Shock!

Bodor Máté neve meglehetős gyorsasággal vált ismertté az utóbbi években itthon, most azonban már a nemzetközi színtéren is tanulgatják: a gitáros útja a Wisdomtól egészen az Alestormig vezetett, de emellé még befért a Leander Kills is, most pedig egy saját zenekarral, az All But One-nal szerződött a Lifeforce kiadóhoz. Mátéval azért ültünk le egy alapos beszélgetésre, hogy áttekintsük, mi minden történt vele az elmúlt időszakban, milyen tapasztalatokra tett szert eközben, illetve milyen tervei vannak a közeljövőre nézve.

Szerintem kezdjük a legaktuálisabbal, a Leander Killsszel! Nekem őszintén szólva már amikor képbe kerültél náluk, akkor is az volt az első gondolatom, hogy vajon meddig fér majd be a zenekar az Alestorm mellett...

Mint mindenkinek! (nevet) De hálistennek az első év úgy alakult, hogy mivel az Alestormmal a lemezírás miatt semmit sem csináltunk nyáron, a tavaszi turné után egyből elmehettem egy magyar turnéra Leanderékkel. És mivel jó előre tudtam, hogy októberben Amerikában játszik az Alestorm, akkorra meg itthonra nem szerveztünk semmit, mint ahogy a stúdiózás idejére sem. De aztán közben elindult A Dal, amivel eleinte nem számoltunk, és ez ugye egy tévés, kötött cucc, dalt is kellett írni hozzá, plusz az Alestormmal márciusra bejött egy kanadai turné, ami egybeesik a Leander Kills március 25-ei nagy bulijával a Barba Negrában. Vagyis pont a legnagyobb dolgokban nem tudok részt venni. Így került képbe Vermes Andris, aki jó haverom, most pedig egy ilyen zavaros állapot van: vagyok is, meg nem is. De a mostani állás szerint a február 24-ei székesfehérvári koncert után már nem leszek, még ha kicsit képlékeny is a dolog egyelőre. De egyébként a következő lemezre írok dalokat, és játszani is fogok rajta, vagyis csak a koncertezésben nem veszek majd részt, maximum vendégként, ha el tudok menni.

A Wisdomnál is ez a se kint, se bent állapot ment egy ideig, nem?

Igen, de ott már egyáltalán nem vagyok, egyszerűen nem volt összeegyeztethető a naptár. Meg már nem is koncerteznek annyit. Ott kicsit megváltoztak a dolgok.

Esetleg ez is közrejátszik abban, hogy már nem zenélsz velük, vagy az kizárólag az Alestorm miatt alakult így?

Az utóbbi. Eleinte, az első fesztiválturné idején még tudtam volna matekozni: megcsinálok egy bulit itt az Alestormmal, aztán átrepülök egy másikra a Wisdommal, de annyira kemény és hosszú volt az a nyár, hogy egyszerűen nem akartam a húsz Alestorm-buli mellé bevállalni még tíz Wisdomot is. Nem szerettem volna, ha rámegy az egészségem...

Mikor dőlt el, hogy az Alestorm stabilan is igényt tartana a szolgálataidra?

Eleinte kisegítőként hívtak el, három hónapos próbaidővel, de igazából már az első hétvégére letisztázódott, hogy maradok. A Sweden Rockon volt az első közös koncertünk, utána jött az Out And Loud Németországban, majd egy klubbuli Svájcban headlinerként, vagyis nyomtunk egy 70, egy 45 és egy 90 perces bulit, és az utolsó után már mondták, hogy akkor fixen is számítanának rám.

Ilyen rövid idő alatt hogyan rázódtatok össze emberileg ennyire jól? Vagy ismertétek egymást előtte is?

