Nehéz lenne hosszan analizálni az Ektomorf új albumát, miután Farkas Zotya sem annak tekinti, hanem inkább valami szpesöl „miért is ne?" terméknek. Ha így közelítünk hozzá, elfogadható a dolog, néhány hallgatást bőven megér, egyébként viszont helyén kell kezelni. Nagyon.
Az akusztikus őrületet mostani formájában a kilencvenesek elején robban ki, főleg az MTV-s unplugged-szériának köszönhetően. Az akkori csoda nem három napig tartott, de a következő korok zenészei sok újat már nem tudtak nyújtani. Érdekesnek érdekes, csak valami nagyon mást kellene hozni ahhoz, hogy a jámbor hallgató a keze ügyében, s ne a hátsó polcon tárolja a hasonló jellegű produktumot. A magam részéről mégsem találok semmi meglepőt abban, hogy az Ektomorf ilyen húzással próbálkozott. Tegyük hozzá – ismerve Farkas véleményét is –: nagyobb kiadói lelkesedés gyanítható a dolog mögött, mint zenekari.
Kezdjük (mivel mindjárt be is fejezzük) a kiemelkedő résszel: Tue Madsen lubickolt a feladat gyönyörhullámai közt, kapunk is olyan hangzást, amelyet megérdemel mind a zenekar, mind pedig a macskám, aki kivételesen nem rohant ki a szobából virnyogva, hanem békésen dorombolni kezdett a frekvenciabarátság jegyében.
Nem nagyon akarnék tételesen kötözködni vagy egyetérteni az album tartalmával kapcsolatban, miután meggyőződésem, hogy az Ektomorf – bármennyire is próbál maradandót alkotni az európai metal színterén – nem elég izgalmas zeneileg ahhoz, hogy egy akusztikus művel világot váltson, vagy akár csak nagyobb érdeklődést keltsen vele. És nincsen ezzel semmi baj. Az a fajta őszinte düh, sértett bemutatás, a „what doesn't kill me"-filozófia, amit Farkas képvisel, rendre eladatja az albumokat. Jól áll neki, hiteles (bár ezzel sokan vitatkoznak), nyers, agresszív. Változatosnak semmiképpen nem mondanám, de a fejlődés igenis nyomon követhető, nem beszélve a büszkeségről, amely mindig megbazirgálja az ember lelkét, ha honfitársa kilép a nemzetközi porondra, s ott tökös módon még helyt is áll. Az akusztikus anyagból viszont éppen az a vadság hiányzik, amely fogyaszthatóvá teszi az Ektomorfot. Pedig van itt minden, lebegős elszállástól kezdve odaröffentett, nyálfröccsentős húrcifrázáson át Lynyrd Skynyrd átgyurmázásig: hallani az ötleteket és a munkát. Madsen is gyönyörűen átlátta, hogy ezúttal mi a dolga, Zotya is az új helyzethez alkalmazkodva énekli (néhol borzasztó hamisan) saját igazságát – összhatásában azonban laposnak, mintsem kiemelkedőnek tetszik az anyag. Nehéz kohéziót találni a hömpölygésben, az ember folyton arra vár, hogy megdörrenjen az a jófajta, tuskós Ektomorf. A várt élvezet azonban elmarad, egymás után sorjáznak az eltévedt dalok.
Kapunk mazsolákat a régebbi albumokról, hallunk néhány új dolgot, amelyek sírnak a durvulás után, és van két feldolgozás is: a már említett Lynyrd Skynyrd mellett a Folsom Prison Blues a nagy Johnny Cashtől. (Utóbbi valami félreértés folytán kerülhetett az albumra. Talán jópofa ötletnek tűnt, a végeredmény azonban elég gyászos lett.) Az anyagot hallgatva egyébként végig volt egy olyan érzésem, hogy Zotya néha legszívesebben felrugdosta volna a cuccot maga körül, s odaüvöltött volna Madsen mesternek: csináljunk inkább brutál metalt! (Be Free!) A Redemption minden ötletet nélkülöző átdolgozását remekre csiszolva pedig már könnyezve kutathatott ő is az eredeti verzió után.
Az album kétségtelen előnye a válogatás sokszínűsége. Mert azt nem mondhatnám, hogy elalszom rajta, ahhoz elég ügyesen szerkesztették meg: az unalommanó is csak a lábát lengeti, de seggbe nem rúg. Van úgy, hogy tiszteljük a nyilvánvalóan érezhető energiát és munkát, még akkor is, ha céltalannak találjuk. A céltalanság márpedig kulcsszó a The Acoustic esetében: ezt tovább ragozni hasonlóan céltalan lenne.
Ennek ellenére sincs bennem elutasítás. Ha az Ektomorf beleszaladt volna egy Metallica-féle kommunikációba (fantasztikusak vagyunk, sírtunk-zokogtunk a stúdióban, berottyantottunk saját nagyságunktól, ez a legjobb és legkülönlegesebb album, amit valaha is csináltunk, vedd meg és ájulj el velünk, tőlünk, általunk, bennünk satöbbi), akkor most sárgarépa-darabkák terítenék be a billentyűzetet, s valószínűleg morcos sorokat hörögnék a végtelenségbe. Zotya azonban (fentebb már idézett nyilatkozatával) teljesen helyén, rendjén kezelte a dolgokat, amelytől hallgathatóvá és bizonyos fokig szerethetővé vált az album. Nem zabálom be, feleslegesnek is tartom, de arra éppen jó, hogy némileg pihentesse az idegrendszert, s a következő Ektomorf dührohamig legyen idő a méreg újratermelődésének, hogy aztán majd belénk marjon. Farkas. Fog.
