Shock!

Március közepe óta a Cinego platformon bárki megtekintheti a Turán Eszter – Koltay Anna alkotópáros BP Underground dokumentumfilmjeit. A tematikus zenei sorozat negyedik, legújabb, kétrészes felvonása a rendszerváltás utáni korszak fővárosi rockszínterével foglalkozik. Eszterrel, a BP Underground egyik rendezőjével és producerével a koncepcióról, a sorozat elkészítéséről, illetve a rockfilm részleteiről beszélgettünk.

Fotó: Martin Wanda

Tavasszal debütáltak a Cinegón a filmjeitek. Melyiket nézik a legtöbben azóta?

Egyértelműen a rockfilmet, annak is az első részét, de nagyon nagy öröm, hogy két hónap elteltével mind a négy fent van a legnézettebb tizenkét film között.

Mi lehet a rockfilm vezető nézettségének oka? Azt szokás mondani, hogy a rock nem éppen a legnépszerűbb műfaj manapság.

Ez a legutolsó, a legújabb. A hardcore/punk-színtérrel foglalkozó filmünk még 2017-ben debütált, sokan látták, a hip-hopról szóló is elég nagy ívet futott be, akárcsak az elektronikus zenei témájú. Ezek országos szinten elérhetők voltak, több video on-demand felületről ki lehetett őket kölcsönözni. A rockfilm viszont a pandémia miatt furán debütált – többek között ezért is lett kétrészes, hiszen egy idő után már látszott: nagyon sokára lesz még, hogy az emberek visszamennek a mozikba. Igazából kicsit még segített is ez a helyzet. De klasszikus értelemben véve a rockfilm nem is kerül már mozis forgalomba, mert egy 160 perces alkotásra nehéz lenne becsábítani az embereket. Vagyis szerintem azért ez a legnézettebb, mert ez a legutolsó, és máshol nem lehetett látni még. Egyébként valamennyire ellentmondanék neked, szerintem ugyanis a magyar totál rocknemzet. Mindenkinek van egy korszaka, ami a rockzene jegyében telik.

Kicsit másképp megközelítve: érzékeltél-e különbséget például a támogatók hozzáállásában a műfajoktól függően?

Ha a piszkos anyagiakat nézzük, mindenképpen az elektronikus volt a legkönnyebben megvalósítható, itt komoly szponzorációt kaptunk a Telekom Electronic Beats programjának keretében. Végre mindenre volt érdemben pénzünk, miután az első két filmet majdnem önerőből, szerelemprojektként raktuk össze. Aztán utána a rockfilmet is. Összességében Magyarországon nagy varázslat bármire is szponzort szerezni, senki sem dobálja a pénzt a művészeti alkotásokhoz. Én sem tudom, milyen szerencsés konstellációra van szükség hozzá, hogy összejöjjön... Az elektronikus filmnél szerintem jó időben voltunk jó helyen, és jó embereknél kopogtattunk. Volt egy megérzésem, hogy a Telekomnak szimpatikus lesz egy dokumentumfilm a partikultúráról, és igazam is lett, remekül tudtunk együttműködni, nagyon szerettem. De a hardcore/punk filmmel a maga idejében például le is kellett állnunk egy időre, mert elfogyott a pénz. Leállás persze a rockfilmnél is volt, de akkor a járvány miatt, tavaly márciustól júliusig gyakorlatilag semmit sem tudtunk csinálni. Az elektronikus filmnél viszont minden flottul, profin ment, semmi sem szólt közbe.

Fotó: Barta Imre

Említetted, hogy a leállás még jót is tett a rockfilmnek. Miben?

