Shock!

Január 31-én jön ki az AFM-nél az Ektomorf új nagylemeze, a Retribution. Farkas Zoltánék 2012 nyarán adtak ki utoljára sorlemezt Black Flag címmel, és a folytatás a banda szerint egy első osztályú, arcbamászó, súlyos groove-okkal és erővel teli nagylemez lett. Az ismét Tue Madsen hangmérnökkel elkészített album tényleg fogósabb és direktebb lett, mint az utóbbi néhány Ektomorf lemez, és ahogy azt a kifejezetten jókedvű Zotya a Shock!-nak elárulta, ez már ebben a viszonylag korai szakaszban is megtette hatását, ugyanis még talán soha nem volt olyan pozitív előzetes sajtóvisszhang és -érdeklődés a banda körül, mint most.

Szerintem kezdjük a novemberi budapesti bulitokkal! Ma már gyakrabban megfordultok itthon, mint mondjuk hét-nyolc évvel ezelőtt, de azért gondolom, mégis különleges érzés lehet egy teltházas PeCsában játszani a nagyobb kihagyások után...

Nagyon jól sikerült a koncert, kibaszott jó érzés volt látni a régi arcokat! Ha jól számolom, pont nyolc éve játszottunk utoljára a PeCsában, és készültünk is rá elég rendesen. Például az Egy jó asszony mindent megbocsát című Zámbó Jimmy klasszikussal! (nevet) Ami egyébként marha jól sült el. Igazából előzetesen mi sem tudtuk, mire számítsunk, de a közönség is remekül levette a zenekart. Szerintem jó megoldásnak bizonyult, hogy amolyan exkluzív vendégként léptünk fel a koncerten. Persze közben cserélődött a közönség odalent, de nagyon sokan néztek minket.

Mennyire érezni a hazai népszerűségeteken, illetve a közönség összetételén, hogy az utóbbi években nem nyomultok abban a verkliben, mint azelőtt? Ismerik például a mai fiatal metalosok itthon az Ektomorfot?

A Depire, a Subscribe-ra meg a Leander Risingra érkezett tizenhét évesek nyilván nem ugyanúgy nézik az Ektomorfot, mint őket, de aki szereti ezt a zenét, annak biztosan át is szűrődött a lényeg. Én úgy látom, hogy aki célirányosan figyeli az ilyen típusú muzsikákat, mint amilyet mi is nyomunk, az ma is tud rólunk – itthon persze eleve kevesebb ember vevő az ilyesmire, mint odakint. Magát a generációs kérdést egyébként nem látom annyira problémásnak, hiszen mi sem vagyunk még öregek. Ennek megfelelően tinédzserektől kezdve a ma már bőven harmincas régi rajongókig sokan hallgatják a zenekart itthon is. Ismerik a szövegeket, megy a moshpit, az ugrálás, nézik a klipeket, és a többi.

Térjünk át akkor lassan az új lemezre is... Milyenek az első visszajelzések?

Nagyon jók, és rengeteg az interjúigény is, ami szintén azt mutatja, hogy valamit sikerült eltalálnunk ezzel az albummal. Ma például délután háromkor kezdtem, és azóta folyamatosan beszélek (az interjú nagyjából este kilenckor készült – D.Á.): rajtad kívül egy magyar volt a mai napon, de nyilatkoztam holland, lengyel, olasz és francia magazinnak meg a Sweden Rock újságnak is. De azért német volt a legtöbb, például a német Metal Hammer is, meg az osztrák, svájci lapok is rendszeresen keresnek. És voltak most amerikai interjúk is, ami külön kurva jó. Most például élőben nyilatkoztam egy houstoni rádió adásában, és ez is kizárólag annak köszönhető, hogy tetszett nekik a lemez. Azt mondták, hogy tök jó hallani a mai műanyag hangzású egyenalbumok között egy olyat, ami tényleg azt sugallja, ami a lényege ennek az egésznek: hogy állj ki magadért. A 70.000 Tons Of Metal fesztiválos részvételünk, illetve az ottani pozitív visszhang alighanem számított abban, hogy kicsit többen kezdtek el odafigyelni ránk Amerikában, meg az is közrejátszik, hogy az AFM-nek új embere van kint, aki sokkal jobban ráfekszik a promócióra, mint az elődje.

Ezeket is tekintetbe véve: Amerika még mindig nagyon futurisztikus elképzelés számotokra?

Eléggé, bár talán nagyobb esélyünk van most, mint az utóbbi időszakban bármikor. Egy már volt, de az akkor elúszott... De hát Amerika nem olyan, mint Németország, hogy beülsz a kocsiba, aztán nekiindulsz.

