Hatalmas diadalmenetben turnézza körbe Európát az újjáalakult Accept legénysége, akik február 2-án Budapesten, a Club 202-ben is felléptek új frontemberükkel, a T.T. Quickből ismert Mark Tornillóval. A koncert napján Wolf Hoffmann-nal, a legendás német zenekar gitárosával ültünk le beszélgetni a tavalyi Blood Of The Nations kiadása óta eltelt időszakról és a banda körüli aktuális dolgokról.
Tavaly nyár vége óta tudjuk, hogy a Blood Of The Nations lemez fogadtatása kirobbanó, de azt hiszem, ennyi teltházas koncertre még talán ti sem számítottatok...
Nyugodtan mondhatjuk, hogy nem. A lemez nagyon jól fogy, de a koncertezés azért más tészta. Szerencsére ezen a téren is minden a legjobban alakult.
Gondolom, azért mindenfelé akadtak szkeptikusok még a lemez ellenére is.
Csak a legelején. „Hát, nem is tudom, majd elválik, milyen is ez az egész", mondta néhány keményvonalas régi rajongó, mielőtt lejött a bulikra, ennek azonban már az első koncertek és youtube-ra kikerült felvételek véget vetettek. Aki látta a bandát élőben vagy a videomegosztókon, az egyből fogta az adást, hogy miről is van szó. Büszkén mondhatom, hogy most már mindenki nagyon boldog az új Accepttel.
Ami a lemezt illeti, tudsz esetleg konkrét eladási példányszámokat mondani?
Pontosakat még nem, de a Blood Of The Nations az Accept egyik legjobban fogyó albuma, ez egészen biztos. Ez a mi esetünkben azért is különleges, mert utoljára majdnem húsz éve produkáltunk komoly eladásokat, és akkor még ugyebár nagyságrendekkel több hanghordozó fogyott, mint manapság. Ráadásul ha a kritikai és rajongói fogadtatást nézzük, akkor sem nagyon övezte még egyik albumunkat sem ekkora osztatlan lelkesedés... Szóval akármilyen szempontból is nézzük, ez a lemez szuper-sikeres.
Ha a '80-as évek példányszámaihoz mérjük a maiakat, akkor is?
Igen, abszolút.
Láttam a neten, hogy eléggé variáljátok a programot...
Ez egy ilyen korszak, nincsenek többé titkok! (nevet)
..., és elgondolkodtam, vajon hány dalt tanulhattatok be összesen a turné előtt.
Nyilván nem próbáltuk össze mindet, hiszen az fizikai képtelenség lett volna, de azért elég sokat átvettünk. A Blood Of The Nationsről szinte minden dalt begyakoroltunk, és folyamatosan teszteljük is ezeket, hogy melyik működik jobban és melyik kevésbé. Ugyanez áll a régiekre is. Volt például most egy bulink, ahol a teljes Restless And Wildot elnyomtuk, és óriási mókának bizonyult. Soha semmi ehhez hasonlót nem csináltunk még, de nagyon élveztük. A Restless And Wildban az a jó, hogy minden dala tökéletesen működik élőben, nincs kivétel. Nekem talán ez a kedvencem az összes Accept album közül, ez volt a legfontosabb, legnagyobb hatású lemezünk. Remekül alapozta meg a későbbi sikereinket.
És az új anyagról van már kedvenc dalotok élőben?
A Pandemic például óriási koncertnóta, de a New World Comin' is mindig a csúcspontok közé tartozik. És persze ott a Teutonic Terror is, aminek már a klipjét is mindenki imádta, és a bulikon is állati jól működik. Majdnem annyira, mint a régi nagy nóták, bár azért nyilván még nem ismerik annyian, mint azokat... Tudod, az emberek általában nem akarnak új dalokat hallani a koncerteken, a többség elsősorban a régen megszeretett klasszikusokra kíváncsi, ezzel az albummal azonban ezen a téren is más a helyzet. Azt kell mondanom, közel olyan jól fogadják a dalait, mint a régieket, és ennek roppantul örülünk.
El tudod képzelni, hogy a későbbiekben akár az olyan vitatottabb lemezeitekről is bekerüljön valami a műsorba, mint az Eat The Heat vagy a Predator?