Itt eleve irgalmatlan nagy a merítés, roppant széles ez a közeg. Jutott időnk kicsit jobban átgondolni a koncepciót. Eleve, mit jelent az, hogy rock? Hiszen rengeteg alműfaj és al-alműfaj létezik... Eleinte még rock/metál-dokumentumfilmben gondolkodtunk, de gyorsan kiderült, hogy az már tényleg nem fog beleférni. Viszont így kétszer 80 percben tudtunk beszélgetni a szereplőkkel, hiszen a pandémia miatt nem éreztünk kényszert, hogy mindenáron mozihosszra kell vágnunk a végeredményt. Egyébként nem titok: a rockfilmre is lett volna nagy szponzor, de a pandémia miatt kiszállt, amit el kellett fogadnunk, nem lehetett mit tenni. Viszont már benne voltunk az alkotásban, mögöttem pedig ott áll egy 2004 óta működő filmgyártó cég. Szintén nem titok: amiatt tudom a szerelemprojektjeimet minden nagyobb külső támogatás nélkül megvalósítani, mert létezik és segít egy apparátus, amely nem utolsósorban elviseli, hogy a többi filmes munkám mellett ilyesmikkel is foglalkozom.

Televíziós vonalon nincs fogadókészség ezekre a filmekre, vagy már nem is érdemes ebben a formátumban gondolkodni?

Amennyire megismertem a televíziókat, vagy nem fizetnek olyan kontentért, amit nem házon belül állítottak elő, vagy nem érdekli őket. Ha pedig mégis, annyira jelentéktelen összeget kínálnak, ami nekem nem éri meg.

Ami az alkotói folyamatot illeti, miben térnek el egymástól szerinted az egyes filmek?

A hardcore/punk minden szempontból kísérlet volt: ott mértük fel, tudunk-e Annával rendezőpárosként együttműködni, közösen dolgozni. Mondhatjuk, hogy ott fektettük le az alappilléreket. De a dramaturgia például mindegyik filmnél nagyon hasonló. A célunk minden esetben az volt, hogy a '90-es évekre és a 2000-es évek elejére fókuszáljunk, hiszen az underground zenei világban még senki sem dokumentálta eddig ezeket az éveket. Tehát az első blokk mindig az adott közeg gyökereiről szól a kezdetekről, utána következik a hosszan taglalt '90-es és 2000-es évek, némi kitekintéssel arra is, miként élték meg ezt az időszakot mai, de akkoriban még nem alkotó előadók. És persze azt is megnézzük, mi van ma. Ez a dramaturgiai ív mindegyik filmnél azonos. Persze az egyes közegek sajátosságai miatt azért akadnak eltérések is. Hogy mást ne mondjak, a hardcore vagy a hip-hop például sokkal társadalomkritikusabb műfajok, így ott a társadalmi hátteret is alaposabban be lehetett mutatni. Egy korlenyomatra törekedtünk, hogy milyen is volt tinédzsernek lenni a '90-es években, a rendszerváltás után és a 2000-es években, amikor a nyakunkba szakadt a kvázi nagybetűs szabadság – bármit is jelentsen ez.

Említetted, hogy rock/metál-filmben gondolkodtatok. Eszerint később elkészülhet egy szigorúbb értelemben vett metálos dokumentumfilm is?

Szerintem egyikünk sem gondolta volna, hogy 2016 óta azzá növi ki magát a BP Underground, amivé kinőtte. Én úgy érzem, ebben a négy részben nagyjából elmondtuk a budapesti underground zenei közegről, amit el szerettünk volna mondani. Nyilván lehetne még erről-arról forgatni, direktben a metálról is, de ez engem személy szerint már nem annyira mozgat. Most más filmes teendőim vannak, ezekre fogok koncentrálni, de ki tudja, lehet lesz majd még BP Underground.

Több mint ötven megszólaló vonul fel a rockfilmben. Volt-e olyan, aki nem vállalta a szereplést?

