmenetekkel startoló Attitude hosszabb távon sokkal jobb szám szerintem a Roots Bloody Rootsnál. A riffek továbbra is nagyon szimplák, de ezzel együtt is tökéletesen kapták el őket, és Max brutális üvöltéseiből is a lehető legmagasabb szintre emelt agresszió árad. Ebben a dalban szerepel extra ütősökkel a Korn dobosa, David Silveria, de akármit is csinál, Igorral nem kelhet versenyre: a megfelelő hangerőn a mellkast öklöző tamok, lábdobok és úgy egészében véve a teljes dobjáték briliáns, de itt bizony tényleg tökéletesen érvényesül minden törekvés, és maximális mértékben kiüti a hallgatót a Sepultura. Ha egy számmal kellene érzékeltetnem, miről szólt a '96-os lemez, hát ez a kolosszus lehetne hozzá az egyik tökéletes választás. A lüktetően, kissé indusztriális hatású gitártémákkal startoló Cut-Throat ennyire azért nem kerek, de kétségtelenül ebben is elképesztő mennyiségű energia gyülemlett fel, Andreas voivodosan beteg, kifacsart futamairól és Igor bivalyerejű ütéseiről csakis a legjobbakat tudom elmondani.

Amennyiben ugyanakkor csak egy dalt kellene a lemez legjobbjaként megemlítenem, az kétségtelenül a Ratamahatta lenne, ahol a már említett Carlinhos Brown segítette ki a Sepulturát. A közös jammelés eredménye egészen kategorizálhatatlan, leginkább talán szamba-metalként aposztrofálható, karneváli hangulatú, kaotikus, ám ezzel együtt is ellenállhatatlan, vérforraló ritmusokra épülő szerzemény, ahol Andreas kíméletlenül zúzó, gonoszan lopakodó riffje csupán egy az alkotóelemek közül, a nótát legalább ennyire markánsan dominálják a mindent betöltő táncos ritmusok, illetve az üvöltő Max és az ezer hangon éneklő-kántáló-suttogó-kiabáló Brown portugál-angol halandzsa keretében elővezetett duettje. Azzal még semmit sem árultam el, hogy soha senki nem írt ilyet sem azelőtt, sem azóta – lehet bírálni a '96-os Sepulturát a nevetséges szókincsű szövegekért, a kéthangos gitártémákért, de hogy ez a szám zseniális, azt halálos nyugalommal merem akárhol kijelenteni. Számomra a banda valaha írt legfantasztikusabb szerzeményeinek egyike.

A Breed Apartban ismét indusztriális-effektes-disszonáns megközelítés érvényesül, ez itt egyértelműen Andreas világa, és utólag cseppet sem nehéz a későbbi, már Max nélkül készült Sepultura-lemezek előfutáraként tekinteni rá. Ez a dal is teljesen agyahagyott ötletekkel kábít, legyen szó akár a hipnotikus, szövegmondós verzékről, akár az ismét karneváli középrészről, amelyet aztán teljesen gördülékenyen vezetnek át az üvöltözős refrénbe, majd kíméletlen, széttorzított zajozásba. Talán nem túl nyilvánvaló, de kiváló darab, amely ráadásul élőben is tökéletesen működik. Ha azonban a direktség a szempont, a Straighthate-tel aligha veheti fel a versenyt, ez ugyanis a betegen építkező intró után a lemez egyik legsúlyosabb, leggyilkosabb, legtökéletesebben megfogalmazott riffszörnyetegét hajítja az arcunkba. Újabb példa arra, hogy nem a legtöbb hang kell valahová, hanem a legjobban elkapott hangok: a csikorgó gerjesztésekkel, Max kirobbanni készülő szövegmondásával, majd ordításával meghülyített téma ismét transz-szerű hatást fejt ki Igor elképesztően intenzív, lüktető alapjaival együtt, és Andreas durva, de Maxétől gyökeresen eltérő üvöltözése is tökéletesen érvényesül a bridge-ben. A lemez első gyorsabb ütemű, jellegzetesen sepulturás zakatolását hozó Spit pedig nem is engedi alábbhagyni a lendületet, a riffek ismét hatalmasak, ráadásul fogósság szempontjából is az egyik legmérgezőbb darabról beszélhetünk.