Én igazából Garethtel, a basszusgitáros sráccal voltam baráti viszonyban, ő is ajánlott be a zenekarba, aztán Peterrel, a dobossal is megismerkedtem. Viszont az Alestormmal nem egyszerű zenekarként találkozni, mivel mindenki máshol lakik. Az első ilyen alkalom egy klipforgatáson volt Belgrádban, de próbálni például ott sem próbáltunk, csak elhívtak, hogy menjek, ismerkedjünk. Kicsit furcsa volt a helyzet, de jót tett, hogy két napig együtt voltunk. Bele kellett persze szoknom, de nem volt semmi gond, aztán lementek a bulik, és onnantól tényleg minden sínre került.

Partizásban tudod velük tartani a lépést?

Ettől kicsit paráztam, amikor beszálltam, próbáltam mutatni, hogy bírom az iramot, de aztán láttam: a koktélozgatáson kívül igazából nem történik olyan sok minden. Ez azért egy lassan tízéves zenekar, nagyjából velem egyidősek. Tehát 18-20 évesen már turnéztak, és abban a korban nyilván megtolod a partit, ha egy világkörüli turnéra kerülsz, de hosszabb távon ezt azért nem lehet napi szinten űzni. Néha persze vannak elhajlások, de nincs nagy züllés.

A származásból fakadó mentalitás-beli különbségek sem okoznak gondot?

Az Alestorm alapból is vegyes társaság, hiszen angol, skót és ír tag egyaránt játszik benne. Én meg alapvetően Németországban éltem sokáig, aztán négy évet Angliában is töltöttem, hiszen ott jártam egyetemre. Nem tudom, mennyiben lenne más, ha eltérő háttérrel érkeztem volna, de így nincs semmi gond. Úgyis az a lényeg, hogy mindent a lehető legjobban csinálj meg, ha meg emellé emberileg is jófej vagy, akkor nagy probléma igazából nem merülhet fel! (nevet)

A Sweden Rock azért elég kemény mélyvíznek tűnik elsőre...

Az is volt. Főleg, hogy egyáltalán nem próbáltunk előtte... Átküldtek egy torrent-linket egy DVD-vel, hogy töltsem le és gyakoroljak, ehhez hasonló lesz. Nekiálltam gyakorolni a szobámban mindenhogy: ülve, állva, beborozva, hogy úgy is menjen (nevet), szóval tényleg mindenre felkészültem, aztán megérkeztünk. A többiek halál nyugodtak voltak, azt mondták, láttak már gitározni, tudják, hogy nem lesz baj, abszolút bíztak bennem. Én persze baromira izgultam, hiszen 15 ezer ember állt a színpad előtt, a legnagyobb közönség, ami előtt addig valaha játszottam, és csak az volt bennem, hogy el ne rontsam. Ehhez képest már az első riffnél elúsztunk! (nevet) Én kezdtem a dalt, viszont korábban nem szoktam hozzá, hogy a dobos nem mögöttem van, hanem a színpad másik felén, oldalt, így nem is kértem lábcint a monitorba, hiszen az összes korábbi csapatomban hallottam a hátam mögül. Itt viszont elkezdtem a riffet, Peter pedig be is számolt rá, csak én nem hallottam a lábcint! Utána már persze figyeltem erre, de ezeket azért jó lett volna egyszer elpróbálni. Viszont egy-két apró bakitól eltekintve, ami természetes velejárója egy élő koncertnek, nem volt semmi gond. És direkt volt egy ilyen nagy koncert a beugró, hiszen ha itt nem tudok helyt állni, szóba sem kerülhetett volna, hogy beszálljak hozzájuk. Hozzátenném, hogy egyébként az új albumot is próba nélkül kezdjük majd el turnéztatni, pedig ezen nehezebbek a dalok, és írtam pár olyan szólót is, amikkel lehet, hogy alaposan kicsesztem magammal. De majd megyünk, és lesz valami...

Az Alestorm zeneileg azért eléggé elüt a többi produkciódtól, bár azok sem hasonlítanak egymáshoz...