Még nem hallgattam olyan sokat az új albumot, de már elsőre is feltűnt, hogy fogósabb, direktebb, mint az előzőek. Egyetértesz?

Igen, maximálisan. És egyébként ezt is mindenki kiemelte az utóbbi napokban, mint ahogy a már említett természetes megközelítést is. Hallatszik a dalokon, hogy ez az album nem a számítógép előtt ülve készült, hanem úgy, hogy felállítottuk a dobcuccot a próbateremben, aztán napokig jammeltünk, vérből, erekből nyomtuk a zenét. Egyszerű, őszinte, természetes, brutális, de mégis vannak benne új dolgok is. Az első négy szám úgy gyalulja le a hallgatót, mint egy bulldózer.

A saját lemezeitek között volt esetleg olyan, amelyikkel rokonítani tudnád ezt az újat?

Tízből kilenc rajongó általában azt mondja, hogy az Outcast a kedvence tőlünk. Én ezt a mostanit odatenném amellé, sőt, lehet, hogy még följebb is. Biztos vagyok benne, hogy több dal is feliratkozik majd róla a koncerteken is a Who Can I Trust és a többi örök favorit mellé.

Cristian Machado vendégszereplésének ötlete honnan jött?

Több ízben is koncerteztünk, turnéztunk közösen, és jól összehaverkodtunk. Cristiannak az elejétől kezdve nagyon bejöttek a bulijaink: mindig a színpad széléről nézte a show-t, és már az első alkalom után is odajött, hogy állatira tetszik neki a zenekarból áradó erő, meg hogy tele vagyunk energiával. Így vetődött fel annak az ötlete is, hogy ő is szerepeljen a lemezen. Hazaértünk a turnéról, aztán három-négy nap múlva elküldtem neki a számot. Kitaláltam hozzá egy alapmelódiát is, de amit visszaküldött, az kábé ötvenmilliárdszor jobb volt az én ötletemnél! De egyébként utóbbit is felhasználtuk: amit én eredetileg a Numb And Sickbe kitaláltam, az végül a Whisperbe került. Nagy megtiszteltetés, hogy Cristian szerepel a lemezen, mert mindig is szerettem az Ill Ninót.

Tue Madsennel mennyiben változott a munkamódszeretek, mióta együtt dolgoztok?

Az alapkoncepció nem igazán módosult, de ez nem azt jelenti, hogy mindig ugyanazt csináljuk. A hangzást alapvetően mindig az adott dal karaktere határozza meg. Ennyi idő és ennyi lemez alatt már alaposan kiismertük egymást: Tue is mindig újít a módszerein, és ma már nagyjából tudja is, mit akarok hallani az ő fülein keresztül.

Szoktatok azért vitázni munka közben?

Nem igazán. Tudod, ez azért alapvetően egy munkakapcsolat, hiába vagyunk közben jó haverok is: mi vagyunk a megrendelők, ő pedig elvégez nekünk egy munkát. Ettől még persze ha éppen nem dolgozunk, akkor is folyamatosan tartjuk a kapcsolatot Skype-on meg Viberen, de amíg a lemezen dolgozik, az a legfontosabb, hogy a lehető legjobb eredmény szülessen, amivel aztán mindkét fél boldog lehet. Egy-egy új album így aztán számára is mindig kihívást jelent. Az első keverés például nem tetszett, mert ehhez a ma általános lekompresszált vonalhoz igazodott: mondtam neki, hogy ez így nem oké, én inkább valami élőbb, outcastesebb megszólalásban gondolkodom. Nekifutott megint, és az újabb végeredményre már csak azt tudtam mondani, hogy fuck yeah!

A zenébe bele szokott szólni?

Tue-nak alapvetően baromi jó ötletei vannak, amiket mindig érdemes tekintetbe venni, de magába a dalokba direktben nem szokott beleszólni. Ha viszont hall egy riffet, pontosan tudja, miként erősítsen rá, illetve hogyan lehet a hangzásban minél jobban érvényesíteni az adott témát. Inkább az éneknél, illetve az angolnál szokott többet segíteni. Ma már én is elég jól beszélek angolul, nyilván összehasonlíthatatlanul jobban, mint amikor kimentünk, de pár minimális nyelvtani hiba így is becsúszik, netán elírok valamit az iPaden, ilyesmik... Szóval nagyon jó, hogy ott van velünk. Ül mellettünk a nagy viking télapó, aki alatt most például összetört egy szék! (nevet) Pont a Jyskben vettem azt a széket, szóval mondtam neki, hogy viheti is egyből haza, ha már összeszakadt a nagy teste alatt!

