Shock!

A feldolgozáslemezeknek semmi értelmük nincs – mondta Főnökasszonyunk az új Prong kapcsán, én pedig nem győztem bólogatni megfellebbezhetetlen kinyilatkoztatása hallatán. Később azért agyalni kezdtem, hogy itt valami mintha mégsem lenne kóser, hiszen azért ezt is lehet jól és értelmesen csinálni, ott van például egy zseniális ötletből megszületett, tökéletes tiszteletadás 1994-ből, ami mára ugyanúgy a Black Sabbath-gyűjteményem részét képezi, mint a sorlemezek. Mert mi van a Nativity In Blackkel? Az smafu?!? Arra jutottunk hát, hogy ez valóban az a kivétel, amely erősíti a szabályt, olyan lemez, amit akár ötször is feltehetsz egymás után, de soha nem fogod unalmasnak találni. Amely akkoriban ráadásul még kifejezetten frissnek és újítónak is számított, mert ilyen neves előadókkal, ilyen profi módon senki nem csinálta meg ezt a dolgot korábban, ráadásul olyannyira zseniálisan előadva, hogy utána valóban szépen le lehetett volna húzni a rolót a tribute korongok előtt, és kitenni a Zárva-táblát. Mert persze a töménytelen mennyiségű, agyatlan és lélektelen követő törvényszerűen felhígította ezt a piacot is, amivel mondjuk pont tovább növelték a Nativity In Black nimbuszát. Azét a lemezét, amely nem csak perfekt módon tiszteleg minden idők legnagyobb metalbandája előtt, hanem viszonylag korrekt körképet ad a '90-es évek elejének-közepének szcénájáról, emellett rendkívül pazar kiállítású, és aki kilóra méri a dolgokat, annak még az is jó hír, hogy kimondottan hosszú is.

A '90-es évek elején a Black Sabbath egészen jó szériát futott. a '92-es Dehumanizer lemezen nem csak a két bajszos zseni, Tony Iommi és Geezer Butler egyesítette újra erőit, de még Ronnie James Dio is visszatért a fedélzetre. Utóbbi ugyan a soron következő – éppen '94-es – Cross Purposesre már lelécelt, Geezer viszont maradt, ráadásul egyre nagyobb teret kapott az ekkoriban nemcsak hites férjeura, hanem a banda menedzselési munkálatait is ellátó Gloria Butler. Az a hölgy, aki bizony pont annyira agilis és erőszakos természetű, mint Sharon Osbourne, és aki ekkoriban a színfalak mögött mindinkább próbálta felmelegíteni Geezer és Ozzy mester olyannyira nagyon azért soha meg nem romló kapcsolatát is. (Ne feledjük: Geezer fel is fog majd bukkanni a már ekkor készülőfélben lévő Ozzmosison.) Minden adott volt hát ahhoz, hogy akár a klasszikus Sabbath is készüljön valami meglepővel, és éppen ekkor jut el Gloriához a hír, hogy egy bizonyos Bob Chiappardi (a leginkább fémzene-közelben érdekelt Concrete Marketing alapítója) már jó két éve küzd egy ötlet kivitelezésével, amely szerint neves metal előadók rónák le tiszteletüket az alapító atyák előtt, kizárólag Ozzy-korszakos Black Sabbath-dalokból válogatva. Ráadásul úgy fest a helyzet, hogy az ötlet mögött lassan felsorakozott nemcsak a Columbia és vagy kéttucatnyi jól futó zenekar – ekkoriban még dupla lemezben gondolkodtak! –, hanem az Osbourne-birodalom úrnője is hajlamos lenne rábólintani az ötletre.