Én eleve szeretek mindent kipróbálni, ami valamennyire passzol a zenei identitásomhoz, tehát dallamos és metal. Black metalt vagy valami Cannibal Corpse-szerű zenét valószínűleg sosem fogok játszani, de ezt leszámítva mindig is az volt a konkrét célom, hogy olyan gitárossá fejlődjek ebben a metalos világban, aki bármilyen zenekarba el tud menni, ha úgy adódik. Ennek érdekében mindenféle technikát elsajátítottam, amit csak lehetett, mert tényleg azt akartam, hogy a tőlem telhető legmagasabb szinten elsajátítsam a metalgitározást.

És ez a folkos vonal mennyire áll közel hozzád? Bár az Alestorm azért kilóg szerintem ebből a mezőnyből...

Olyannyira, hogy az új lemez már nem is igazán ez a vonal, bár két folkosabb szám ezen is szerepel majd. Viszont több az ordibálósabb, kicsit metalcore-os téma. És ezeket sem én hoztam, csak közben változik a hangzás, változik a zenekar. Nem mondom, hogy tudatosan akarunk elszakadni a folkos stílustól, mert minden magától jön, de tény: ez az irányzat az Eluveitie-vel, a Finntroll-lal már elérte, amit el lehetett. Nekünk sem lenne sok értelme ragaszkodni hozzá, hogy megint Chrigelékkel meg a Wintersunnal induljunk turnézni. Szeretnénk újabb dimenziókat is feltérképezni.

Milyen volt a floridai stúdiózás?

Orlandóban kibéreltük az egyik legmenőbb stúdiót, és dolgoztunk az Audiohammerben, Jason Suecof stúdiójában is, bár itt inkább csak azért, mert a producerünk szerette volna, ha szerepel a bookletben az Audiohammer. Közben meg a másik hely ott állt üresen: egy baromi nagy tóparti ház, tele hangszerekkel... Három nappal korábban végeztünk egyébként a munkával, utána már csak ültünk a medence mellett, mert nem volt semmi dolgunk.

Éreztél lényegi különbséget egy európai stúdióhoz képest?

Ezt már többen kérdezték, de nem tudok válaszolni, mert még itthon sem dolgoztam soha hasonló helyen! (nevet) Tudom, hogy ez hülyén hangzik, de akkor is így van. Eddig otthon készítettem az összes felvételemet, és a Wisdom, illetve a Leander Kills is így dolgozik. Szóval előtte be is szartam, gyakoroltam szorgalmasan, hiszen ott vagy egy csillogó-villogó stúdióban, amit sokmillió forintért béreltek ki x hétre. Ülsz a hatalmas keverőpult előtt, aztán valaki azt mondja: mehet! Mi? Azt sem tudtam, honnan kezdjem... De aztán minden simán folyt, négy nap alatt befejeztem mindent a tizenhárom dalhoz, a szólókat, az akusztikus részeket is. A producer srác látta, hogy gyors vagyok, így nem másolt semmit, mindent végig feljátszatott. Tudta, hogy meg tudom csinálni, bár én magamtól nem így szoktam dolgozni. Viszont mindig szeretem feszegetni a határaimat, kipróbálni, hogy mi az, ami még belefér.

Teljes dalokat írtál egyébként az albumra, vagy csak ezt-azt?

Vittem egy teljeset is, de az végül nem került fel az albumra, mert túl gitárcentrikus lett, és nem tudták áthangszerelni kellően szintisre. De egyébként itt nem nagyon van olyan, hogy egy szám csak a te dalod, a többiek azért elég rendesen átírnak mindent, beleszólunk egymás ötleteibe. Riffeket hoztam ide-oda, meg szólókat, méghozzá elég sokszor hosszú és alaposan megkomponált dolgokat, ezekkel nagy kihívás volt dolgozni, tényleg jól felvenni őket. Egyre több a zenében a gitáros-szintis, kicsit bodomos téma is, ezeket mindannyian szeretjük. Az előző gitárossal ilyesmire nem annyira volt módjuk, így most ők is látják a lehetőségeket. Maga a zene is komplexebb, összetettebb, és ezáltal szerintem jobb is. Őszintén kíváncsi vagyok, mit szól majd a lemezhez a közönség.

