Karrierje egyik legváltozatosabb stúdióalbumát jelentette meg tavaly év végén a svéd hard rocker Electric Boys. A The Ghost Ward Diaries már a harmadik a sorban a csapat tíz évvel ezelőtti újjáalakulása óta, és a felállásban a főnök, Conny Bloom énekes/gitárosa mellett ismét ott találjuk az eredeti tagokat, azaz Andy Christell basszert, Franco Santunione gitárost és Niclas Sigevall dobost, de utóbbi megosztozott a témákon Jolle Atlagickal. Connynak tettük fel kérdéseinket múltról, jelenről és jövőről.
Előzetesen azt mondtátok, nem kiszámítható ez a lemez. Mit jelent ez az te értelmezésedben: valami radikális változást, vagy csak egy kísérletezősebb albumot?
Szerepelnek ezen a lemezen olyan dalok, amik biztosan nem helyezhetők a tipikus, jó öreg Electric Boys-dolgok mellé. Az új számok egy részének eltér ettől a karaktere, az érzésvilága. Vagyis kicsit más az album a korábbiaknál, ami mindenképpen izgalmas. Semmi értelme kétszer elkészíteni ugyanazt a lemezt. Az előző anyaghoz képest ezúttal maguk a dalok jelentik a legnagyobb különbséget, és a hangzás is más, mivel most egy másik producer/hangmérnökkel dolgoztunk David Castillo személyében.
Szintén említetted a sötétebb szövegeket...
Mint sokan mások, néha én is időről időre szorongok bizonyos dolgok miatt, és dalszerzési szempontból régi jóbarátom ez a hangulat. Tudod, tök jó az is, amikor az ember ír egy olyan nótát a táncoló csajokról, mint az All Lips N Hips, de ennél azért léteznek tartalmasabb gondolatok is...
Jelenleg két dobosotok is van. Miért kellett Jollét is bevenni fix tagként, és hogyan osztják el a dalokat egymás között a stúdióban Niclasszal?
Niclas Los Angelesben él, a zenekar többi tagja pedig Svédországban, vagyis egy-egy koncertért nem tudjuk átreptetni az óceánon. Mivel emiatt Jolle mostanában több fellépésen játszik, mint Niclas, nem lett volna korrekt, ha nem játszhat a lemezen. Különösen annak fényében, hogy számos dalötletet eleve vele teszteltünk le a próbákon... Már csak emiatt is adta magát, hogy ki melyik számban doboljon. Niclas amúgy több nótát ütött fel az albumra, de Jolle meg két single-t is feljátszott korábban. Mindketten nagyszerű, erőteljes dobosok.
Ez már a harmadik lemezetek a visszatérésetek óta. Zenei értelemben szerinted mi a legnagyobb eltérés a klasszikus korszak és a 21. század Electric Boys-a között, és mi az, ami nem változott?
Fő eltérésként ismét csak a dalokat tudom említeni. A korai nóták egy részének volt egy amolyan punkfunkos lüktetése, ami ma már abszolút nem jellemző ránk. Emellett akkor még fiatalok és tapasztalatlanok voltunk, márpedig a tapasztalatok azért sokat számítanak... Egyébként ezzel együtt is sok régi dalt szeretek nagyon, és természetesen a koncerteken is a mai napig játsszuk ezeket. Főleg, hogy megvan a saját hangzásunk – és ez nem is változott. Mindegy, mikori az adott dal, ha mi játsszuk és én éneklem, egyből Electric Boys a végeredmény, és ez bizony nagyon komoly előny. Bizonyos zenekarok egész működésük során keresik a saját hangzásukat.
Miért indítottátok újra egyébként 2009-ben a zenekart?
Andy Christell és én négy és fél éven át zenéltünk a Hanoi Rocks soraiban, és miután a zenekar feloszlott, mindketten úgy éreztük: szívesen játszanánk együtt a srácokkal megint. Nem voltam benne biztos, hogy nekik lenne-e kedvük ehhez, de szerencsére volt. Ennek köszönhetően ma már régebb óta együtt van a zenekar, mint a régi szép időkben. Annak idején mindent egyedül írtam, manapság pedig a többiek is hoznak ötleteket. De ezt leszámítva igazából minden elég hasonló, beleértve ebbe a zenekari pozíciókat is.
Elég gyors sikert arattatok annak idején Svédországban az All Hips N Lipsszel meg az első albummal. Mennyire kavart meg a siker olyan fiatalon? Hogyan tudtátok kezelni a kísértéseket?