Gloria működésbe lép hát, és villámgyorsan leszervezi, hogy az Osbourne/Iommi/Butler/Ward-felállású négyes is szerepeljen a lemezen (kissé ironikus módon mintegy saját maga előtt tisztelegve), és ki is választanak egy nem túlzottan unásig ismert dalt a The Wizard képében, hogy akkor ez jó is lesz. Egy dologgal nem számolnak azonban: a Sabbath akkori kiadója, az EMI érdekkörébe tartozó (és két év múlva átmenetileg földbe álló) I.R.S. eléggé szemét, ám némileg azért érthető módon nem hajlandó hozzájárulni ahhoz, hogy Tony és Geezer egy columbiás kiadványon vendégeskedjenek, ami végleg bedönti a munkálatokat. Legalábbis Tony Iommi így tudja, és szépen el is kezdi írni az új Sabbath-lemez témáit, nem is sejtve, hogy a Butler-házaspár nem hagyja annyiban a dolgot: Iommi helyére leszervezi a doom felkent apostolát, Scott „Wino" Weinrichet, a projektből szintén kilépő Ozzy helyére (ő ugyanis inkább úgy dönt, hogy egy másik bandával vendégeskedve szerepelne) pedig egy igazi nagy dobást: Rob Halfordot, aki akkor már ugyan nincs a Judas Priestben, de a tábor szemében ekkor még továbbra is kikezdhetetlen név. Halford azonban csak úgy vállalja a dolgot, ha hozhatja magával szólózni Brian Tilsét a Fightból, de a szervezők még erre is rábólintanak. Végül Jimmy Wood szájharmonikás (Imperial Crowns) csatlakozásával létre is jön a mindössze egyetlen felvétel összerántása céljából életre hívott Bullring Brummies, az eset pedig hatalmas hullámokat vet. Mikor Tony Iommi fülébe jut, hogy a projekt mégsem landolt a kukában, sőt, úgy alakult, hogy éppen ő lesz a klasszikus négyesből az egyetlen, aki nem fog szerepelni a lemezen, borzasztóan berág, és azon melegében – a kiadó illetékeseivel egyetértve – kivágja Geezert és Gloriát a Sabbathból, és visszahívja a Tyr-korszakos felállást Tony Martinnal, Cozy Powellel és Neil Murray-vel. (Hogy aztán elkészítse velük pályafutása legkevésbé sikerült lemezét, a Forbiddent, de ez más lapra tartozik.)

A közben viccesen Nativity In Blackre címzett korong (a készítők arra a magát sokáig tartó, ám téves meggyőződésre játszottak rá, miszerint az első lemezes N.I.B. rövidítés jelentése ez lenne) ennek ellenére természetesen elkészül, a résztvevők sora igazán impozáns, és dicséretesen egészséges módon igen vegyes is lett. A korszak vezető nevei közül itt van a Sepultura, a Biohazard, a Megadeth, a Faith No More és a Type O Negative, de akadnak képviselők a mindinkább erősödő ipari metal területéről (White Zombie és a tagság soraiban a ministrys Al Jourgensent és a NIN-es Trent Reznort is rejtő 1.000 Homo DJ's), vagy épp a kialakulóban lévő stoner/doom színtér zászlóshajói (Corrosion Of Conformity, Cathedral, Godspeed). A régi nagyok között pedig nemcsak az eredeti Sabbath háromnegyedének, hanem minden idők két legnagyobbra tartott metalénekesének, az akkoriban nehezebb időket élő Bruce Dickinson és a m-ár említett Rob Halford párosának is, akik közül természetesen egyik sem eredeti csapata élén vesz részt a produkcióban, de ez talán csak még érdekesebbé teszi a dolgokat. Az újoncokat pedig a Therapy? morózus és az Ugly Kid Joe vidám kompániája képviseli, ezzel pedig tényleg egészen precíz keresztmetszetét adták a metal színtérnek. Részemről talán csak a Sabbath-hatást mindig is előszeretettel bevalló grunge bandák hiánya volt fájó (közülük is leginkább a Soundgardené), de mindent ugyebár nem lehet! A Slayer / Pantera / Machine Head trojka pedig majd a hat évvel későbbi második részre fog odaférni, ami amúgy majdnem szintén olyan zseni lett, mint az első anyag. (A Slayer és a Danzig egyébként eredetileg szerepelt volna ezen a lemezen is, de Rick Rubin akkor is éppen valami átalakítást végzett a Def Americannél, így jogi akadályok gördültek a felbukkanásuk elé.)

A bandák ráadásul mindannyian legerősebb felállásukban léptek a pástra, a Biohazardban még ott van Bobby Hambel (sőt, az egész anyagot az ő szövegelése nyitja), a Sepulturában minden Cavalera a helyén, a Megadeth a most felmelegíteni kívánt, ám meghiúsult Mustaine/Ellefson/Menza/Friedman-féle legnépszerűbb felállásban nyomja, mint ahogy a C.O.C. is Pepper részvételével, négyesben. A Therapy?-ben még ott ül Fyfe Ewing, a Faith No More-ban ott penget Jim Martin, a Cathedralban pedig már ott találjuk Leo Smee-t. Minden adott volt hát egy tökéletes lemezhez, és az, hogy minden egyes felvételt önálló produceri/hangmérnöki gárda rögzített, csak még érdekesebbé tette az egyébként jól szóló végeredményt, mint ahogy a kimondottan impozáns kiállítás is,ó az éjfekete háttérrel és a csodálatosan fenyegetőre vett tarotkártyákkal. Túlzás nélkül: egyetlen Sabbath-lemez sem nézett ki olyan jól, mint ez a tisztelgő korong, és ez nagyon is jól van így, hiszen ha már tiszteletadás, akkor legyen tényleg az!

