Shock!

Biztosan hülyének néztem volna azt, aki bő három éve, a Biohazard feloszlásakor azt mondja nekem, hogy a csapat 2008 novemberében nemcsak ismét itt lesz Magyarországon, de egyenesen azzal a Bobby Hambellel fogok interjúzni az E-Klubból Diesellé átkeresztelődött helyen, akinek kipenderítése már 1995-ben is majdnem a New York-i keménykötésűek vesztéhez vezetett.

Honnan jött az ötlet, hogy ennyi év után ismét eredeti felállásában koncertezzen a Biohazard?

Azt hiszem, az ötlet igazából folyamatosan ott keringett a fejekben az utóbbi években, méghozzá mindannyiunkéban, de a Biohazard 20 éves születésnapja kapcsán merült csak fel konkrétan, hogy megint csinálhatnánk valamit együtt. Nagyon boldog vagyok, hogy összejött a dolog, és ismét itt lehetek a srácokkal Európában. Az egész Biohazard sztoriból a turnézást, az utazgatást, a koncertezést, az új arcok megismerését hiányoltam a legjobban. Tisztán emlékszem a '95-ös budapesti fellépésünkre is, óriási volt, remekül éreztük magunkat.

Milyen érzés volt ennyi idő után ismét látni Evant, Billyt és Dannyt? Úgy tudom, évekig nem is beszéltetek egymással...

Először csak egy telefonos konferenciabeszélgetésre került sor, aztán találkoztam Evannel, akivel mindenféle személyes ügyeket kellett átbeszélnünk, utána pedig Dannyvel is leültem dumálni egy alaposat. Végül elhívtak egy manhattani próbaterembe, hogy megnézzük, milyen közösen zenélni ennyi idő után. Tudni kell, hogy előtte 12 évig nem fordult elő, hogy mind a négyen egy helyiségben tartózkodtunk volna, így aztán gondolhatod, hogy nem kicsit voltam ideges, amikor a vállamra akasztottam a gitáromat, és a brooklyni lakásomból elindultam a találkozóra... Lementem a metróba, nekitámaszkodtam a falnak és vártam a szerelvényt, pont, ahogyan a nótában is van. (nevet) Szóval ahogy ott álltam, rágyújtottam egy cigire, mert tényleg nagyon izgultam, liftezett a gyomrom meg minden. Szerencsétlenségemre viszont egy zsaru épp ott lebzselt: „Hé, ember, itt kurvára nem dohányozhatsz!", és már írta is a büntetőcédulát. Én meg elkezdtem magyarázkodni: ne haragudjon, nem az van, hogy szarok a szabályokra, de 12 év után először fogok találkozni a zenekarom tagjaival és kissé feszült vagyok... A zsaru meg megkérdezte, melyik zenekarról van szó. A Biohazardról, mondtam én. Erre ő: „Mi? A Biohazardról? Öreg, az összes New York-i bulitokon ott zúztam! Ott cigizel, ahol akarsz!", mondta, aztán összetépte a cédulát és a következő szálat már ő gyújtotta meg nekem... (nevet) Szóval ezt égi jelnek vettem. A próbán tök jól éreztük magunkat, eljátszottunk öt nótát, aztán dumáltunk egy jót. Legközelebb pedig már csak Ausztráliában voltunk együtt mindnyájan, ahol egy arénában léptünk fel a Korn vendégeként mindenféle további próba vagy különösebb rákészülés nélkül. És olyan volt az egész, mintha minden csak tegnap történt volna. Azonnal a helyükre kerültek a dolgok.

Inkább nosztalgikus érzéseket ébreszt bennetek ez az ünnepi turné, vagy egy teljesen új fejezetről van szó?

Mindkettő. A színpadon lenni olyan érzés, mintha visszautaznék a kibaszott 1993-ba vagy 1994-be. Ugyanaz a szarság: húsz ember ugrál körülöttünk a deszkákon, nyomjuk a régi dalokat, teljes a káosz. (vigyorog) De ugyanakkor mindannyian öregebbek vagyunk már, érettebben látjuk a dolgokat. Fokozatosan éreztünk rá ismét egymásra, és mostanra eljutottunk odáig, hogy van értelme új fejezetet nyitni.