Egyetlenegy ember. Egyébként mindenki egyből szívesen jött. Örültek neki, hogy szerepelhetnek. Például Lukács Laci és Fejes Tamás is azonnal igent mondott. Pedig náluk még fel is merült a kérdés, vajon hogy veszi majd ki magát, hogy debreceniként ott lesznek a budapesti undergroundot bemutató filmben. De hát Magyarországon nem lehet rockfilmet készíteni a Tankcsapda nélkül, ráadásul ők is abszolút a fővárosból, a Fekete Lyukból kezdték kinőni magukat. Így derültek ki olyan kulisszatitkok, egészen elképesztő kapcsolódási pontok, hogy például A legjobb méregben a Bedlam tagjai vokáloznak... De a nemzetközileg legismertebb szereplő, Csihar Attila is az első szóra jött. Az az egy illető sem mondott egyértelműen nemet, de valahogy soha nem ért ránk, soha nem tudott jönni. Ez van – ötvenhárom igenre jutott egyetlen nem, ez azért elég jó arány.

Mennyire volt fontos szempont a vendégek kiválasztásánál, hogy olyan arcok is feltűnjenek, akiket a szélesebb közönség is ismer? Winkler Róbert zenészmúltjáról a korabeli színtéren mozgók persze tudnak, de szerintem még a rockközönség túlnyomó többsége is a TotalCar oldalról és műsorból ismeri. Minden bántás nélkül, de meggyőződésem, hogy a legtöbb rockrajongó Papp Szabit is jóval előbb látta a tévében állítólagos ismert zenészként, mint a színpadon.

Ez egy legitim és jogos kérdés. Mindegyik filmben érvényesítenünk kellett egyfajta szubjektív szűrőt, mivel adott perchosszban nem tudsz mindent elmondani. Budapest és a budapesti helyek, zenekarok egyből adtak egy ilyen szűrőt, hiszen mi ezt éltük át, ugyanakkor mindbe belekúszik kicsit a vidék is, hiszen egyetlen országról van szó komoly átjárással. Minden film legfontosabb vázát a mi személyes élményanyagunk jelentette. Anna is, én is több szubkultúrában megfordultunk, mint mindenki más: fiatalon közegről közegre mászkálsz, ilyen zenét is hallgatsz, meg olyat is, néha ezekkel lógsz, máskor azokkal. Az sem véletlen, hogy a rockrészben meg is jelenünk Annával. Nekem például már 12-13 éves koromban ott volt Óbuda a helyi legendákkal, akiket gyerekként csodáltunk, vagy a thrash-szcéna, ami sosem kapott el, de a Barbed Wire-tagok szintén budaiak voltak, így hallottam róluk, és ők egy kör voltak Winkler akkori zenekarával, a Ladybird's Bite-ékkal (ahol a Five Finger Death Punchból ismert Garamszegi „Leo" Zoltán, azaz Zoltan Bathory gitározott – D.Á.). Aztán a Moszkva tér lett a központ, meg a Total Car a Nyugatinál, mellesleg ekkoriban el is költöztünk Óbudáról. És itt jön be a képbe a produceri gondolkodásmód, hiszen érdekessé akarod tenni, el akarod adni a filmedet hisz izgalmasabb Winklerrel forgatni, mint más bandákkal, akik adott esetben többre vitték a thrashben, mint a Ladybird's Bite, viszont senki sem ismeri őket. Papp Szabi pedig a 2000-es évek elején csöppent bele a baráti körömbe, amikor az SZFE-re jártam, sőt, húsz évvel ezelőtt forgattam is vele egy riportot az egyetemen. Ebből részletek is bekerültek a filmbe – mondanom sem kell, borzasztó izgalmas volt rávágni, hogy húsz évvel később mi lett belőle. Tény egyébként – és ezt Szabi is elismeri –, hogy az ő esetében nem egy alulról szerveződött garázsrockbandáról van szó, de ezzel együtt is meghatározó valaki a közegben, ráadásul van underground múltja. Én is onnan ismerem. Érdekes, de Anna és a Subscribe, illetve Csongor Bálint esetében ugyanez volt az ábra, mert ő meg a PPKE-n forgatott vele valamivel később.

Az előző három filmmel sok szakmai elismerést és díjat nyertetek. A rockfilm esetében indultok-e szemléken, fesztiválokon? Egyáltalán, mit mond szerinted ez a film egy külföldinek?