Persze, simán. Miért is ne? Felesleges lenne olyan koncepciókat gyártani, hogy erről és arról az albumról játszunk, amarról meg nem. Azok is mind a mi dalaink. Tulajdonképpen csak azt nem tudom elképzelni, hogy feldolgozásnótákat játsszak az Accepttel, egyébként bármi más belefér a programba. Nézd, nyilván akadnak erősebb albumaink, meg olyanok is, amiken érezni, hogy olyan korszakban születtek, amikor kicsit elvesztünk. A '90-es években ilyen volt például a Death Row és a Predator. Akkoriban mi is ugyanúgy a helyünket kerestük, mint a metal zenekarok túlnyomó többsége, és nem igazán láttuk, hol férünk el a képben... Ez a bizonytalanság egyértelműen hallatszik azokon a lemezeken. Most hála istennek szó sincs ilyesmiről.
Zenészként mennyiben más Mark Tornillo mellett állni a színpadon, mint korábban Udo Dirkschneider oldalán?
Teljesen, nem is érdemes őket összehasonlítani. Mark teljesen más személyiség teljesen más torokkal. Nyilván a hangjuk valamilyen szinten rokon, de hát ez valahol természetes is.
Mit gondolsz, az Egyesült Államokban előnyt jelent számotokra, hogy amerikai a frontemberetek, vagy nem igazán számít?
Azt hiszem, előnyt jelent, igen. Már csak azért is, mert miközben Európában az emberek kitartóan ragaszkodnak a kedvenceikhez, az Államokban gyorsan váltakoznak a trendek. Az ottani zenehallgatók könnyebben néznek új favoritok után, és könnyebben felejtik el a régieket... Mark ebből a szempontból is kiváló választás volt. Szerencsére odaát is szép számmal akadnak olyan fanatikus Accept rajongók, akik nagyon várják a tavaszi újabb turnénkat a Sabaton társaságában. Ősszel már játszottunk egy kört odaát a King's X-szel, de akkor nem jutottunk el mindenhová. Most viszont lesz egy sor bulink a nyugati parton vagy Kanadában, és ezeken a helyeken tényleg két évtizede nem játszottunk.
Ez a King's X-szel közös kör azért eléggé különleges volt, nem? Nincs bennetek túl sok azonos vonás...
Tény, hogy nem volt hétköznapi párosítás, de mi nagyon szeretjük a bandát, és ahogy néztük, a közönségnek is bejött ez a speciális összeállítás. Méghozzá az ő közönségüknek és a miénknek egyaránt.
Régi motorosként hogy látod, miben más a mai metal színtér, mint mondjuk az 1985-ös?
Ma sokkal több banda van, mint valaha, viszont kevesebb a kiadó, és sokkal kevesebb lemez fogy! (nevet) Az internetnek köszönhetően mindenki tud mindent, látod, te is pontosan tisztában vagy az eddigi setlistekkel... (mosolyog) A zeneipar teljes térképe átrajzolódott. Számomra azonban az az igazán meglepő, hogy még ma, a megváltozott körülmények között is ekkora igény mutatkozik egy olyan típusú zenekarra, mint az Accept. Hiába vagyunk minden szempontból régivágásúak, hiába voltunk távol tizenöt évig ettől az egész színtértől, az emberek örülnek nekünk. És ez egyébként nemcsak ránk igaz, mert ahogy nézem, manapság minden régi nagy bandának különösen jól fut a szekere. Pedig annak idején abszolút nem gondoltuk, hogy ennyire hosszúéletű lehet ez az egész dolog, csakis ösztönösen csináltuk a saját dolgainkat, és kész. Ha már itt tartunk, azt is mindenképp meg kell említenem, hogy eszméletlen mennyiségű fiatal rajongó jön el a bulikra. Nem is értem, honnan ismernek minket... 
Egy csomóan még akkor sem éltek közülük, amikor legutóbb, a '90-es évek második felében feloszlottunk! (nevet) Most pedig ott vannak a koncerteken, és betéve tudják a szövegeket. Ez szavakkal leírhatatlan érzés.
Nézzünk egy kicsit előre! Mik a további terveitek 2011-re?