Amennyire agyba eszi magát az előző két darab, olyannyira nehéz, nem magától értetődő falat a Lookaway, amely a Ratamahatta mellett az egész lemez talán legradikálisabb kísérleteit hozza, és húsz évvel ezelőtt tényleg roppant előremutatónak számított. Szétszívott, masszás, egyszerre elszállós és roppant súlyos tételről beszélünk kimért, de kíméletlenül lüktető dobalapokkal és szüntelenül radírozó gitárfallal, ahol azonban DJ Lethal effekthegyei színezik ki igazán álomszerűvé a képet. Meg persze a Mike Patton, Jonathan Davis és Max között megosztott énektémák... Ismét csak azt tudom mondani, hogy ez így, ebben a formában akár zseniálisnak is nyugodtan nevezhető – a Ratamahatta mellett nálam ez a szám innen a másik nagy favorit, noha minden, csak nem nyilvánvaló sláger. Viszont tökéletesen megmutatja, mennyire máshol járt ekkoriban fejben a Sepultura, mint a színtér összes többi szereplője.

A hatalmas Igor-pörgetésekkel és dzsunga gitárzúzdával induló Dusted a Cut-Throat rokona: szimpla riffekkel, letaglózó ritmusokkal és érdekes színezésekkel operáló darab, amely nagyot üt, de dalként a lemez kevésbé maradandó momentumai közé tartozik. A Born Stubborn akkor már lényegesen izgalmasabb, itt ugyanis nemcsak a ritmusok öltenek dél-amerikai színes ruhákat, de Andreas gitártémáiban is rejlik valami határozottan karneváli. Akárhogyan is, a nótát elég nehéz mozdulatlanul hallgatni, tényleg vérforralóak az ütemek, a tempók, a végén csak úgy színesítésként megszólaló xavanték pedig már felvillantják a folytatást is. Előtte azonban még jön az eddig szüntelen nyomasztással operáló, minden túlzás nélkül elképesztően sűrű album első pihenője, a Jasco, ahol Kisser játszogat nejlonhúros akusztikus gitáron egy tradicionális témát. Kellemes, de inkább csak felvezetés az Itsárihoz, a xavantékkel közösen rögzített akusztikus jamhez. Amit bizonyára világrengetőnek és fantasztikusnak kellene titulálnom, de az igazat megvallva inkább csak érdekes: az alap egyértelműen a Kaiowas lehetett hozzá, de aztán az indiánok kórusa és az extra ütősök másfelé viszik el. Eredetinek eredeti, ám már akkor is azt gondoltam, hogy inkább üzenetértéke miatt fontos pont a lemezen, mintsem azért, mert zeneileg annyira különleges. És jó két perccel hosszabb is a kelleténél, ha már itt tartunk...

Az Ambush ezután visszarántja a hallgatót a való világba: egy bozótharcos, teljesen elvadult darabról beszélünk, ahol ismét tökéletes egységbe forrnak a dél-amerikai dzsungelritmusok a zúzós modern metallal meg persze Andreas borult megközelítésével, az üvöltős refrént pedig tökéletesen eltalálták benne. A nettó módon karneváli-törzsi középrészt viszont kihagyhatták volna belőle, anélkül is tökéletes lenne, így kicsit leül miatta. Még szerencse, hogy aztán jön az Endangered Species, az album egyik legsúlyosabb, leggonoszabban gördülő szerzeménye hatalmas riffekkel, ismét a szemet megüvegesítő ritmusokkal – ide egyébként az extra ütősökkel megberhelt leállós betét is jobban passzol, mint az Ambushba. A végére pedig már csak a Dictatorshit nyúlfarknyi hardcore-zúzdája marad, meg a Canyon Jam című rejtett instru, ahol viszont csaknem negyed órán keresztül húzzák a semmit a dobokkal meg a zajozással. Én annak idején egyből a digipak kiadást szereztem be, amelyen utóbbi nem szerepelt – a Nativity In Blackről ismert Symptom Of The Universe és a Kaiowas koncertverziója mindenképpen értelmesebb helykihasználásnak számítottak ennél, bár a Refuse/Resist Chaos B.C. címen futó remixét szerintem mindösszesen egyszer hallgattam végig életembem, és nem is tervezem többször.