Témafüggő. Az első három filmnek született angol verziója. A hardcore/punk komoly érdeklődés mellett futott a nemzetközi fesztiválokon, a hip-hop kevésbé, de az elektronikus ment a legnagyobbat, a partikultúra mindenkit érdekelt. A rockzene jóval nyelvspecifikusabb műfajként talán nem annyira izgalmas egy külföldinek, de nem is emiatt nem tervezem fesztiváloztatni, hanem mert hosszú, és ahhoz vágni kellene. Ezt pedig nem akarjuk.

Az undergroundból érkeztél, most azonban részben Hollywoodban dolgozol, a hollywoodi filmiparnál mainstreamebb közeg pedig aligha létezik. Miben segíti vagy nehezíti a szubkulturális háttered, az ott formálódott gondolkodásmódod a kinti érvényesülést? Van ennek egyáltalán jelentősége?

Mindig azt szoktam mondani, hogy nem csak egy Hollywood létezik. Szó szerint a világ filmes élvonala tobzódik Los Angelesben, és legalább annyi nagyon komoly művészt találsz a városban, mint kommersz, mainstream figurát. Sokszor hajlamosak vagyunk összekeverni a sikert a kommercializálódással. A magam részéről találtam – és még mindig keresek – olyanokat, akikkel hasonló az ízlésünk és az értékrendünk, hiszen azokkal tudsz együtt gondolkodni és alkotni, akikkel van valamiféle közös metszéspont. Bennem egyébként épp azért érlelődött meg a „honnan jövök?" kérdés fontossága, mert Los Angelesben elkezdtem iszonyatosan gondolkodni rajta annak kapcsán, hová tartok. Így ismertem fel azt is, hogy a budapesti underground említett korszakáról még soha senki nem forgatott szisztematikusan. A rendszerváltás előtti éveket elég alaposan feldolgozták így-úgy-amúgy, alter, Fekete Lyuk, Trabant, Balaton, Európa Kiadó – megjegyzem: ettől még egy alter-filmet is simán lehetne készíteni, és talán fogunk is –, az arcokat, a hangulatot is megörökítették. A mi filmjeink felölelte érát viszont nem dokumentálták a '90-es évek közepével, végével, a 2000-esek elejével: senki sem mutatta be, milyen volt ezekbe a közegekbe tartozni, akkor bulizni, élni. Engem tehát valahogy pont Hollywood hozott még közelebb ezekhez a gyökereimhez.

Még egy kérdés a végére: filmes szakemberként hogy látod, túléli a mozi mint intézmény a járvány miatti leállást?

Hangsúlyozom: az én személyes véleményem csak egy hang a szakmából, ez a kérdés pedig roppant izgalmas és nehéz, producerként is nagyon sokat foglalkozom vele. Úgy gondolom, hogy a filmnézési szokások változása már jóval a pandémia előtt megindult – nem véletlen indultak ekkora felfutásnak a sorozatok és a tévés műfajok. Vesd csak össze, hány sorozat futott tizenöt éve, és mennyi fut most... A járvány csak felgyorsította ezeket a folyamatokat. Ennek egyaránt van jó és rossz oldala. Mindenesetre egyetértek azokkal a vélekedésekkel, hogy a sorozat az új film. Engem is borzasztóan érdekelnek a sorozatok, több készülő projektem is ilyen irányú. A streaming emellett a dokumentumfilmnek is kifejezetten jót tett, globálisan véve soha nem néztek az emberek annyi dokumentumfilmet, mint manapság. Ami a mozit illeti, a 3D például évekkel ezelőtt valamennyire visszacsalogatta az embereket, de az érdeklődés kétségtelenül csökken. Amerikában is, pedig úgy vettem észre, ott azért jóval többet járnak moziba az emberek, mint itthon.

Mi most a következő lépés?

Egyelőre mindenkit arra buzdítok, hogy a Cinego.hu-n nézze meg a filmet. Szerepel a terveink között nyárra egy program is: szuper lenne, ha több zenekar összeállna a filmben szereplők közül egy élő esemény kedvéért, adott esetben akár olyanok is, akik már nem aktívak. De ez még több tényezőtől is függ.