Shock!

A tavalyi Rockmaratonon már bemutatkozott Magyarországon az Angela Gossow helyett Alissa White-Gluzzal kiálló Arch Enemy, most pedig az önálló buli ideje is elérkezett. Ugyan Unearth végül – az eredeti tervekkel szemben – sajnos nem volt, Mike Amotték aligha okoztak csalódást a tábornak ezen a forró hétfő estén.

A német Drone a 2006-os Wacken Metal Battle győzteseként nyert bebocsátást a színtér professzionális ligájába, és négy lemezt is kiadtak azóta, viszont a produkción ezzel együtt sem látszott különösebb rutin. A zenéjük amolyan átmenet a thrash és a modernebb zúzda muzsikák között, de sajnos megjegyezhető, karakteres dalaik nincsenek, és a kiállásuk is elég jellegtelen, hogy azt ne mondjam, lehangoló. Az pedig dicséretes, ha valaki megtanulja magyarul, hogy „kurva jó" meg „köszönjük", meg sokat mozog, viszont még egy efféle bulin is elég kevés ahhoz, hogy maradéktalanul meggyőzze a közönséget értékelhető dalok nélkül. Örök sokad-előzenekar, akik hazabeszélés nélkül, látatlanban is simán helyet cserélhettek volna az Agregatorral, akikről a korai kezdésük miatt lemaradtam. Arról meg már nem is szólok, mennyire jól esett volna a se íze-se bűze germán szerencsétlenkedés után az Unearth programja, ha nem törlik menet közben a fellépést előttem azóta is ismeretlen okokból...

Az Arch Enemyvel ápolt viszonyom titkait nem rejtettem véka alá itt az utóbbi években: továbbra is a Johan Liiva fémjelezte korai korszak lemezeit tartom a legerősebbnek a zenekartól, különös tekintettel a Burning Bridgesre, és úgy nagyjából a második angelás album, az Anthems Of Rebellion után kicsit elvesztettem náluk a fonalat. Azóta is mindegyik lemezt becsületesen meghallgattam, objektíven nézve nem is tudnék róluk rosszakat mondani, de eléggé összefolynak a dalok. Úgy is mondhatom, a zenekar beállt egy roppant kényelmes biztonsági játékra, ami alapból feltételez egy bizonyos szintet – egy ilyen dalszerzővel, mint Mike Amott, meg ilyen zenészekkel nyilván fizikailag lehetetlen lenne szart gyártani –, az izgalom azonban totálisan kiveszett számomra a zenéjükből. Ugyanakkor nem tagadom, kíváncsi voltam, mit alakítanak a Gossow kisasszony helyére érkezett Alissa White-Gluzzal, mert vele még nem láttam őket, és persze azt se felejtsük el, hogy tavaly év végén egy igazi nagyágyú sorakozott fel Mike partnereként Jeff Loomis személyében. Az ő leigazolása mindenképpen komoly vonzerőt jelentett, bár igazságtalanság lenne nem megemlíteni, hogy közvetlen elődje, Nick Cordle is több mint meggyőző teljesítményt nyújtott tavasszal a Sanctuaryben. De hát Loomis azért mégis Loomis, én személy szerint mindig is a nagy thrash/death-gitárhősök – Friedman, Skolnick, Azagthoth, Murphy és a többiek – modernkori utódjaként tekintettem rá.

A Barba Negra Track alapvetően bazinagy hely, ráadásul fura alakja van, így nehéz megbecsülni, hányan jöttek el megnézni az Arch Enemyt, ám egy dolog biztos: távolról sem volt gyászos a helyzet, a keverőig állt a korántsem heringszerű, de azért méretes tömeg. Szerintem önálló bulikon máshol sem játszanak ennél több embernek. A Yesterday Is Dead And Gone nyitás alatt még elég fura volt a hangzás, Loomis például alig hallatszott, de ez azért folyamatosan javult közben, és ha nem is lett végül CD-minőségű, azért jócskán az élvezhető tartományban jártunk. Vagyis minden adott volt a hangulathoz, pláne, hogy láthatóan a csapat tábora is fanatikusokból áll. Ez pedig örömteli, hiszen az Arch Enemy a Liiva-korszakban még amolyan örök kultfavoritnak tűnt, amely mindig is a bennfentesek kedvence marad majd. Azóta azért elég szépen kinőtték magukat, amiben az egyenletes teljesítmény és rengeteg turné mellett nyilván a csajos felállás is szerepet játszott. A fenti szempont miatt igazából tökéletesen megértem, hogy Angela dobbantása után Mike egy újabb csajjal vitte tovább a bandát, és Alissa tökéletes választásnak is bizonyult.