Ez azt jelenti, hogy már vannak új dalötleteitek is?

Igen. Reményeim szerint jövőre megjelenhet egy vadonatúj Biohazard lemez, rajta az eredeti felállással.

Nem sokat hallottunk rólad az utóbbi tizenegynéhány évben. Azt tudom, hogy közvetlenül a Biohazard után egy ideig Harley Flanagannel zenéltél a White Devilben, utána viszont eltűntél. Gitároztál egyáltalán? Voltak bandáid?

Mindig zenéltem, csak a zenekarosdit szüneteltettem, amikor olyan fordulatot vett az életem, hogy más utak után kellett néznem a megélhetésem miatt. Tudod, nem volt könnyű dolgom azután, hogy szétmentem a többiekkel... A zene iránti szerelmem sosem szűnt meg, de azok után, ahogyan a Biohazard együtt volt, jóformán lehetetlen volt újrakezdeni másokkal, és erről természetesen nem ők tehettek. Egyszerűen csak mindig úgy éreztem, ez már nem az igazi. Állandóan belekezdtem valami új bandába, de valahogy sosem akartak összejönni a dolgok: elfogyott a pénz, a többiek megunták, én untam meg... Egy idő után felhagytam a kísérletezéssel, és inkább csak otthon gitároztam, méghozzá ugyanúgy napi rendszerességgel, mint azelőtt. Egy csomót fejlődtem így is, jobban játszom ma, mint valaha. Igazából az az ironikus, hogy pont azelőtt pár hónappal kezdtem el ismét egy új bandával mozogni, hogy ismét képbe került a Biohazard. Ez a csapat továbbra is létezik, de most értelemszerűen a Biohazardé az elsőség. Ha viszont lesz időm, befejezzük a dolgainkat, mert nagyon jó kis muzsikáink születtek. Viszont nevünk még nincsen, szóval azt ne is kérdezd! (nevet) Majd lesz, ha teljesen összeáll a kép, kész a lemez és tisztán látom, merre is tartunk. És addig természetesen nincs szerződés, név, logó vagy pólók, de még myspace szarság sem. Mindent a régisulis módon akarunk csinálni.

Így több mint egy évtized távlatából nézve ma mit gondolsz, elkerülhetetlen volt, hogy 1995-ben elváljanak az útjaitok?

Nem is tudom... (hosszasan réved maga elé) Azt hiszem, meg kellett történnie, de ugyanakkor el is kerülhettük volna, ha okosabbak vagyunk. Nézd, azt tudni kell, hogy a Biohazardot abban az időben nem menedzselték valami jól. Túl sok ember csinált belőlünk pénzt, és mindenki jobban akarta tudni nálunk, hogy mi a jó nekünk. Szóval a csapatot érő hatások nagyrésze eléggé negatív volt. Most már mindannyian tisztában vagyunk ezzel, akkoriban viszont nem tudtuk kívülről szemlélni a dolgokat. De néha azt hiszem, váltani kell ahhoz, hogy nyilvánvalóvá váljon, mi az igazán fontos, és mi nem az. Egy zenekar belső viszonyai valahol egészen hasonlóak egy párkapcsolathoz. A magánéletben is megesik, hogy szétmentek egy csajjal, egy hónap vagy netán egy év múlva viszont már tisztában vagy vele, mit basztál el te és mit baszott el ő. Amikor elérkezik ez az állapot, akkor lehet félretenni a régi sérelmeket, és megpróbálni megragasztani a dolgokat. „Oké, én hülye voltam, te hülye voltál, de együtt vagyunk a legjobbak, tegyük rendbe a kapcsolatunkat!" Ez pontosan ugyanez a szituáció. Mind a négyen idősebbek és bölcsebbek vagyunk már, mint akkoriban, félre tudjuk tenni a régi sérelmeket, mert tudjuk: az a fontos, hogy négyen együtt bárkinél erősebbek vagyunk, és ismét alaposan meg tudjuk keverni a dolgokat. (vigyorog)

A kiválásod után figyelemmel követted a Biohazard pályáját?

