Shock!

Atyaég! Hogy ez az album milyen piszok jó, azt nehéz szavakba foglalni! Földbe döngölően brutális, mellette csodálatosan dallamos, és még komplex is. Ha valaki nem tudná, az Arch Enemy az ex-Carcass/Carnage gityós Mike Amott és öccse Christopher zenekara, hol a szintén ex-Carnage vokalista Johan Liiva ereszti ki reszelős hangszálait és egy olyan fantasztikus vendégdobos üti a bőröket, mint Peter Wildoer. (De vajon ki játszott basszusgitáron?) A Stigmata már a második albumuk, viszont az első, ami a Century Mediánál jött ki. Nem csodálom, hogy lecsaptak rájuk!

Az egyik pillanatban töményen arcul vágnak a riffekkel, melyből szemtelenül észrevétlenül fülbemászó dallamokkal bontakoztatnak ki, majd progresszív ínyencségekkel teszik fel a koronát az egészre, mindezt igényes és finom összhangban. És olyan játszi könnyedséggel, mintha csak a Boci-boci tarkát adnák elő. Rég hallottam ilyen ízes és megjegyezhető gitárszólókat, mint ami itt gyönyörködtetnek az Amott tesók. Bár meg mernék esküdni, hogy rongyosra hallgatták Marty Friedmant szólóalbumait, mert jó néhány rész akár Marty albumán is helyet kaphatott volna, annyira hasonló a hangulat, technika. A sokszor kétszólamú riffek példás vastagságot adnak a daloknak. Mondjuk ehhez a remek keverés is hozzájárul. A dobos meg egy csoda! Amiket varázsol a cineken - meg a többin -, azt tanítani kellene! Nem kevés egyéniséget adott az Arch Enemynek játékával. Johan Liiva erőteljes üvöltése is tökéletesen illik a zenéhez, egyszer sem jutott eszembe, hogy miért nem dallamosabbak a témái, ha-ha!

Még két rövid instrumentális szerzemény is helyet kapott az albumon, a címadó Stigmata és a zongorát is felvonultató Vox Stellarium (nekem ez utóbbi kezdetéről a Jamie és a csodalámpa c. angol mese eleje ugrott be, és ez nem vicc. Szerintem annak is elég jó zenéje volt, ha még valaki emlékszik rá.).

Nívós munka, profi zenészekkel, kiváló hangzással. Most már csak egy hazai koncertről álmodozom...