Ez az amerikai erősítés most prioritás egyébként? Mindenki azt mondja, hogy az Államokban baromi nehéz betörni a köztudatba...

Christopher, az énekesünk Amerikában él, ott házasodott meg, ami nem teszi egyszerűvé a szervezést, így most mi négyen alkalmazkodunk hozzá. Ez egyébként nem baj, én is szeretek ott lenni, meg a többiek is. De azért nem ismeretlen már a zenekar, hiszen ez a legutóbbi már a nyolcadik turné volt odaát, játszottak korábban az Epicával is. Az én első amerikai turném már headliner turné volt, a nagyobb városokban, így New Yorkban, Chicagóban vagy San Franciscóban 5-600 fős nézőszámokkal, Los Angelesben pedig teltházas koncertet nyomtunk a Whiskey-ben, ami 400 fős. Európában ősszel megyünk neki a lemezbemutató turnénak, bár tavaly a Sabatonnal már co-headlinerként játszottunk Angliában, a kontinensen pedig mi voltunk a fő előzenekar. Londonban, Manchesterben akkor is 2500 fős, teltházas koncerteket csináltunk így együtt. Kíváncsi leszek, egyedül mennyire leszünk képesek.

És hogy fér be emellé a nemrég összehozott saját zenekarod, az All But One?

Nem lesz egyszerű! (nevet) Nekem ez egy személyes történet. Elkezdtem írni, nagyjából egy év alatt összeálltak a dalok, aztán haverokkal összeraktuk a lemezt, de nem volt rajtunk nyomás, hogy ennek most ekkorra és ekkorra meg kell lennie. Három évbe telt, mire leszerződtünk egy kiadóhoz, de ezen sem görcsöltünk. Ez tényleg az én bandám, én vagyok a a fő dalszerző. Már csak azért is hasznos ez, mert azt is kipróbálhatom, hogyan állnám meg a helyem menedzselésben, amit esetleg később szívesen csinálnék majd.

A Lifeforce nem várja el, hogy turnézzatok az albummal?

A Lifeforce-ék nagyon jó fejek, segítenek is, és alakulnak a konkrét turnétervek: bekerültünk pár booking-ügynökséghez, és most úgy néz ki, őszre mennek a turné tervezgetések, de még semmi konkrétat nem tudok mondani. Mindenképpen jó lenne tehát turnézni, és lesz is rá lehetőségünk, az első koncertsorozaton mindenképpen ott is szeretnék lenni, de ha esetleg az Alestorm miatt éppen nem érek rá, akkor is jó lenne, ha a többiek megcsinálnák. Az Alestorm mondjuk pont ősszel turnézik Európában, szóval nem tudom, miként oldjuk majd meg. Mindenesetre nagyjából júniusig szabad vagyok, szóval akár addig is összejöhet valami az All But One-nak, bár a lemez csak áprilisban jelenik meg, így valószínűleg utána lesz majd esélyünk ténylegesen is mozogni.

Meglehetősen sűrű két év áll mögötted. Mennyire nehéz közben két lábbal a földön maradni?