Tisztában voltam vele, mit csinálnak, de nem volt könnyű nézni, ahogy folyamatosan adják ki a lemezeket, koncerteznek és a többi... Félre ne érts, örültem, hogy jól mennek a dolgaik, de nem nagyon tudtam feldolgozni, hogy én már nem lehetek az élmények részese. Most azonban már ennek is látom a pozitív oldalát, ha ugyanis nem tartanak ki a Biohazard név mellett, ha nem tartják életben a lángot, most ez az egész egészen biztosan nem történhetne meg. Ha 1995-ben feloszlunk – mert ez is benne volt a pakliban –, tuti, hogy nem turnéznánk 2008-ban is sikerrel a világ minden tájékán. Ami egyébként a nélkülem készült albumokat illeti, másmilyenek voltak, mint a velem felvettek, de ez egy teljesen természetes dolog.

Ha manapság visszatekintesz az első három Biohazard lemezre, milyennek látod őket?

Mindháromnak megvannak a maga nagy pillanatai... Az első megfelelt annak, ami volt, produkciós szempontból viszont egy nagy kalap szar az egész, rettenetesen utálom a hangzását. De akkor ennyire futotta. Az Urban Discipline-nél már sikerült elkapnunk azt a színtiszta energiát, ami jellemezte a bandát a koncerteken, a State Of The World Address-ben pedig szintén ott volt ez az erő, csak éppen sokkal jobban szólt. De hogy őszinte legyek, mindkettő után úgy éreztem: rejlik még a zenekarban valami olyan plusz, amit egyszerűen nem sikerült lemezre vennünk, mert még nem értünk el oda, ahol elő tudott volna jönni. Ezen persze kár agyalni, hiszen egy album olyan, mint egy fotó, mindig az adott pillanatot mutatja, annak a korszaknak a lenyomata, amelyikben készült... A zene azonban változik, fejlődik, egy kicsit minden nóta más lesz minden este, és nyilván egy csomó olyan dolog szerepel ezeken a régi lemezeken, amiket mai fejjel már teljesen másképp csinálnánk, legyen az egy gitárszóló, egy riff vagy akármi. Akkoriban viszont abban a formában fejezték ki a banda lényegét. Összességében nézve talán az Urban Discipline volt a legfontosabb a három album közül, hiszen azzal vált a zenekar igazi tényezővé.

Kik voltak a kedvenc gitárosaid, amikor elkezdtél zenélni?

Randy Rhoads, Tony Iommi, Jimi Hendrix, Eddie Van Halen... Alapvetően a nagy rock és metal gitárosokon nőttem fel, imádtam a Judas Priestet és az Iron Maident is. De egészen fiatal koromtól kezdve hallgattam mást is, klasszikus zenét, flamenco gitárosokat, meg persze rengeteg bluest. Robert Johnson is ott van a kedvenceim között a mai napig, akárcsak Stevie Ray Vaughan. Igazából minden gitárost nagyra értékelek, akinek saját stílusa van, és érzelmeket tud vinni a játékába. David Gilmour például négy hanggal többet képes elmondani, mint más arcok negyvennel. Aztán ott vannak azok a csávók, akik egyszerűen szétrobbantják az agyamat, mint a kibaszott Joe Satriani vagy Steve Vai... Sokan persze csak másolják a nagyokat, és technikailag mindent tudnak, de mégsem képesek belőlem kiváltani semmiféle érzelmet. Csak keveseknél párosul a kivételes, kifogástalan technikai tudás lélekkel. Ilyen volt például szegény Dimebag Darrell vagy ilyen Zakk Wylde. Gyilkos gitárosok, akik bármit el tudnak nyomni, de emellett hihetetlenül sok feeling is rejlik a játékukban.

