Shock!

Ki hitte volna úgy tíz éve, hogy egy mezőkovácsházi csapat fogja először sorra megjelentetni lemezeit az egyik legnagyobb nemzetközi metalkiadónál – ezen x év után még mindig elmélázik az ember.

Magam sem tudom megmondani, egyik lemezük miért működik nálam, a másik meg miért nem – speciel a 2005-ös Instinct című kiadvány úgy elsuhant mellettem, mintha nem is létezett volna. Az Outcast ellenben tetszik, pedig gyakorlatilag semmit sem változtattak a recepten: groove-orientált extrém metal ez még mindig (ez az extrém metal is hogy kikopott a köztudatból mostanság...), szerencsére egyik divathullámra sem ültek rá – nem is tenne nekik túl jót, azt hiszem.

A lemezen 12 meglehetősen dühös, tribal hatású nóta található, Zotya felbőszült üvöltésével, olykor szitárral és más népi hangszerrel díszítve. Tipikus koncertzene, egyszerű, de hatásos riffekkel, erőteljes ritmusozással kísérve. Talán picit feszesebb a zene, mint az előző korongon (a gyors nóták még gyorsabbak, a líraiak még líraiabbak, hehe), a hangzás pedig tömörebb mint valaha, amiért ismét csak Tue Madsent és az Antfarmot illeti dicséret.

A betonozós darabok kifejezetten tetszettek, még akkor is, ha még mindig eszébe jut az embernek milyen hatásokkal bírnak, az I'm Against például a Sepultura legjobb korszakát idézi, de szerintem nem bánja ezt senki. A We Rise szegelős vége is kifejezetten erősre sikeredett, pedig ez sem a bonyolultság csimborasszója, és mégis tolul az adrenalin az erekben tőle. Az elején halványan Kaiowas-hatású, majd keleties témákat kibontakoztató Who Can I Trust elején Zotya úgy csinál, mintha majdnem énekelni akarna, aztán mégsem, kiabál ádázul továbbra is. Mindig tetszett a szitár hangja, gitárral együtt pedig kifejezetten érdekes hatást tud kelteni.

A lemezen főleg a középtempóra mentek most rá – speciel én nem bánom – kevesebb a punkos hatású dal, talán a tempók nem túl változatos használata miatt érheti kritika őket – már azoktól, akik a pogózós témákat részesítik előnyben. Meglepetésként egy Prodigy feldolgozás, a Fuel My Fire került kilencediknek a cd-re, és a szó szoros értelmében vett feldolgozást kapunk, tökéletes Ektomorf nótát faragtak belőle, szinte felismerhetetlen az eredeti (igen, egy jó átirat ilyen), ráadásul pont ez az egyik punkosabb szám. És valahogy a lemez vége gyorsul be a tempó, innentől kezdve pörögnek fel a srácok, az utolsó előtti dal (Hell Is Here) konkrétan káoszpunkmetal, ezt léptettem is majdnem, de a vége még ennek is jó, mert jön a szitár és megment. A záró Chamunda címet viselő lezárás szinte már világzeneként is értelmezhető, meditatív és szép. Arról a bizonyos népgyűjtött kazettáról azonban elég kevés danolás került a lemezre, kár, mert ezek az igazán jó cigány népdalok.

Bár láttam őket már koncerten, és valahol akkor nem kapott el a hangulat, most komolyan kedvem támadt megnézni őket. Az meg, hogy milyen származású a zenekar egy része, csak itthon téma....