A tizenkét plusz egy tételes, 72 percével iszonyatosan hosszúnak tűnő (valójában azonban mindvégig izgalmas) anyagon még a leggyengébb feldolgozás is nagyon magas szintet képvisel, az igazán jól sikerültek pedig minimum zseniálisak, de mindegyikük tökéletesen alkalmas arra, hogy egyaránt megmutassa az eredeti dal és az azt interpretálók erősségeit. A hagyományőrzőbb megközelítést vallók közé tartozik a már említett Bullring Brummies ultrafeelinges The Wizardján kívül a C.O.C. saját nótának is beillő Lord Of This Worldje, az Ugly Kid Joe eredetihez meglepő hűséggel elővezetett N.I.B.-je és az európai bónusztételt jelentő, törékeny szépségű Solitude a Cathedral tolmácsolásában. De igazából ide sorolhatjuk a lemez két kooperációját is: a Bruce Dickinsonnal az élen felálló Godspeed mélyen dohogó Sabbath Bloody Sabbathját, és az igazán megdöbbentő párosítást jelentő Ozzy/Therapy? kooperáció kissé felgyorsított Iron Manjét is. Illetve túl messzire nem merészkedik azért az eredetitől a Megadeth által elreszelt Paranoid sem, amit ráadásul még Grammyre is jelöltek a Legjobb Metal Előadás kategóriában (úgy látszik, már akkor is divat volt a feldolgozások jelölése)! És azt kell mondjam, hogy szerencsére nem kapták meg, ugyanis – bár lehet, hogy ezért a kijelentésemért még a stábon belülről is fogok kapni a pofámra – szerintem épp MegaDave-ék verziója a legsótlanabb az egész lemezen. Igaz, ez talán nem is annyira az ő hibájuk, hiszen a Paranoidhoz tényleg mi a francot lehetne hozzátenni?

Az igazán döbbenetes darabok azonban azok, amelyeket az adott banda tényleg úgy gyúrt át a saját képére, hogy az elmenne saját szerzeménynek is, viszont megvan benne az eredeti minden ereje, ötlete, szikrázása. Az olyanok, mint a nyitó Biohazard After Foreverje (ez a fel-le ugrálós téma a Sabbath valaha írt legkomolyabb szövegével megtámogatva egyszerűen tökéletes választás volt), a Sepultura elbrutalizált Symptom Of The Universe-variánsa azzal a frankó latinos-jazzes lezárással a végén szintén kimondottan jól áll a brazil négyesnek, vagy ugye a Faith No More koncertlemezéről (és persze a The Real Thingről) már ismerős War Pigs, amelyben Patton, hát... egyszerűen csak magát adja. A Type O Negative valami döbbenetesen erős, horrorfilm-zene hangulatot teremtett a Black Sabbath nóta amúgy sem gyenge atmoszférájához, egy különösen gonosz, sátáni invokációval megfejelve a dolgot, az Al Jourgensen vezette 1.000 Homo DJ's pedig alapjaiból forgatta ki a Supernautot, széteffektezve, torzítva, üvöltve, felerősítve és százezerszer megismételve az alapriffet, szerintem brutális zsenialitással (még ha jól emlékszem is, hogy a Metal Hammerben megjelent kritika egyedüliként erről a tételről szedte is le a keresztvizet). A legnagyobb kalapemelés azonban részemről Rob Zombie-nak jár, aki csapata élén legkedvencebb Black Sabbath-himnuszomra, a Children Of The Grave-re öltött egy olyan új, friss, ipari köntöst, amitől az csak még izgalmasabb lett, és a rádióhír-bevágások is csak hozzátettek a hangulathoz. Legalább olyan nagy kedvvel hallgatom, mint az eredetit, és ez bizony a legtöbb tételről elmondható!

Az 1994. október 4-i megjelenést követően szinte azonnal meg is indult a Nativity In Black diadalútja, kivétel nélkül pozitív kritikákat kapva, a rajongók által imádva, a Megadeth Grammy-jelölésén, és a Bio-féle After Forever single (rajta még két, lemezen nem szereplő Cathedral-átdolgozás, a Wheels Of Confusion és a Saint Vitus' Dance) kiadásán át, örök hivatkozási alapként jutott el odáig, hogy az ezredfordulóra aranylemezzé vált Amerikában, ami egy ilyen jellegű anyagtól több mint meglepő siker! Ennek következtében persze ő sem kerülhette el sorsát, azaz a folytatásokat (kettő is készült, 2000-ben, illetve 2003-ban, bár utóbbi csak fél-hivatalos kiadványnak tekinthető), amelyek hiába sikerültek ugyancsak kiugróan jól, ha az egyszeri csodát jelentő '94-es anyag szintjét már nem érhették el. Ez persze nem is baj, a Nativity In Black maradjon csak meg az örök kivételnek, az unikális emlékeztetőnek, bizonyítandó, hogy feldolgozás-lemezeket igenis érdemes készíteni. De kizárólag csak így!