Hozzászólások
"Az ízlésről meg azt gondolom, hogy közép Európában itt Magyarországon, a lengyeleknél és talán az ukránoknál vannak a legjobb metál zenekarok."
A dalszövegekre a nyelvhasználat miatt tértem rá.
S nem azt állítottam, hogy a magyarok,lengye lek ízlése a legjobb hanem azt, hogy szerintem Európában itt és ott van az egyik legkülönlegeseb b metál színtér. Ne forgasd ki szavaim!
Oké, de ez nem tudom, hogy jön ide, eddig erről nem volt szó.
Azt a mondatodat kifogásoltam, hogy az Ektomorf Németországban népszerű, de ez nem meglepő, mivel az ő ízlésük a béka segga alatt van. Erre azt válaszoltad, hogy nekünk meg a lengyeleknek vannak a legjobb zenekaraink. Tehát a németek ízlése szar, a magyaroké viszont bezzeg. Az ilyen kategorikus kijelentésekkel nem értek egyet, ezt jeleztem, ennyi az egész. Ha egyszerűen azt írod, hogy neked nem tetszik, egy szót se szólok.
Az ízléses kijelentésedet meg én nem értem.
Az ízléssel kapcsolatban a legkevésbé sem értek egyet, nyilván az jött ki, hogy nekünk a legjobb, meg a haveroknak :D
Ilyesmit kijelenteni komolyanvehetet len.
A teljes önállótlanság miatt _nálam_ is max. 5 pont, nem is hallgatom, de a többi érvet unfairnek éreztem.
Csak nem vagyok elfogult és ezért ér ez a zene annyit amennyit ér. :)
Az ízlésről meg azt gondolom, hogy közép Európában itt Magyarországon, a lengyeleknél és talán az ukránoknál vannak a legjobb metál zenekarok. Az, hogy nem hallgatják őket túl sokan az már nem az ő és a mi hibánk. A többségnek sajnos nem erre van igénye.
Az, hogy ők a magyar Sepultura ezzel az ég világon semmi baj nincs.Más zenekaroknak is szereztek valahonnan ihletet.Tegyék.Azzal van a gond, hogy az Ektomorfnak az angol nyelvű lemezeik óta az ég világon semmi eredeti ötletük nincs.Folyamatosan Schmittelik (azaz másolják. :D ) a Sepultura Roots lemezét.Hiába csináltak egy ilyen akusztikus albumot, a bélyeg rajtuk marad. Hiába szól bitangul az album (A keverés csillagos ötös!) de ez így önmagában kevés. (Olyan mintha van egy nagyon jól kinéző csaj ám értelmileg kegyetlen sötét.)
Egyébként most hallgatom Redemption névre hallgató albumukat.Rettentően szórakoztató így éjfélkor ez a zene csak ha objektívan nézem a dolgokat akkor nem adnék rá 5 pontnál többet (Persze ha kritikus lenék, de nem vagyok az.) mert egy csepp eredetiség sincs benne.
-Az igaz, hogy leginkább Németországban népszerűek, de miért pont az ő ízlésük lenne a béka segge alatt? A magyaroké fejjebb van? Az angoloké fejjebb van? Az olaszoké fejjebb van? Ki dönti ezt el?
-Dalszövegek. Hát sajnos az a helyzet, hogy a metálzenekarok jó nagy részének egyszerűen ennyi a témája, üzenete, használt szókincse, semmivel se több. Elég csak a Soulfly-ig menni.
-Ők a magyar Sepultura, tiszta sor, de épp ezzel a kiadvánnyal próbálnak eltávolodni ettől, ezt azért vegyük észre.
Én sem szeretem, nem erről van szó. Nem tetszik, nem nekem szól.
A legnagyobb bajok Farkas Zoli kiejtésével, szövegeivel (Fix 50-100 szavas angol szókincs: Fuck,motherfuck er,fire,hate,ag ression,air,,di scrimination,ra cism szavakat nagyon szereti ismételgetni.) és magával a zenével vannak. (Illetve Farkas Zoli tett pár megjegyzést a magyar emberekre és magára az országra.Ebbe a témába jobban ne menjünk bele hiszen komoly vitákat szíthat. Aki kíváncsi erre, járjon utána. )
-Az eredeti Sepultura már régóta nincs. Az Ektomorf meg egy az egyben nyúlja a klasszikus "Roots" lemezt közepes színvonalon előadva. Sokaknak ez persze tetszik mert "Húú! Van egy olyan zenekar ami totál olyan mint régi Sepultura!Ez k*rva jó!!". Igen. Csak az igazság az, hogy ez egy lerágott csont és a sok hülye nem látja a fáról az erdőt...
(Ui.: Vannak világszínvonalú hazai csapatok.Nem vagyok elfogult egyik irányba sem.Csak az észrevételem írtam le.)
tényleg az.