A Rootsot a szakma többnyire kiemelkedően jól fogadta: a kritikusok szinte egyöntetűen dicsérték a lemez bátorságát, eredetiségét, színességét, megrészegítő atmoszféráját. A rajongótáborban már korántsem volt mindenki ennyire elégedett, hiszen a Sepultura ekkorra tényleg messzire került nemcsak a korai éra death metalos vonalától, de a Beneath The Remains / Arise-éra thrash-megközelítéséről, sőt, a Chaos A.D. irányából sem feltétlenül az következett volna, amit ezen a lemezen játszottak. Kisser: „Az egész lemez arról szól, hogy az ember visszakanyarodik a saját gyökereihez, és újra felfedezi azokat. Tulajdonképpen ez az egész zenekar koncepciója. Minket abszolút nem érdekel a siker, sokkal fontosabb az, hogy elégedettek legyünk magunkkal. Elkészítettük a legkeményebb, legsúlyosabb és egyben legkevésbé kommersz albumunkat, amire maximálisan büszkék lehetünk. A Morbid Visions vagy a Beneath The Remains nélkül a Roots sosem születhetett volna meg. Minden egyes albumunkkal hatalmasakat léptünk előre. A kezdetektől fogva folyik az építkezés. Kissrácként ki nem állhattuk a szambát és a lambadát, ezeket a tipikus brazil zenéket, és inkább az ottani negatív dolgokat emlegettük: a korrupciót, az erőszakot, a gusztustalan politikát, az agresszív rendőrséget. Aztán a turnék során egy csomó dolgot láttunk-hallottunk, és ezek a tapasztalatok vezettek rá minket arra, hogy sokkal jobban tiszteljük Brazília zenéjét, szokásait. Ezúttal a szép dolgokat akartuk megmutatni: a színeket, a kultúrát, az indiánok zenéjét, az ütőhangszereknél érezhető afrikai hatásokat. Nem a realisztikus, hanem a spirituális oldalra koncentráltunk. Mi nagyvárosból jöttünk, de Brazília nem csak erről szól. Így keverednek a lemezen a mi nagyvárosi, metalos hatásaink és a brazil hatások, így fonódnak össze a gyökerek. Néhányan azt mondták, hogy a Roots nevetséges cím, mert a mi gyökereink a death metalban keresendőek, holott soha nem állítottuk, hogy ezek a gyökerek a mi zenei gyökereinket jelentik, azok ugyanis letagadhatatlanul a durva, gyors zenék közé ágyazódnak. Sosem tagadtuk, hogy ez így van, mert kifejezetten büszkék vagyunk rá. A Roots lemez kapcsán emlegetett gyökerek, ha úgy tetszik, a Sepultura kulturális gyökereit jelentik."

Ugyanígy sokan bírálták a lemez csontegyszerű gitártémáit és a lebutított szövegvilágot is, de a zenekar következetesen kiállt amellett, amit felvállaltak. „A Roots dalai tényleg nem komplikáltak, de sok olyan van köztük, ahol rengeteg minden történik, noha a témák valóban egyszerűek", mondta ekkoriban Kisser. „Régebben minden izgalmasnak tűnő riffet megpróbáltunk belesűríteni a nótákba, de a Chaos A.D. lemeznél szakítottunk ezzel a dalszerkesztési módszerrel, mert még súlyosabbak, keményebbek és zajosabbak szerettünk volna lenni, mint korábban. Nagyon szeretem az Arise lemez Meaningless Movements nótáját, de nem tartom valószínűnek, hogy a jövőben születik majd ahhoz hasonlóan összetett, bonyolult számunk. Ezekbe az egyszerűbb, nyilvánvalóbb témákba a közönség is jobban bele tud kapaszkodni a koncerteken, ráadásul nem kell majd őket minden turné előtt újból betanulnunk, mint a komplexebb régi nótákat." Max: „Az egész lemez tele van minimalista ötletekkel, amik valóban nagyon szimplák, viszont épp ettől erőteljesek. Néha a legegyszerűbb dalokat a legnehezebb megírni: mindenképpen keményebb feladat tökéletesre csiszolni egy alapra vett nótát, mint egy bonyolultabbat. Szerintem a Rootsszal tanultam meg igazán értékelni az egyszerűséget: ekkor értettem meg igazán, hogy a kevesebb néha valóban jóval több. Egyszerű riffek, egyszerű dalok, mindez nagyon nyersen – épp ettől a megközelítéstől rejlik annyi erő a lemezben."

