Shock!

Wow! A nyakam tettem volna rá, hogy az Arch Enemy nem fog tévedni friss albumával. A Burning Bridges úgy viszi tovább a Stigmata vonalát, hogy közben még újításokra is képesek voltak. A friss témákat ezúttal a dalok sokkal dallamosabb megközelítése adja, a riffek egyes nótákban már-már a heavy metalosak.

A - csak az Amott tesókra jellemző - megadallamos, komplex és súlyos gitártémák a csodálatosan kidolgozott gitárszólókkal iszonyatosan hasítanak, kivétel nélkül minden nóta 10 pontos, energiától duzzadó, érzelmekkel csurig töltött csoda. Johan Liiva mit sem vesztett érces hangjából, hála az égnek, még nem kezdett énekelni, hanem a tőle megszokott death-es énekstílust hozza. Daniel Erlandsson remekül üti a bőröket - azokon a cineken ő is olyanokat bír variálni, na meg a pörgetései sem mindennapiak, hogy minden igényes hallgató elégedetten bólinthat. A Mercyful Fate basszista, Sharlee D'Angelo is példásan játszik - mint mindig mindenhol, őt azt hiszem nem kell bemutatni senkinek.

A lényeg persze a dalokban van, az indító The Immortal headbangelésre késztető témájával, a hallgató nyakát leszaggatja az első percekben. Utána a Dead Inside "csak" folytatja a lendületes indítást, az album egyik legjobb dala! A 3. Pilgrim még mindig óriási súllyal lendít tova, és ez így folytatódik végig cirka 36 percig, ami az egyetlen negatívum az albumon. Mármint a rövidsége. Szerintem. A Seed Of Hate talán a leghagyományosabb témával operáló nóta, melyben egy rövid akusztikus bontogatás után indul csak be igazán a téma. Az utolsó dal - a címadó - egy lassan őrlő, fájdalommal átitatott búcsúzás. Libabőr garantált! Nem sok - relatíve - durva csapat tudja azt megcsinálni, hogy a sima riffelésével óriási érzelmi töltést képes átadni a hallgatónak, hogy csak borzong az ember a zene közben. Az Arch Enemy képes erre. És akkor a többi pozitívumról egy szót sem ejtettem.

Nem kétséges, hogy sokat fogunk még hallani róluk, elvégre a vízválasztó harmadik albumon akadályát magasan az átlag fölött vették.