Valóban elég gyorsan történtek a dolgok akkoriban, és nemcsak Svédországban, hanem Nagy-Britanniában és Amerikában is. Viszont akkor már jó néhány éve turnéztam, szóval igazából készen álltam a dologra. Már csak azért is, mert mindig is kizárólag azzal foglalkoztunk, hogy mi magunk elégedettek legyünk a teljesítményünkkel. Semmit sem számít, hány embernek tetszik, amit csinálsz, ha szerinted szar. Neked is hinned kell abban, amit leteszel az asztalra, őszintének kell lenned saját magaddal szemben. Ami a kísértéseket illeti, sok volt, és most is szép számmal akadnak. Olyan ez, mint horgászni: kiveted a csalit, de aztán be is kell húznod.
Mai fejjel hogyan értékelnéd a régi albumokat amellett, hogy sok dalt szeretsz róluk?
Igazság szerint elég rég nem hallottam őket, szóval nagyon kiérlelt véleményt nem tudok mondani, csak lazább vonalakban. A Funk-O-Metal Carpet Ride punkos, funkos, energikus album volt, és nagyon eltért az akkoriban megjelenő albumoktól. A Groovus Maximus kicsit jobban húzott a klasszikus rock felé, kevesebb funk vegyült a nótákba, inkább közelítette az élő megszólalásunkat. A harmadik albumon pedig szándékosan súlyosabbra vettük a figurát. Valaki egyszer azt mondta, hogy korának eredendő stoner-lemeze volt a Freewheelin...
Akkor már bőven a grunge-korszakban jártunk, gondolom, ti is nehezen érvényesültetek...
Igazából nem. Tudod, én valójában mindig a saját kis zenei buborékomban mozogtam. Ha valami nehezítette a dolgunkat, az nem a grunge volt, hanem az, hogy túl sok idő telt el az első két albumunk között.
Akkor miért oszlottatok fel a Freewheelin után?
Az Abbey Road stúdióban vettük fel a lemezt, és nagyon elégedett voltam a végeredménnyel, a kiadónk azonban úgy gondolta, már így is elég sokba került a lemez, szóval a promóciójába abszolút nem toltak több pénzt. Így aztán lassú halált halt a lemez. Csak évekkel később tudatosult bennem, hogy valójában a Freewheelinnel is szereztünk rajongókat. A feloszlás igazi oka az volt, hogy úgy éreztem: nincs már bennem elég jó nóta ahhoz, hogy folytassuk. Elérkezett az idő a továbblépésre.
És milyen volt Michael Monroe-val dolgozni a Hanoi Rocksban?
Nagyszerű éveket töltöttünk vele és Andy McCoyjal. Mindketten igazi harcosok, akik nagyon sokat tettek a rock'n'rollért az évek során. Hatalmas élménynek bizonyult Japánban és más helyeken koncertezni velük szerte a világon. Michael igazi profi. Amikor leállt a zenekar, tíz teltházas búcsúkoncertet játszottunk nyolc nap alatt Helsinkiben, a Tavastia klubban, nagyon hosszú bulikat, de egyszer sem tévesztett semmit, és a hangja sem bizonytalankodott egy pillanatra sem – ez talán mindent elárul a képességeiről.
Az Electric Boysszal melyek a legerősebb területeitek manapság?
Főleg Svédország és Anglia, de az új albummal most tervbe vettük, hogy erősítünk más régiókban is. Svédországban ma is erős a színtér, rengeteg jó hard rock és metal születik. Igazából csak arra lenne szükség, hogy több rádióállomás és tévéműsor is legyen, ami népszerűsíti ezeket a zenéket. Már persze ha ma még valaki egyáltalán néz tévét...
Mit tanácsolnál elsősorban egy karrierjét ma kezdő, fiatal zenésznek?
Hogy maradjon hű önmagához, és csatolja be a biztonsági övét, mert rázós utazás vár rá. És emiatt persze szeretnie is kell, amit csinál.
Ugyanezt mondanád a saját húszéves énednek is?
Inkább azt, hogy hallgassak a szívemre, ami egyébként szerencsére régen is jellemző volt rám, meg ma is. Meg azt, hogy kicsit pörgessem fel a tempót, mert bizonyos dolgok túl sok időt vettek igénybe a zenekarnál, ami aztán visszaütött. Ha az embernek sikerül magára irányítani a figyelmet, fontos, hogy kreatív maradjon, és ráüljön a hullámra.