Kritikus hangok ide, berzenkedő old school puristák oda, a lemez minden túlzás nélkül hatalmasat robbant: a csapat egyből a negyedik helyen nyitott Nagy-Britanniában és a hetediken Németországban, az Egyesült Államokban pedig 33 ezer fogyott a nyitóhéten a lemezből, ami a Billboard-lista huszonhetedik helyére bizonyult elegendőnek – ez karrierjük azóta is legjobb eredménye volt. A színpompás, látványos klipekkel megtámogatott dalok – a címadó, a Gracie-testvérekkel leforgatott Attitude, illetve az egészen briliáns, bábfilmes jellegű Ratamahatta – ugyan nem kerültek be a rádiókba vagy az MTV-be, de a zenekar hatalmas tömegek előtt kezdte meg a Tribalism Across The World turnét, és nyilvánvaló volt, hogy a kísérlet bejött. A Sepultura óriási diadalmenetben koncertezett az Atlanti-óceán mindkét partján, méghozzá minden korábbinál komolyabb tömegek előtt, és ékesen bizonyította pozíciójukat, hogy az év augusztusában, a doningtoni Monsters Of Rockon már közvetlenül az azévi két headliner, a maszkos KISS és Ozzy Osbourne előtt léphettek fel. Ez a koncert azonban egyben valaminek a végét is jelentette, noha ezt akkor még senki sem sejtette.

A mai napig nem tisztázódott pontosan, mi történt Max Cavalera felesége, egyben a zenekar menedzsere, Gloria Bujnowski fiával, Dana Wellsszel, aki pont a doningtoni fellépéssel egy időben, rejtélyes körülmények között elhalálozott. Max a tragédia miatt nem tudta vállalni a koncertet, hanem az Ozzyék által biztosított magángépen azonnal hazarepült Phoenixbe Gloriával. Okkal feltételezhető, hogy már itt problémát jelentett, amikor a többiek ettől függetlenül sem akarták lemondani a fellépést, így trióban álltak ki a világot jelentő deszkákra, Kisser énekével. Látszólag persze utána minden ment tovább: az év őszén újabb nagyszabású fellépések vártak rájuk az első észak-amerikai OzzFesteken, majd Dél-Amerikában, 1996 végén pedig egy grandiózus turnékörrel tértek vissza ismét Európába a Floodgate és a Strife előzenekaroskodása mellett. Ez a túra azonban a klasszikus felállás hattyúdalát jelentette, noha mindez csak néhány héttel később, már 1997 elején derült ki, amikor a Rootsról már biztosan lehetett tudni, hogy a banda történetének legnagyobb példányszámban eladott albuma lett. A banda először csak januárra tervezett ausztrál turnéját mondta le, majd februárban hivatalosan is bejelentették: Max Cavalera és a többiek útjai elválnak. A klasszikus négyes tehát utoljára 1996. december 16-án, a zsúfolásig telt londoni Brixton Academyn állt együtt színpadon.

Nem kívánok igazságot tenni abban, mi is történt ekkoriban pontosan a Sepulturában, hiszen a felek maguk sem értenek egyet a szakítás okait és pontos körülményeit illetően. Ami biztosnak tűnik, annyi, hogy Igor, Andreas és Paulo Jr. már régóta elégedetlenek voltak menedzserük munkájával, és felmondtak Gloria Bujnowskinak, aminek köszönhetően Max Cavalera kilépett a bandából. Max ráadásul azonnal egy igen indulatos, brutálisan szókimondó és dühös sajtónyilatkozatban adott hangot első felindulásának, amivel egyszersmind le is zárta maga mögött a Sepulturába visszavezető utat. Max: „A többiek pusztán annyit tudtak felhozni, hogy Gloria az én menedzserem és nem a bandáé, de ez egyszerűen nem igaz. Túlságosan elmélyült ez a válság ahhoz, hogy kezelni tudtuk volna, és bizonyos dolgokat nem lehet meg nem történtté tenni, bizonyos mondatokat nem lehet csak úgy visszavonni, elfelejteni, ráadásul a többiek nem engedtek az elveikből, én pedig egyszerűen túlságosan sokat tettem már ezért a bandáért ahhoz, hogy csak úgy alávessem magamat az akaratuknak. Mindez már csak azért is roppant szomorú, mert a Sepultura-történet szerintem még a feléig sem ért el, rengeteg dolgot kellett volna még közösen megvalósítanunk."