Mi minden idők három legjobb lemeze?

Huhh. Az általam legjobbnak tartott három zenei mesterműre vagy kíváncsi, vagy arra, hogy számomra személyes szempontból melyik három volt a legfontosabb?

Az utóbbira.

Bassza meg, az a nehezebb... (nevet) Oké, a Beastie Boystól a License To Ill mindenképpen ilyen, tudod, ezen volt a No Sleep 'Til Brooklyn. Aztán ott a KISS Destroyere, ez volt az első lemez, amit magamnak vettem 10 évesen. El is cseszett egy egész életre... (nevet) Nem tudom... Talán Ozzy Osbourne-tól a Blizzard Of Ozz a harmadik, rajta Randy Rhoads játékával, ami abszolút meghatározó volt, igazi mérföldkő. De mondhatnám akármelyik Black Sabbath albumot is.

A '70-es évek lemezeit Ozzyval, vagy az utána következőket is?

Mindent szeretek, amit csak valaha csináltak, nemcsak az Ozzyval készült albumokat, hanem a későbbieket is, kivétel nélkül. A Black Sabbath a legnagyobb! Itt tornyosul még az agyamban egy csomó kurva jó lemez egyébként, amit simán említhettem volna, méghozzá mindenféle stílusból. Például ott van Donna Summertől az On The Radio válogatás. Óriási nóták, tökéletes produkció... Ne röhögj, komolyan mondom! (nevet) Vagy a Cro-Magstől az Age Of Quarrel. Kibaszott klasszikus, egyszerűen felülmúlhatatlan.

Melyik volt a legőrültebb koncert, amit a Biohazard valaha adott?

Akadt egy pár... (vigyorog) Sőt, a mi esetünkben igazából mindig is azok számítottak az igazán őrült buliknak, ahol nem volt botrány, a felszerelés nem ment tönkre, satöbbi... (nevet) De nyilván valahol a legkomolyabb balhék a legemlékezetesebbek. Emlékszel a '94-es doningtoni Monsters Of Rockra?

Az legendás...

Na, erről beszélek! (nevet) Mindössze négy számra volt időnk, utána a közönség egyszerűen szétcincálta a színpadot, muszáj volt leállnunk. Sosem felejtem el!

Van esetleg olyan Biohazard dal, amit élőben különösen kedvelsz játszani?

Minden dalunkat szeretem koncerteken, de egy új okból kifolyólag ezen a turnén számomra a Five Blocks To The Subway a legfontosabb. Ezt a szöveget annak idején az apám írta: egyszerű melós volt, aki papírra vetette, amit minden nap érzett, amikor elindult a munkába, hogy eltartsa a családját. Amikor annak idején megtaláltam ezt a kis verset, annyira megtetszett, hogy elvittem a többiekhez, és írtunk belőle egy nótát. Annyira passzolt a mi világunkhoz, hogy egyszerűen muszáj volt megcsinálni. A papám nézett is egy nagyot, amikor megmutattuk neki, irtózatosan büszke volt. (nagyot nyel) Két hónapja halt meg. Szóval amikor eljátsszuk ezt a nótát, Evan minden este neki ajánlja, én pedig rá gondolok.

Mi az élet értelme?

Nyomot hagyni a világon, méghozzá jó nyomot. Élj és cselekedj úgy, hogy amikor a végére érsz, tudd, hogy jó emlékeket hagysz magad után. Próbálj meg jó emberként élni, és törekedj mindig a maximumra. Ha a kibaszott esőerdőket akarod megmenteni, akkor mentsd meg azokat, és így tovább: akár zenész vagy, akár sztriptíztáncos, akár építész, minden körülmények között nyújtsd a legjobb formádat, és mindig tartsd szem előtt, hogy az időd véges. És sose próbálj meg azok rovására előnyhöz jutni, akik nem olyan szerencsések, mint te. Mindig csak azt vedd el, amit megérdemelsz, sose többet.

fotó: Valentin Szilvia