Próbálok. Az első három hónapban eufóriában úsztam, az volt bennem, hogy úristen, megcsináltam, elértem a célomat, aztán az ember újabb és újabb dolgokat tűz ki maga elé. Annyi biztos, hogy amit mondjuk tíz éve fellőttem magamnak, azt maradéktalanul elértem: egy jó és ismert zenekarban játszom külföldön és itthon is, az Ibanez a támogatóm, és ez már eleve olyan, amiért megérte dolgozni. Bizonyos pillanatokban az embert át is járja ez az érzés. Amikor októberben térdig álltam a Csendes-óceánban San Diegóban, vagy úgy mászkáltam Los Angelesben, hogy tudtam: este teltházas bulink lesz a városban, akkor azért átsuhant az agyamon, hogy mindez kizárólag azért alakulhatott így, mert egyszer, 12 éves koromban megfogtam egy gitárt. Viszont fontos, hogy az ember ne ragadjon le ezekben a pillanatokban, mert elkorcsosíthatja a gondolkodását. Ugyanígy a színpadi karakteredet sem szabad ténylegesen átélned. Nyilván odafent dolgozik az emberben az adrenalin, és előadod magad, de ha lejöttél, vége, utána mindenki normális. Nekem ez a munkám, ez a felelősségem, ezt csinálom – nincs miért elszállnom magamtól, és nem is érzem úgy, hogy elszálltam volna. Eleve nem is nagyon lehet lazulni közben, hiszen ha harminc bulit nyomsz le egy hónap alatt, az azért baromi kemény meló, nem lehet közben partizni, félvállról venni semmit. Nincs annál rosszabb, mint amikor szarul érzed magad a színpadon, hiszen nem tudod élvezni, amit csinálsz. A többiek is szilárdan állnak a talajon, mindenki tök jó fej, senki sem lett közülük beképzelt.

És itthonról sem kapod meg, hogy te esetleg már az vagy?

Nem, mert nem szálltam el.

Tudod, hogy a kettő nem függ egymástól, itthon egy bizonyos réteg szemében mindenki automatikusan eladta magát, meg nagyképű seggfej lett, aki elért valamit.

Az az igazság, hogy nem nagyon olvasom el a kommenteket a rólam szóló hírek, interjúk alatt. Néha persze végiggörgetem a hozzászólásokat, és látom, mennyi negatív meg rosszindulatú megjegyzés születik, de ilyenkor mindig eldöntöm, hogy nem vagyok hajlandó belemenni ebbe. Van elég dolgom enélkül is... Akinek nem tetszik, amit csinálok, az ne hallgassa, ilyen egyszerű.

Te esetleg csalódtál már valakikben vagy valamiben?

Inkább azt mondanám, hogy eleinte kicsit másképp képzeltem el ezt az egészet, mint amilyen valójában, de ez már a Wisdom időszakában kiderült. Akkor jöttem rá, hogy ez a szakma nem feltétlenül az, amit mutat, meg amit hisznek róla. Kicsit már változtak a dolgok a régi időkhöz képest, a turnézás sokkal inkább munkává vált, ami kicsit talán el is vette a varázsát, de meg kell érteni: itt már az Alestorm szintjén is kemény pénzekről van szó. Vagyis vannak szabályok, és a turnébusz nem partibusz, amin azt csinálsz, amit csak akarsz. Személyekben nem csalódtam még, de nem is nagyon adok magamnak lehetőséget erre. Például a Sweden Rockon a cateringbe egyszer csak besétált Nikki Sixx, és tőlünk két asztalnyira leült kajálni. Ott szorongattam a telefonomat, hogy odamenjek lőni vele egy fotót, de aztán végül úgy döntöttem, hogy hagyom, hadd egye a levest, és nem csak azért, mert ott állt mellette végig egy testőr. Yngwie Malmsteennel is találkozhattam volna, de inkább nem akartam. Nekem elég, hogy megnézem a színpadon, megcsodálom a videón, az meg nem tartozik rám, hogy éppen milyen hangulatban van aznap. Pontosan tudom, milyen az, amikor készülsz a koncertre, és lehet, hogy már tele van a tököd a sokadik fesztivál előtt, fáradt vagy, satöbbi... Szóval sokszor szerintem jó, ha messziről csodálsz valakit, és nem feltétlenül vagy jóban azokkal, akikre felnézel. Például a mai napig nem tudom megszokni, amikor a kedvenc zenekaraim sokszor már előttünk játszanak turnékon vagy fesztiválokon. De az ilyen alkalmaknak persze nagyon örül is az ember. A Nekroglobikont például évek óta hallgatom, és minden nap megnéztem őket, amikor velünk koncerteztek, Elliot, a szintisünk pedig a Moonsorrow-val volt ugyanígy.