Igor Cavalera szerint ugyanakkor nem erről volt szó, és ők hárman biztosan nem akarták volna, hogy a banda körül egyfajta yokoonói szerepkört betöltő Gloriával együtt Max is távozzon: „Soha nem volt semmi probléma Max és Andreas, Max és Paulo vagy Max és én köztem, egyedül Gloriával merültek fel konfliktusaink. Lejárt a szerződése, mi pedig nem akartuk meghosszabbítani, ennyi a sztori, és bármit is mond Max, egyikünk sem akarta őt kiszorítani a bandából. Már jó előre jeleztük Gloriának és Maxnek, hogy a zenekaron belüli rendszer változtatásra szorul, de süket fülekre találtunk. Itt nem pénzről volt szó, hanem arról, hogy Gloria állandóan Maxet tolta előtérbe, és lassan úgy éreztük magunkat, mintha mi csak az ő kísérőzenekara lennénk. Természetes, hogy a legtöbb újság a frontemberrel szeretne interjút készíteni, de Gloria még csak nem is erőlködött azon, hogy néha esetleg mi is nyilatkozzunk a sajtónak. Ráadásul Max egyre inkább a saját véleményét hangoztatta az interjúkban, és nem a banda álláspontját képviselte. A gond ott kezdődött, hogy nemcsak kifelé volt a Sepultura szószólója, hanem a zenekari ügyeket is egyre inkább ketten intézték el, gyakran úgy, hogy ki sem kérték a véleményünket, pedig a Sepultura négy emberből áll, és a négy közül egyiket sem hívják Gloria Bujnowskinak. Egyszerűen túlságosan is összekeverték a zenekar dolgait és a magánéletüket, és Gloria túlzott befolyást gyakorolt Maxre. Még azt is felajánlottuk nekik, hogy mi hárman keresünk egy új menedzsert, Gloria pedig majd csak Max ügyeit intézi, mert ez lett volna az ára annak, hogy a zenekar mindegyik tagja egyformán jól érezze magát. Az ilyesmit persze nem könnyű megoldani, de azért ahhoz képest csekélység lett volna, amit már eddig is elértünk, ahogyan kitörtünk Brazíliából. Számos zenekart ismerek, ahol így működnek a dolgok, és nincs semmi probléma emiatt. Max nyilatkozataival ellentétben mi hárman semmiféle ultimátumot nem intéztünk hozzá, hanem éppenséggel Gloria volt az, aki azt mondta, hogy vagy ő, vagy mi. Ha Maxnek fontosabb Gloria, mint a Sepultura, akkor itt egyszerűen nincs mit tenni, de egy ilyen hülyeség miatt nem hagyhatjuk feloszlani a bandát."

A folytatás ismert: némi megtorpanás után Max összehozta a Soulflyt, a Sepultura három tagja pedig ezer ismert és kevésbé ismert énekessel – például Chuck Billyvel – próbált ekkoriban, de aztán végül az ismeretlen Derrick Greennel folytatták tovább. És közben persze szorgalmasan osztották egymást a sajtóban... Ma már persze Max Cavalera is elismeri, hogy nem feltétlenül a többieken múlt minden a szakítás idején: „Mivel sosem a siker kedvéért csináltam ezt, a kevésbé sikeres periódusainkat jobban élveztem. A Roots tényleg hatalmasat robbant Brazíliában, így akkoriban gyakorlatilag az utcára sem mehettem ki otthon, mert állandóan mindenki megállított. Olyan volt, mintha a Beatlesben játszottam volna... Az ilyesmi nem nekem való. Szeretem az undergroundot, illetve azt, ha tiszteletben tartják magánéletemet. És a nagy sikerek miatt a nyomás is elég nagy volt akkoriban a Sepulturán. Senki sem gondolta át alaposan a dolgokat, aztán egyszercsak minden szétrobbant. Egy idő után tényleg kiejtettük a kezünkből a gyeplőt. De sosem a színpadon volt gond, ott minden tökéletesen működött, mint ahogyan az az utolsó, londoni koncertünkön rögzített Under A Pale Grey Sky koncertlemezen is hallatszik: irgalmatlanul feszesen nyomtuk, gyilkos, izgalmas, súlyos és gyors bulikat toltunk. A körítés nehezített meg mindent."

