Shock!

Profi dögunalom – írta egy kommentelőnk, amikor az Arch Enemy közzétette az első dalt az új lemezről. Nem nagyon tudtam vitatkozni vele, de azért úgy gondoltam, adok egy esélyt a teljes albumnak is, hátha meggyőznek az ellenkezőjéről, főleg, ha már úgy alakult, hogy hosszú évek egy helyben topogása után lecserélték Angela Gossow-t Alissa White-Gluzra. Erre a váltásra senki sem számított előzetesen, de én a magam részéről örültem a dolognak, és reménykedtem: talán az előzetesen kicsúsztatott, végtelenül tipikus megközelítésű számokkal csak a fanokat akarják megnyugtatni, de a nagy egészet tekintve végre ismét leszállítanak valami olyasmit, amiért igazán lelkesedni tudok majd. Aztán végül sajnos nem így lett, a banda megint a papírformát hozza, csak éppen egy másik hanggal.

Ha most azt kérdeznéd, mi bajom volt az utolsó Arch Enemykkel, igazából semmi értelmes indokot nem fogok tudni mondani neked azt leszámítva, hogy a csapat beállt rutinszerű, gépies működésre. Mike Amott zseniális gitáros és kiváló dalszerző, viszont ahogy Angela megmelegedett a bandában, beálltak egy szintre, és egyetlen centit sem akaródzott ide vagy oda mozdulniuk. Ami önmagában nem feltétlenül baj, viszont emellett azt az átütő erőt sem éreztem az újabb albumokban, ami annak idején akkora kedvenccé tette nálam a Stigmatát vagy főleg a Burning Bridgest. Élőben szintén hagyott maga után némi kívánnivalót a teljesítmény, Angela ugyanis egyszerűen nem bírta torokkal egy bizonyos időkereten felül. Ezt lehet szépíteni, de nem nagyon érdemes, és ha máshol nem is, e téren bizony elég egyértelmű szintugrást lehet elérni egy jobb fronténekessel, legyen az akár csaj, akár férfi. Ahogy hallom, a kékhajú kanadai boszorkány koncerten minden szempontból jobb elődjénél, lemezen viszont Mike sajnos most sem ragadta meg az alkalmat, hogy frissítsen egy kicsit a recepten. Pedig megfelelőbb időpontot nem is találhatott volna a mostaninál, hiszen az új énekesnő mellett új gitáros is debütál most a bandában Nick Cordle személyében...

Ennek megfelelően a War Eternal egy újabb tipikus Arch Enemy-mű a sorban – nagyjából pont ugyanolyan, mint bármelyik albumuk a Wages Of Sin óta. Ami abból a szempontból jó, hogy a recept adott, és Amott bizonyára csuklóból, bekötött szemmel és bedugott füllel is képes lenne összerakni egy nagyjából 50 perces, egyszerre-zúzós-de-dallamos-és-gitárszólógazdag albumot valahol a heavy metal és a death metal határmezsgyéjén, és a végeredményt akkor is simán meg lehetne hallgatni. Alissa semmiféle lényeges változást nem hozott az egyenletbe: hangja kissé magasabb, hisztérikusabb, mint Angeláé, de túl sok érdemi beleszólása nyilván neki sem lehetett a hogyanokba, és tiszta dallamokat sem énekeltetnek vele, pedig tudjuk róla, hogy ilyenekre is képes. Még akár azt is megkockáztatom, hogy aki nem tud a cseréről, és nem olyan figyelmes, annak adott esetben talán fel sem tűnik a változás. Nézőpont kérdése, hogy gond-e ez: én már csak azért sem akarok beállni a „vissza Johann Liivát!" táborba, mert Alissa korrekt teljesítményt nyújt, és egyáltalán nem ő tehet róla, hogy az album pár momentumot leszámítva épp olyan izgalommentes, mint elődei.

Mint a fentiekből is sejtheted, a War Eternal kapcsán épp olyan nehéz pontosan meghatározni, miért nem vagyok lelkesebb, mint az utóbbi néhány alkalommal. Mi baja van ennek az idiótának? – kérdezheti bárki, hiszen az album nagyon szépen szól, a gitármunka szokás szerint fület gyönyörködtető, és a tábor nyilván nagy örömmel fogadja majd az olyan dalokat, mint a Never Forgive, Never Forget, az óriási szólóval ellátott címadó, a klasszikus hard rock témákat is felvillantó You Will Know My Name, netán a zúzós Down To Nothing. És valahogy mégsem érzek igazi lelkesedést, amikor hallgatom őket. Az elsődleges ok talán az, hogy meggyőződésem: Amottban ma is sokkal több van annál, minthogy nyilvánvaló módon patikamérlegen az európai metalpiacra belőtt, a saját játékterét direkt módon behatároló muzsikát nyomasson. Ahogy másik csapatával, a Spiritual Beggarsszel is sikerült több ízben megújulnia, méghozzá a gyökerek maximális tiszteletben tartása mellett, úgy szilárdan hiszem, hogy az Arch Enemyvel is képes lenne kicsit megkavarni a kását, és izgalmasabb, a szó eredeti értelmében véve progresszívebb muzsikát letenni az asztalra. Mégsem teszi. Ehelyett megint maradt a fent említett panelesség. Pedig nem várnék óriási változásokat: érdemes például meghallgatni a különbséget egy másik svéd dallamos death metal csapat, az Amon Amarth utolsó két albuma között. Látszólag ott is ugyanaz megy állandóan, a Deceiver Of The Gods mégis tökéletesen reprezentálta, hogy a saját stílusjegyek megőrzése mellett is lehet frissíteni a muzsikán, még viszonylag szűk keretek között is. Az Arch Enemynek sajnos nem sikerült hasonló bravúrt végrehajtania, pedig reménykedtem benne.

Vagyis itt egy régi ismerős megújult felállásban, hajszálpontosan azzal a zenével, amivel megismertük és megszerettük őket. Zeneileg nem lehet belekötni a War Eternalba, aki mást állít, az hazudik. De az is, aki szerint ezt az albumot évek múlva klasszikusként emlegetjük majd. Korrekt, de izgalommentes – ezt másképp valóban mondhatom úgy is, hogy profi dögunalom. És mivel most éppen egy keresztútnál sikerült leszállítaniuk megint ugyanazt, valahogy a pontszámomban is jeleznem kell, hogy többet vártam tőlük.

Az Arch Enemy július 9-én Pécsen, a Rockmaratonon koncertezik.