Shock!

A tavalyihoz hasonlóan újra dupla koncerttel jött hozzánk az Ignite, igaz, most két normál klubkoncertet adtak a Barba Negrában, nem egy „hangos" és egy akusztikus verziót, mint az elmúlt évben. Előrebocsátom: nem vagyok (voltam) Ignite-rajongó, hiába szeretem nagyon Téglás Zoli hangját, az Ignite (és a Pennywise) zenéje aránylag távol áll tőlem, így csak az itt-ott elkövetett vendégeskedései, meg néhány dal volt az, amit néhanapján meghallgattam. Pedig pont az az orgánum, amelyet akkor is boldogan hallgatnék, ha a telefonkönyvet énekelné fel órákon keresztül. Azt is nagyjából az utolsó pillanatban találtam ki, hogy érdekel a koncert, miután elolvastam Dr. Aveczki kolléga kritikáját, és győzködött, hogy nekem is tetszene az új lemez, hallgassam meg. Meghallgattam, és csak annyit mondtam magamnak (stílszerűen), hogy ez valami fucking jó!

Mivel az előző napi koncertről már informálódtam, mire számíthatok, így nagy meglepetés nem is ért, hogy nem egy szokványos rockbulin fogok résztvenni (tudjátok, dal, dal, konferálás, megint dal, még több dal, levonulás, ráadás satöbbi), hanem Zoli magyar kötődése és egyéb aktivistaként megélt tevékenysége kapcsán számos vendéget a színpadra invitált – de ne rohanjunk előre. Pontos setlistet ne várjatok a korábban említettek miatt, de elhangzott rögtön nyitásként a Bleeding (klipes dal, ez még az én fülembe is belemászott korábban), az újról a This Is War, az Oh No Not Again (mekkora dal ez már, vegytiszta arénarock, zseniális refrénnel). Meg volt persze Let It Burn, Veteran, az újról a Work speciális magyar verziója Szolga Józsival az Idoruból, a Fear Is Our Tradition, a Poverty For All, meg a U2-tól a Sunday Bloody Sunday, és persze az elmaradhatatlan az A Place Called Home, ahol az utolsó sorokat a közönségbe ugorva, stagedivingolva énekelte el Zoltán. És persze van abban valami elmondhatatlanul bizarr, ahogy egy amerikai zenekar élén egy akcentusos, de arcra valóban mintaszerűen MAGYAR srác énekli az A csitári hegyek alattat összekeverve a Kossuth Lajos azt üzente... népszerű strófáival. És elhangzott persze a Falu is, ami előtt a nagynénjét invitálta színpadra Zoli. Innentől kezdve tényleg úgy alakult az este, hogy eljátszottak egy-két számot, majd feljött egy vendég, vagy valami aktuális fa- vagy állatvédelemről, kórházépítésről, politikai helyzetről esett szó. Konkrétan egy ezerfős házibulivá alakult a koncert, a tömeg folyamatosan hömpölygött az első sorokban, a pozitív töltetű, energikus dalok mindenki arcára széles vigyort varázsoltak, én pedig azon gondolkodtam, miért is nem jártam eddig Ignite-koncertre...

Persze előfordulhat, hogy sokakat zavart, hogy épp a veresegyházi fuck fák védelmében emelt szót Zoli, vagy a Sea Shepherd mozgalomról tett említést, netán egy amerikai ismerőse által finanszírozott rehab kórházról mesélt, de az is előfordult, hogy a Rise Against egyik tagját hívta fel mobilon koncert közben, mert miért ne. Zoli annyira pozitívan és kedvesen tudja minden aktuális gondolatát elmesélni, hogy attól némi jó értelemben vett Vidám Vasárnap-hangulata lett az egész estének, tényleg magával tud ragadni bárkit a srác szenvedélyes lelkesedése, és így utólag azt mondhatom, igazából több Téglás Zolira lenne szüksége a világnak, még ha olykor vicces is, ahogy kötőszóként használja a fák... fuckot.

A négy fővel turnézó, egy gitárral megszólaló csapat egyébként pofátlanul jól játszott, de hát ez annyira azért nem érhetett meglepetésként, meg ugye viszonyítási alapom sincs. Zoli említette, hogy nincs jó formában a hangja, megfázott a franciáknál, de ez annyira nem érződött, inkább úgy tűnt, az energiával spórol (vagy csak fáradt volt, elvégre turnézáról koncert volt), és lelkesen, de egy kicsit fáradtan rója a köröket a deszkán. Összegezve azt mondanám, a megszokotthoz képest másféle tartalmas estén vagyunk túl, az pedig egészen biztos, hogy a következő Ignite-koncerten gondolkodás nélkül ott leszek.