Shock!

Synthesis címmel adta ki november 10-én új nagylemezét a 21. század egyik legsikeresebb rockzenekara, a Little Rock-i Evanescence, amely egyből a Billboard-lista nyolcadik helyén nyitott. A csapat korábbi dalainak szimfonikus-elektronikus átdolgozásait rejtő album az első Amy Lee-éktől a 2011-es, Evanescence című album óta, vagyis hosszabb szünet zárult le vele, és a régi szerzemények mellé két új témát is felvettek. A grandiózus vállalkozást a zenekar David Campbell-lel közösen hozta tető alá, aki az eddigi lemezeiken is sokat segített nekik a vonós hangszereléseknél, és egy különleges, szimfonikusokkal közös észak-amerikai turnéval indultak neki ismét a világnak. Kérdéseinkre maga Amy válaszolt.

Hosszabb kihagyás után tértetek vissza egy különleges albummal. Honnan jött az ötlet a Synthesis elkészítéséhez?

Szerettem volna ráirányítani a figyelmet a zenénk egy olyan oldalára, amely mindig létezett, de általában mégis háttérbe szorult. Vagyis ezúttal a komolyzenei részekre helyeztük a hangsúlyt, és minden szempontból ezt állítottuk a középpontba, hagytuk, hogy elszabaduljon. Ugyanígy az elektronikus elemeket is új szerepbe helyeztük, előtérbe toltuk. Mindig is nagyon szerettem a hangzásunk e rétegeit, ezért szerettem volna esélyt adni nekik arra, hogy tényleg kiteljesedhessenek. Meg akartam mutatni, hogy nem csak díszítésről van szó. Úgy is mondhatjuk, hogy más perspektívából szerettem volna elmesélni ezeket a történeteket. Ezek az új verziók tényleg nagyon érzelemgazdagra sikerültek, és a szövegek jelentése is jobban kidomborodik ebben a formában.

Nem lett volna logikusabb lépés először inkább egy új lemezt kihozni?

Nem igazán szoktam előzetesen nagyszabású terveket gyártani, inkább a szívemre hallgatok, ha kreatív munkáról, zenéről van szó. Ott motoszkált a fejemben ez a gondolat, és egyre izgatottabb lettem az ötlettől, főleg, miután David Campbell is jelezte, hogy érdekelné a közös munka. Így aztán szerencsét próbáltunk, és valami egészen másba fogtunk, mint eddig bármikor. Új életet adtunk a dalainknak, ami egyben persze komoly lehetőséget jelentett számomra és a csapat többi tagja számára is ahhoz, hogy fejlődjünk. Például elképesztő élmény minden este egy teljes nagyzenekarral közösen dolgozni. Óriási kihívás, amelynek során rengeteget tanulunk, és roppant inspiráló.

A régi dalok szentnek számítanak a rajongótábor szemében, és a rock/metal-tábor jelentős része egyáltalán nem nyitott a nagyzenekari, illetve még inkább az elektronikus dolgok felé. Rejlik némi kockázat egy ilyen radikális albumban több évnyi kihagyás után, nem?

Szerintem pont az nem lett volna túl metalos húzás tőlem, ha biztonsági játékba fogunk. A művészet arról szól, hogy vállalod a kockázatot. Egy előadónak muszáj mindig inspiráltnak maradnia, a kockázatvállalás pedig izgalmas. De egyébként úgy gondolom, ha valaki alaposan meghallgatja ezt a lemezt, azért beláthatja: valójában nem jelent olyan nagy eltávolodást a stílusunktól. A zenénk szíve-lelke változatlanul ott van benne. Amúgy meg nem tehetek róla, szeretek meglepetést okozni az embereknek. Eleve tetszett az ötlet, hogy olyan zenével rukkolhatunk elő, ami akár meg is változtathatja a hallgató hozzáállását azt illetően, mire nyitott. Meg persze arról, mi is valójában az Evanescence.

Miként választottátok ki az átgyúrandó dalokat? Voltak esetleg olyan számok, amiknek nekifogtatok ugyan, de nem igazán jártatok sikerrel velük?

Mindent alaposan áthallgattam, amit eddig kiadtunk. Olyan pillanatokra vadásztam, amelyeket tovább lehet fejleszteni, amelyekben ott rejlik a potenciál ahhoz, hogy a fejemben létező Synthesis-koncepcióba ágyazva is életképesek maradjanak. Egyes régi felvételek egyenesen könyörögtek azért, hogy vegyük fel őket újra így, hogy erősebb a hangom, szélesebb a zenei látóköröm. Más dalok esetében további ötleteim támadtak. Igazság szerint egyetlen felvétel nem feltétlenül jelenti azt, hogy utána vége szakad a dal életének. Jobban szeretek úgy tekinteni rájuk, hogy folyamatosan fejlődhetnek, változhatnak. Akárcsak én magam.

Mi volt pontosan David Campbell szerepe a munka során?

Mindhárom eddigi stúdiólemezünkön David hangszerelte a vonós részeket, így alapvető jelentőségű volt, hogy őt is bevonjuk a régi dalok újraalkotásába. Mindketten nagyon eltökéltek voltunk abban, hogy új szintre juttassuk ezeket a számokat – ezt kívánták meg maguk a dalok is, de saját magunk miatt is meg kellett tennünk. Mindig is szerettünk volna egy nagyobb szabású közös munkát, amelynek során tényleg az elejétől fogva közösen építjük fel a dalokat, szóval régi álmunk vált most valóra.

Két új dal azért így is felkerült a lemezre. Ezekről mit kell tudnunk?

A Hi-Lo nagyjából egy évtizeddel ezelőtt született, ez volt az első dal, amit együtt írtam Will Hunttal. Évek óta a kedvenceim közé tartozik, egyszerűen csak soha nem találtunk számára megfelelő helyet, sehová sem passzolt igazán. Most hozzáadtuk ezeket a csodálatos nagyzenekari részeket, illetve egy instrumentális átvezetést, amelybe Lindsey Sterling egy gyönyörű szólót is illesztett, és egyből minden a helyére került. Az Imperfection pedig tökéletesen megmutatja, milyen hangulatban dolgozik jelenleg a zenekarban, de ugyanakkor klasszikus Evanescence is egyben. Mindenképpen ötvözni akartuk ezt a két megközelítést, hiszen éppen ez a lemez lényege is. A szöveget barátok, családtagok, rajongók, hősök elvesztésének ránk gyakorolt hatása inspirálta – a depresszióból fakadó öngyilkossági esetek.

Említetted a nagyzenekari koncerteket. Milyen speciális felkészülést igényelt ez a mostani turné, és mi a legnehezebb egy efféle buliban? Egyáltalán zenészi szempontból mi jelenti a legnagyobb különbséget egy hagyományos koncerttel szemben?

Nagyon sok különbség van. