Shock!

Ez volt az a turné, amit egyszerűen nem lehetett kihagyni. Évekre visszamenőleg sem emlékszem hasonlóan erős összeállításra, és a nézőszámokból ítélve nem egyedül én gondoltam ezt így: Európa több országában hetekkel a bulik előtt elkapkodták az összes jegyet, egyes kiemelt állomásokon pedig még extra dátumokat is be kellett iktatni a menetrendbe. A későn ébredők a The Black Crusade turné bécsi koncertjéről is lemaradtak: az érdekes kialakítású Gasometer dugig megtelt, ami úgy cirka négyezer embert jelent.

A Shadows Fall a tengerentúlon minimum co-headliner lett volna ezen a túrán, de Brian Fairék Európában sosem tudtak úgy áttörni, mint odaát, így aztán maradt nekik a nyitószerep mintegy 25 percben. Ez egy ehhez hasonló monstre bulin úgyszólván a nullával egyenlő, de a metalcore vonal egyik alapbandája azért jól nyomult, még ha öt nótába is kellett belesűríteniük a lényeget. Sajnos nem szóltak túl jól, Matt Bachand és Jonathan Donais a lemezeken olyannyira fülgyönyörködtető összjátéka elveszett a nagy masszában, és habár ki lehetett venni a dalokat, aki itt szembesült velük először, az aligha vált fanatikussá ettől a bulitól. A dallamos énekrészekért is felelős Matt, Jonathan és Paul Romanko javarészt lecövekelve álltak, rábízva a koncert eladását a vádliig érő rasztákat viselő, roppant energikus és szimpatikus kiállású Brianre. Sajnos a hangmérnökök őt is titkosították, bár kétségtelen, hogy élőben messze nem olyan erőteljes a hangja, mint a lemezeken.

Ennek ellenére élvezet volt nézni, mennyire beleadja szívét-lelkét a produkcióba, csak úgy járt körbe-körbe a hatalmas hajkorona, azon pedig már tényleg csak szélesen vigyorogni tudtam, amikor Sebastian Bach módjára a feje fölött pörgette a mikrofont. Jason Bittner überdobos is hozta a várt szintet, de itt-ott az ő játékának finomságai is az őskáosz martalékává váltak. A programban egyébként három friss dal mellett a The Light That Blinds és a Thoughts Without Words kapott helyet, szóval ebben a tekintetben nem volt gond, csak ugye a megszólalás… Nagyon jó lenne megnézni őket egyszer egy kis klubban is, normális hangzással, ez így legfeljebb étvágygerjesztő volt, még ha a közönség elöl küzdő hányada így is abszolút levette a Shadows Fallt.

Vérzett a szívem, de sajnos az Arch Enemy gőzhengere is hasonló problémákkal küzdött, mint bostoni cimboráik, és ugye a világ egyik legfantasztikusabb gitárduóját az ember nem feltétlenül masszás, tompán dohogó sounddal akarja megtekinteni… Még sosem láttam őket, és habár az utolsó két lemez nem nagyon tudott meghatni, igencsak ki voltam éhezve az Amott tesók zseniális játékára. Sajnos a végeredménnyel itt sem lehetett jóllakni: a rendezői balon pirosló, majd a szólóknál rendszerint középre vonuló Mike gitárja még úgy-ahogy rendesen hallatszott, a főiskolás fejű Chris szólóinál viszont kagylózni kellett, hogy átjöjjön a lényeg. Ami Angela Gossow kisasszonyt illeti, eddig még csak klipeken és fotókon volt szerencsém látni, és valamiért azt hittem, egy alaktalan, drabális germán asszonyállat őrjöng majd a fronton, de nem: kifejezetten kicsi, formás csajról van szó, aki azonban abszolút nőietlen mozgáskultúrájával és hörgésével egyből feledtette is a skótkockás miniszoknyát. Rokonszenvesen, mosolygósan és mindent beleadva vezette a csapatot, habár akárki akármit mond, így élőben nem valami erőteljes ez a torokmetszett krákogás, itt bizony egyértelműek a nemből adódó hátrányok.

A Blood On Your Hands, Dead Eyes See No Future kezdés majdnem jeltelenül múlt el az alaktalanul dohogó hangzás miatt, és csak a Ravenous gyilkos riffjeinél kezdett kicsit erőre kapni a sound. Nem túl meglepő módon abszolút nem erőltették az Angela érkezése előtti cuccokat, ami nekem kicsit fájt – az előző album fájdalmasan buta refrénű Nemesisét például szívesen elcseréltem volna az Immortalra – , de összességében nézve nem lehetett belekötni a műsorba. Ugyanaz áll rájuk is, mint a Shadows Fallra: egy kisebb helyen, jobb hangzással, nem 25 percben nyilván sokkal nagyobbat ütöttek volna, de így is örültem nekik. A közönség amúgy az Arch Enemyre is vadul őrjöngött, a két virtuózt különösen ünnepelték, szóval a hangulatra itt sem lehetett panaszkodni.

A brit Dragonforce némileg kakukktojás volt ezen a turnén, nem is feltétlenül az én műfajomban utaznak, de élőben ritka szórakoztatóak. Nehéz érzékeltetni, mi is ez az egész: maga a zene igazi hősies européer power/speed metal koffeintúladagolásban szenvedő, csukló- és ujjgyilkos tekeréspárbajokkal, a londoni hatos azonban abszolút nem veszi komolyan magát. Végig bohóckodtak, folyamatosan ugratták egymást és a közönséget, miközben tényleg ámulatba ejtő technikai bemutatók követték egymást a hangszereken. Nem állítom, hogy akár egyetlen dallamfoszlány is megmaradt bennem a Dragonforce dalaiból, de az egészen biztos, hogy mocsok jó zenészek a fickók. A hangszerét néha még meg is nyalogató Herman Li és a kánkánozva hátrafelé rohangáló Sam Totman konkrétan embertelen futamokat csiholt ki a gitárokból, de nem volt éppen semmi Frédéric Leclercq basszusgitáros sem. ZP Theart énekes eközben olyan sikolyokat produkált, hogy néhol belesajdult a dobhártyám, és nemcsak zenésztársait, de a nézőket is vidáman, szélesen vigyorogva heccelte, hajigálta a söröket, meg persze futkározott körbe-körbe, mint a kerge birka. Gitárként nyakba akasztható szintetizátort meg szerintem utoljára az Első Emeletnél láttam, de Vadim Pruzhanov billentyűs jóvoltából itt ez is előkerült…

Kissé paradox volt ez az egész a maga valójában, hiszen miközben nagy színpadias beállásaikkal, grimaszaikkal egyértelműen kikarikírozták a tipikus heavy metal kliséket, a profizmus alapján nyilvánvaló, hogy nem viccbandaként, hanem komoly zenekarként törnek babérokra. Itt már végre a hangzással sem volt különösebb gond, végig maradéktalanul élvezhető volt a nagyjából 40 perces műsor. Fogadtatásuk érdekes volt: a brutál bandák tábora általában nem díjazza az ilyesféle true metalt, de poénos, őszintén szórakoztató és lelkes kiállásuk a közönség nagyobbik részéből teljesen pozitív reakciókat váltott ki, noha azért kaptak pár söröspoharat is a nyakukba. Hosszabb távon talán kissé fárasztó, ám mindenképpen különleges színfolt a Dragonforce a mai mezőnyben. Nem feltétlenül fogom őket éjjel-nappal hallgatni, de ha errefelé járnának, biztosan megnézném a csapatot, és neked sem tudnék jobbat tanácsolni ennél.

A Trivium megfogta a tinédzser metalos közönség fantáziáját, ez teljesen egyértelmű. A szép számmal megjelent 14-18 éves korosztály minden második képviselője az ő pólójukat viselte, és érezhetően a népsűrűség is megnőtt Matt Heafyék színpadra lépése előtt. A dobcucc mellett két emelvény volt hivatott segíteni a minél grandiózusabb látványt, és csodák csodája, a sound is egyből teljesen kitisztult, amint az intro után belecsaptak a To The Ratsbe. A metalcore skatulyát végleg el lehet felejteni: a deszkákon egy igazi thrash / power csapat feszült a hangszereknek, a feltűnően derűs Matt még úgy is nézett ki fehér edzőcipőjében, ujjatlan pólójában és sztreccsfarmerében, mintha a fiatal Dave Mustaine fazonjába oltották volna bele Mark Osegueda keleties vonásait. A színpadra állított komplett mikrofonállvány-hadsereg egyértelműen a Metallicát idézte, a nézősereg reakcióiból pedig kristálytisztán le lehetett szűrni: a zenekar a lehető legjobb úton halad afelé, hogy hamarosan önállóan is megtöltsék az ekkora helyeket a világ minden táján. A tagok pofátlanul fiatal kora ellenére a Trivium ma már lazán elszórakoztat egy többezres közönséget. Heafy gördülékenyen, természetesen kommunikál a színpadon, Corey Beaulieu-vel és Paolo Grigolettóval együtt bemozogják a teljes pódiumot, de a széttetovált dobos, Travis Smith is igazi showman, az a fajta, akit az isten is rockszínpadokra teremtett.

Jó zene nélkül persze semmit sem érne ez az egész, de itt bizony komoly dalszerzői vénával állunk szemben. Azt hittem, a műsor nagyrészében a tavalyi The Crusade lemezre építenek majd, de egyáltalán nem hanyagolták a régebbi darabokat sem: nemcsak az Ascendancy favoritjai kerültek elő, hanem még az Ember To Infernót is megidézték két dal – Fugue és Pillars Of Serpents – erejéig. Külön érdekes volt, hogy Matt a régi hörgős témák oroszlánrészét már átengedte Coreynak, ha néha mégis énekelt a dallamos refréneken túlmenően, azt a Crusade-ről ismert erősen hetfieldes hangján tette. Az utolsó albumról elég érdekesen válogattak, nem volt Ignition, Detonation vagy The Rising, az Entrance Of The Conflagration meg a Becoming The Dragon azonban iszonyatosan odavágott élőben, és az Anthem (We Are The Fire) acceptes – vagy tessék, örülj: ossianos – felhangjainak is igencsak tudtam örülni. Az viszont a koncert alapján is evidensnek tűnt, hogy az A Gunshot To To The Head Of Trepidationnél jobb nótát még nem sikerült írniuk, ez itt is mindent vitt.

A záró Rain – Pull Harder On The Strings Of Your Martyr kettősre már valóságos népünnepély alakult ki odalent, Matt és Corey a két emelvényen állva eregették a míves gitártémákat, és ahogy Heafy vigyorgott, abban megintcsak benne volt a még ennél is fényesebb jövő ígérete. Lehet szidni a Triviumot, letaknyosozni meg leműanyagozni őket, de nekem élőben is csak azt bizonyították, amit a lemezeiken. Minden rockzenét hallgató generációnak új sztárok kellenek – hát tessék, a mostani fiatalok egyik istene Matt. Inkább örülni kellene neki, hogy egy ilyen tehetséges arcot emelnek piedesztálra valami dilettáns helyett.

A Machine Head a Through The Ashes Of Empires albummal ismét a csúcsra tört, a kolosszális The Blackeninggel bebiztosították pozícióikat, ma pedig jobban áll a szénájuk, mint valaha. Már az átszerelés alatt is percekig zúgott a hangos „Machine Fucking Head” kórus, amikor pedig elsötétült a terem és megszólaltak a Clenching The Fists Of Dissent kezdő basszushangjai, olyan őrjöngés támadt, mintha a közönség nem több mint négy órája kapta volna töményen az arcába a zenét. Az az intenzitás pedig, amivel a Machine Head játszik, egyszerűen lehengerlő. Óriási kár, hogy 13 éve nem sikerül őket Budapestre csábítani, mert ezt tényleg mindenkinek látnia-hallania kellene egyszer, aki csak szereti a súlyos zenéket. Inkább fülsiketítően hangosan, mint kristálytisztán szóltak, de az az adrenalinmennyiség, ami lejött a Gasometer színpadáról, mindenért kárpótolt.

Ha jól emlékszem, Kerry King nyilatkozta még évekkel ezelőtt, hogy Robb Flynn három méter magasra nő, ha kiáll a színpadra, és nem tudok vitatkozni vele. Robb ugyan imádja ünnepeltetni magát, és egy hajszálnyival többet is dumál a színpadon, mint ami az én ízlésemnek megfelelő, de igazából nem lehet rá haragudni: ami mástól műmájerkedésnek hatna, azt neki simán elhiszem, egyszerűen lejön, hogy ez a csávó tényleg ilyen. Meghatja, amikor a nézők üvöltve éltetik, szikrát hány a szeme, amikor osztrák szokás szerint söröspohár repül fel a színpadra („we like to drink with you but don’t need your fuckin’ cups”), és egyszerre idézi Tom Arayát és Phil Anselmót, amikor kötelezővé teszi a circle pitben elesők felsegítését (meg persze a dobálózók pofánverését). Minden megnyilvánulásával uralja a színpadot, miközben gitártesója, Phil Demmel a maga kissé mackós mozgásával pörög-forog, a bábuszerű, égimeszelő Dave McClain pedig hihetetlenül lazán, szinte Muppet Show-szerű mozdulatokkal hozza az embertelen ütemeket furcsán vízszintbe állított dobjain. A szakállát vesztett Adam Duce most kissé visszafogottabb volt a szokásosnál, de még épp csak összeforrt a lába, amit egy bringás balesetben sikerült eltörnie néhány héttel ezelőtt, így ezen nincs is mit csodálkozni.

A fesztiválturné-jellegből fakadóan a program pár dallal rövidebb volt, mint alapesetben, de hibát nem nagyon lehetett találni benne. Az élőben is elsöprő Clenching után rögtön minden idők második legnagyobb Machine Head himnusza, az Imperium következett – ha lehet, itt még jobban elszabadult a pokol, különösen a  nóta nyíltan Judas Priest-ízű gyors részénél – , majd az eszelős témázgatásokkal telepakolt Aesthetics Of Hate, a kihagyhatatlan Old és a Blackening közönségkedvencének számító Halo jöttek. A The Burning Red és a Supercharger lemezek ezúttal teljesen kimaradtak, volt ellenben Take My Scars és Descend The Shades Of Night, ami láthatóan roppant fontos a zenekarnak, gyanítom, hogy még évek múlva is műsoron tartják majd (pár nappal a bécsi buli után ismét szomorú aktualitást kapott Demmel édesapjának halála miatt).

Robb hangja élőben a dallamos részeknél persze nem olyan, mint stúdióban – különösen fülbeötlő ez az Old refrénjénél – , de a zenekar ezt leszámítva tökéletesen játszik: óraműpontosan és bulldózerszerű kivédhetetlenséggel. Minden idők elsőszámú Machine Head dala, a Davidian már csak a kegyelemdöfést adta meg a Robb szövegeléseivel együtt úgy 70 perces műsor legvégén.

Sejtelmem sincs, Magyarországon hányan gyűltek volna össze erre a koncertre, de meglepne, ha a Machine Head ilyen hosszú kiéheztetés után nem töltené meg röhögve a Petőfi Csarnokot. A Black Crusade óriási sikere után a lehetőség adott, alighanem záros határidőn belül visszahozzák őket a kontinensre. Reménykedjünk…