Andreas Kisser szerint Max kilépése ugyanakkor sokkal rosszabb helyzetbe hozta a zenekart, mint azt a legtöbben akár ma is gondolnák: „Max távozása után a Sepulturát rengeteg támadás érte, torz kép jelent meg a médiában a történtekről, és a Roadrunner szintén sokat tett annak érdekében, hogy mi rossz fiúknak, Max pedig szerencsétlen áldozatnak tűnjön ebben az egészben. De nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy mi a menedzserünket rúgtuk ki, ő pedig a menedzserünk férje volt. Emiatt ő is távozott, pedig szó sem volt róla, hogy őt is el akartuk volna küldeni. De ezután elkezdték ezt az egész sajtóhadjáratot, sokan pedig be is kajálták a verziójukat, különösen Amerikában. A vége pedig az lett, hogy nem kizárólag az énekesünket veszítettük el, hanem a menedzsmentünket, illetve hosszabb távon a kiadónk bizalmát, illetve számos szervező és koncertügynökség hitét is. Gyakorlatilag mindent újjá kellett építenünk. Max ráadásul a lehető legrosszabbkor ment el, mivel eredetileg úgy terveztük, hogy 1997 az amerikai építkezés éve lesz. Amerika mindig is kihívást jelentett a Sepultura számára: olyan értelemben véve sosem csináltunk az Államokban headliner turnét, ahogy mondjuk Európában. Nyitottunk Ozzynak, nyitottunk a Panterának, a Ministrynek, játszottunk az OzzFesten, de olyan méretű önálló turnéba sosem csaptunk bele, mint máshol. És amikor végre készen álltunk erre, és lehetőségünk lett volna Amerikában is nagyot lépni előre a Sepulturával, Max elment, ami nagyon kemény következményekkel járt ránk nézve. Ezzel most nem azt mondom, hogy sajnálom vagy nem sajnálom a történteket, egyszerűen csak így alakult. Tényleg a karrierünk csúcsán lépett ki, egy olyan időszakban, amikor már világszerte nagy névnek számítottunk, Európában szó szerint arénákat töltöttünk meg főzenekarként, és minden arra utalt, hogy csodálatos 1997-es év vár ránk. De abban a formában nem mehettek tovább a dolgok, éppen ezért nem is bánom a döntésünket."

A mai állapotokkal mindenki tisztában van: Max és a Seput a 2000-es évek derekán szintén otthagyó, vele évek után kibékült Igor ismét együtt zenél a Cavalera Conspiracyben, közben gőzerővel halad előre a Soulfly, Andreas és Paulo pedig remekül elvan a mai Sepulturában, hiába játszanak a régi közönségük töredékének mindkét leosztásban. Max és Gloria évek óta igyekeznek nyomást gyakorolni Kisserékre egy nagy reunion-turné okán, ahol mindenki részt venne, aki csak valaha is játszott a Sepulturában, de Andreas nem hajlandó a dologra, még azzal együtt sem, hogy a felek között ma már azért szegről-végről akad némi kommunikáció. Nem mernék fogadni rá, hogy ez mindig így marad, de arra sem, hogy nem – gondolom, ha az idő elérkezettnek látszik, és a csillagok is úgy állnak, megcsinálják majd a dolgot, de aztán persze ki tudhatja... Én a magam részéről örülnék ennek, mert akár nosztalgiakaszálás lenne a dolog, akár nem, Max utóbbi években produkált dolgait a Killer Be Killed kivételével nem nagyon tudom értékelni, a Sepu egyéni törekvéseit és hajlíthatatlanságát meg elismerem, de hallgatnom ettől még nem nagyon akaródzik az újkori lemezeiket. Az az igazság, hogy a klasszikus Sepultura helyén ugyanolyan űr tátong a színtéren, mint mondjuk a Panteráén is: baromira szükség lenne manapság még egy ilyen megállapodott, egyetemesen elismert, ténylegesen tömegeket mozgató bandára a metalban, mint amilyenek ők voltak.

Idén mindenesetre a Cavalera tesók csak kettesben állítanak majd emléket egy turné keretében a húszéves Rootsnak, amely több mint 2 millió példányos eladásával a Sepultura történetének legsikeresebb albuma, és egyben a zenekar második amerikai aranylemeze a Chaos A.D. mellett. Mint írtam, nem tökéletes album, és soha nem is tartottam annak, azt azonban csakis főhajtással tudom díjazni, mennyire a maguk útját járták ezzel az anyaggal, még Ross Robinson nyilvánvaló hatásai mellett is. Nem véletlenül számított ez a lemez az adott korszak egyik legszélesebb körben elterjedt, általánosan ismert metal alapművének.