Hogyan lehet összeegyeztetni ezt az életmódot a magánélettel?

Nehezen, bár sok múlik az ember hozzáállásán is. A barátok mindenben támogatnak, és anyukám is. Ha ő nem lenne, igazából nem jutottam volna meg idáig, mert sem az anyagi, sem főleg a lelki háttér nem lett volna meg. Akármilyen hülyeséget kitaláltam, mindig azt mondta: csináljam, majd csak lesz valami. Sosem voltunk gazdagok, tehát nem tudott nekem például hetente hangszereket venni, de amiben csak tudott, segített. Londonba is azért mehettem ki 19 évesen egyetemre, mert odaállt mögém. Azt is elfogadja, ha fél évre eltűnök, mert turnézni megyek. Leanderék is mindenben támogatnak, büszkék rám, ők is nagyon jó barátaim ma már, de a Wisdom is ugyanígy állt a dolgaimhoz. Igazából a párkapcsolatok terén nehéz ez az egész. Így aztán most két éve nincs is stabil kapcsolatom, de hát valamit valamiért. A zenekarban egyébként rajtam kívül mindenkinek van párkapcsolata, sőt, ahogy említettem is, az énekesünk házas, szóval ők valahogy megoldják. Bár úgy gondolom, most vagyok fiatal, most kell utazgatnom, megvalósítanom ezeket az álmaimat.

A turnén azért, feltételezem, lehet csajozni...

Lehet! (nevet)

Hol látod magadat öt év múlva?

Ez vicces, mert az egyik legelső hammeres interjúmban Lénárd Laci kérdezett valami hasonlót, és amit akkor mondtam, abból minden bejött.

Akkor most is mondj valami szépet!

Nézd, a Napalmmal tavaly szerződtünk újra az elmúlt négy lemez után, így amennyiben nem történik valami hatalmas tragédia, az Alestorm-sztori menni fog tovább. Nekem nem tervem, hogy elmenjek máshová – nagyobb zenekarba sem vágyom, mivel már nem lenne akkora a szintugrás. Tehát érted, mondjuk nem délután négykor, hanem nyolckor játszanánk a Graspopon. Az Alestorm most annyira jó minden tekintetben, hogy egyikünk sem vágyik máshová. Zeneileg sem akarnék nagy változásokat. Ahogy mondtam, a saját csapatommal most feszegetem a saját határaimat dalszerzési téren, aztán persze meglátjuk, mennyire tetszik az embereknek, amit csinálok. Szóval jó lenne az All But One-nal is további lemezeket írni, a zenekart valahogy nemzetközi szinten felfuttatni, és amennyire tőlem telik, a háttérmunkába is beletanulni, hogy a jövőben esetleg más csapatoknál is dolgozhassak ezen a területen. Több lábon akarok állni: éppen ezért jó lenne például lakást, netán lakásokat venni, kiépíteni egy alap-egzisztenicát szép lassan, hogy ha bármi történik, ne az legyen, hogy nézek: na, most mi akkor mi van? És el kelljen mennem dolgozni mondjuk egy kocsmába, miközben semmihez sem értek. Gondolkozom, hogy hamarosan elkezdek újra tanítani, hogy ha tíz év múlva mondjuk már nem csak a turnézás a prioritás az életemben, vagy nem ezen a szinten, akkor meglegyenek az alapok a továbblépéshez. Ehhez viszont arra van szükség, hogy most csináljam jól a dolgaimat.