Emlékeim szerint kétszer láttam Angelával az Arch Enemyt – egyszer Bécsben, a Machine Head és társai előtt, majd 2009-ben, a DiesE-Klubban –, de igazából azt kell mondanom, hogy a kék sörényével alapból látványos Alissa minden szempontból jobb nála: sokkal nyíltabb, pozitívabb, derűsebb a kisugárzása, erőteljesebb a színpadi jelenléte és munkája, vagyis meggyőzőbb frontember. A legfontosabb pedig természetesen az, hogy hangilag is karakteresebb Angelánál, ráadásul elődjével ellentétben nem fáradt el a torka igen feltűnően a buli második felére, pedig nem kímélte magát egy pillanatig sem... Nyilván ennek is köszönhetően lényegesen, jó húsz-huszonöt perccel hosszabban is játszottak, mint hat éve a Népligetben. Vagyis a váltás remekül sikerült, és láthatóan a tábor is simán elfogadta az új énekesnőt, aki meg is hálálta ezt: nem beszélt túl sokat, de profi módon vezette a bandát, és az is tetszett, amikor a hídról potyázókat is megvilláztatta amúgy lazán, szellemesen. Ami Loomist illeti, ő némiképp a háttérbe húzódott Mike mellett, de természetesen remekül hozta Christopher Amott tekerősebb, technikásabb szólóit, magától értetődően a saját képére is formálva ezeket. Remélem, a következő lemeznek már a megírásába is bevonják majd, mert tényleg elférne egy kis receptfrissítés a csapatnál...

Témánál vagyunk egyébként: a buli természetesen a Wages Of Sinnel kezdődött érára koncentrált, és ugyan elég sokat adnék egy Beast Of Manért, The Immortalért vagy Seed Of Hate-ért (komolyan nem értem, hogy lehet ignorálni ilyen színvonalú számokat, pláne, hogy volt ugye ezeknek csajos változatuk is...), el kell ismernem: a lemezeken sokszor egybefolyó darabok élőben maradéktalanul meggyőzőek voltak, legyen szó akár a tavalyi War Eternal témáiról (a címadó meg a You Will Know My Name különösen tetszett, nem is beszélve az Avalanche-ról, bár itt a refrén dallamos témái felvételről mentek), akár a Gossow-korszak meghatározó szerzeményeiről a Taking Back My Soultól kezdve a Bloodstained Crosson át egészen a No Gods, No Mastersig. És persze a nagy slágerek sem maradhattak ki: a Ravenous most is simán elvitte az este leggyilkosabb riffje címet, a Dead Eyes See No Future hallatán pedig én is elégedetten vigyorogtam, akárcsak a rendes játékidőt záró We Will Rise-nál, de üsse kő, a Nemesis is bejött most, pedig ez alapból nem a kedvencem. A Snow Bound viszont gyönyörű volt előtte, komolyan mondom, hogy órákig el tudtam volna hallgatni a két zsenit, amint játsszák... És ha már itt tartunk, Mike a szólók tekintetében egyre durvábban michaelschenkeresedik, ami élőben még arcbamászóbb, mint lemezen. De bajnak biztosan nem baj, továbbra is igazi mágus a faszi. Sharlee D'Angelót szintén nagyon szeretem, Daniel Erlandsson viszont most kevésbé tűnt elementárisnak, mint legutóbb az E-ben. Hozta a kötelezőt, ami persze önmagában is dicséretes, ezen túlmenően viszont gyakorlatilag semmit sem tett hozzá a saját paneleihez.

Azt persze nem hallgathatom el, hogy a mai Arch Enemy lemezeit is olyannyira jellemző kiszámítottság, patikamérleges kimódoltság a koncertet is végig áthatotta. Vagyis spontaneitásnak tényleg a nyomát sem érdemes ma már keresni ennél a bandánál, ez egy elejétől végéig, minden részletre kiterjedően tudatosan formatervezett produkció, beszéljünk akár a nyilvánvalóan profi stylist által megálmodott egyendzsekikről, netán Alissa mű-szakadt – amúgy nagyon dögös – rucijáról, megkoreografált színpadi mozgásáról és nagy ugrásairól, vagy a hangszeres szekció metalos macsópózairól. De ez összességében nem baj, mert minőséget kapunk tőlük, és abszolút meggyőző, ami lejön a színpadról. Nem mondom, hogy katartikus élményt jelentett a buli – ahhoz azért túl rég csináltak már olyan albumot, amit rituálisan hallgattam oda-vissza –, de szerintem egyértelműen jobb a banda ebben a felállásban, mint Angelával. Ha Mike úgy dönt, és Loomis is kitart mellettük hosszabb távon – mert erről azért nem vagyok maradéktalanul meggyőződve... –, ebben a mostani Arch Enemyben bizonyosan megvan a potenciál egy olyan lemezhez, amely hoz mindent, amiért a tábor kitart mellettük, de egyszersmind túl is mutat a saját bevett formuláikon. Így legyen! A nyári koncertszezon pedig pont ideálisan kezdődött ezzel a bulival.