Nem is fordult meg a fejetekben, hogy esetleg mással dolgozzatok?

Nem akarunk mást, mert nem akarunk nagyon újat. Az Ektomorfnak van egy kialakult stílusa. Ha most azt mondom, hogy éppúgy, mint az AC/DC-nek, az Iron Maidennek meg a Tankcsapdának, az hülyén hangzik, de érted, mire gondolok... Ehhez a zenéhez Tue tökéletesen bevált, nincs miért váltanunk. És nem vagyunk egy Meshuggah sem. Lezúzzuk ezeket a brutális dalokat, és kész.

Azt azért senki sem állíthatja, hogy pont tőletek várt volna például akusztikus lemezt...

Persze, én sem azt mondom, hogy mindig ugyanazt csináljuk, csak azt, hogy a keretek adottak. Maga az akusztikus lemez inkább egyfajta projekt volt amúgy, ami ettől még egy kiemelt pillanat a zenekar életében. Totális Johnny Cash őrületben voltam-vagyok, és épp jött egy lehetőség, így megcsináltuk. Nagyon jók voltak a visszajelzések is rá, mindenki szerette. Mint ahogyan remélhetőleg a Retributiont is mindenki szereti majd.

Eladásilag mikor lennél elégedett?

Ez egy nehéz téma, hiszen az ember nem győzhet az egész világ ellenében. Ez alatt most azt értem, hogy nyilván jobban örülnék neki, ha megvennék az emberek az albumot, hiszen akkor a zenekarba is több pénzt tudnánk visszaforgatni, de tisztában vagyok vele: aki le akarja majd tölteni, az úgyis letölti. Szóval semmi értelme azon siránkozni, hogy milyen a világ, inkább menni kell előre. Összességében egyébként szerencsésnek tekinthetjük magunkat, mert a mai körülményekhez képest, a mi szintünkön azért így is elég jó eladásokat produkálunk. Nincsenek teljesen friss adataim, de amikor legutóbb kérdeztem, a Black Flag olyan 10-11 ezer példánynál járt, ami korrekt, és a kiadó is elégedett vele. Nagyon hisznek a Retributionben is.

Turnétervek?

Önálló turné április környékén lesz. Próbálunk megfelelő zenekarokat keresni, akikkel együttműködhetnénk, de ezen a téren még nincs semmi végleges.

Németországban, a fő területeteken mekkora közönség jön össze egy-egy Ektomorf bulira?

Változó, a háromszázas klubtól az ezresig mindenféle helyeken játszunk. De a Bang Your Headen például szombaton, a nagyszínpadon léptünk fel, és jó helyeket szoktunk kapni a többi fesztiválon is.

Ezeken a rendezvényeken azért elég sok csapatot látsz. Milyen zenekarok tetszenek a mai felhozatalból?

Egy sem! (nevet) De tényleg. Nem tudok neked mondani gyakorlatilag egy olyan fiatal zenekart sem, ami igazán tetszene. Nagyon örülnék, ha lenne, de nincs olyan, ami egyszerű, őszinte és azonnal letaglóz... Nem akarok stílusneveket mondani, de eleve nem tudom komolyan venni azokat a csapatokat, ahol ránézel az arcokra, és látod rajtuk, hogy kettétörnének, ha véletlenül meglöknéd őket. Nekem a metalhoz ilyen értelemben is hozzátartozik a hitelesség: hogy nincs pózerség, hogy személyében is képvisel valamit az adott zenész. Így inkább a régi kedvenceket hallgatom: a Metallica a mai napig őrület nálam, persze elsősorban a régiekre gondolok. A Machine Head már nem annyira, ez az utóbbi időben teret nyert vonal nem nagyon jön be, és ugyanígy a Soulfly vagy a Sepultura új lemezei sem tetszenek. Pedig a Sepuban bíztam, de szörnyű lett.

Még egy dolog: több hazai Ektomorf interjúban is téma volt régebben a zenekar külföldi tevékenységének itthoni visszhangja, a kommentekben megjelenő vélemények. Ezen a téren változott valamit az álláspontod?

38 éves vagyok, szóval mára megtanultam kezelni ezt az egészet. Szólásszabadság van, és természetes, hogy egy zenészről, színészről véleményt mondanak az emberek. Régebben jobban pörögtem ezen én is: rohadjon meg, miért kell ilyeneket írni, satöbbi... De ennek már vége. Ma már elsősorban inkább mulatságosnak találom az öncélúan fikázó, gyalázkodó kommenteket, és nevetünk a többiekkel, milyen mélyre tud süllyedni valaki.