Nagyjából júniusig turnézni fogunk, ez egészen biztos. Elméletileg folytathatnánk a koncertezést a végtelenségig, mert folyamatosan futnak be az újabb és újabb ajánlatok, de az az igazság, hogy nem szeretnénk túlságosan elnyújtani a dolgot, inkább nekilátunk a következő lemeznek. Egyszerűen akkora lendületben vagyunk most, hogy vétek lenne veszni hagyni az energiát, ami ott feszül a csapatban. Mindannyian iszonyatosan élvezzük ezt az időszakot, abszolút hosszú távon gondolkodunk. Nem látok olyan okot, amiért belátható időn belül abba kellene hagynunk ezt az egészet. Vagyis minél előbb igyekszünk megírni és felvenni a következő albumot.
Ha már felvétel, egy pillanatra visszakanyarodnék a Blood Of The Nationshöz. Az egy pillanatra sem merült fel bennetek, hogy esetleg Michael Wagenerrel dolgozzatok?
Nem igazán, mert amit hallottam, azok alapján Michael nem nagyon hitt ebben az egész dologban. Ráadásul már a munka legelején bekerült a képbe Andy Sneap, aki minden szempontból tökéletesnek tűnt, szóval már az első találkozás után sem gondolkodtunk senki másban. Michael egyébként ma is jó barátunk. És ki tudja, talán ma már ő is megint hisz bennünk! (nevet)
Ha mondok neked gitárosokat, hajlandó vagy őket értékelni egy ötös skálán?
Nem, mégpedig két okból: egyrészt nem szeretnék senkit sem pontozni, de talán még ennél is komolyabb indok, hogy valószínűleg senkit sem ismernék azok közül, akiket mondasz! (nevet) Tudom, ez nehezen hihető, általában sem az újságírók, sem a rajongók nem értik meg, pedig igaz: olyan szinten lekötnek minket a saját dolgaink, hogy sem időnk, sem energiánk nincs azzal foglalkozni, mit csinálnak közben mások. Nyilván nekem is megvannak a saját hőseim, de ezek nagyjából harminc éve ugyanazok: Ritchie Blackmore, az AC/DC, a Judas Priest vagy Uli Jon Roth. De ha a mai gitárosokról kérdezel, nem lesz róluk sok fogalmam.
És ezeknek a régi hőseidnek az új dolgait is követed?
Nem igazán, főleg a régi lemezeket hallgatom. Ha mondjuk Blackmore-t vesszük, azokkal a dolgaival például igen nehezen tudnék azonosulni, amiket a Blackmore's Nighttal csinál.
Mi a helyzet a Judas Priesttel?
(fanyalogva elhúzza a száját) Nagyjából ugyanez, de ezzel aligha vagyok egyedül. Rengeteg embert ismerek, akik náluk is csak a régi dolgokat hallgatják jó szívvel, és a British Steel korszakra tekintenek etalonként. Tulajdonképpen a Blood Of The Nationsön is azért lepődtek meg olyan sokan, mert tőlünk is valami hasonlót vártak, mint amikkel ezek a régi nagy bandák manapság elő szoktak rukkolni. Ehelyett pedig kaptak egy olyan albumot, amiben teljesen ott van a régi érzés, de mégis újszerű.
Eszerint akkor koncertekre sem nagyon jársz.
Csak nagyon ritkán. Most pedig, hogy ennyit turnézunk, a hazaérkezés után valószínűleg szintén nem az lesz a legfőbb vágyam, hogy lejárogassak a klubokba.
Mit gondolsz, ez a mostani már a végleges Accept felállás?
Nagyon remélem, de sosem tudhatod, mit hoz a jövő. A dolgok folyamatosan mozgásban vannak, nálunk is sok minden változott az elmúlt több mint harminc év során. Szóval biztosra nyilván semmit sem lehet venni, de azt hiszem, ha körbenézek a színtéren, és csak a hozzánk hasonló korú zenekarokat veszem, azt mondhatjuk: nálunk minden a legnagyobb rendben van. (mosolyog) Olyanok például biztosan sosem leszünk ebből a szempontból, mint mondjuk a Deep Purple.
Egy nagyon rövid kérdés így a legvégére: mikor beszéltél utoljára Udóval?
A következő kérdést! (nevet)
További fotók:
Accept
Az Accept február 2-ai budapesti koncertjéről itt olvashatsz.
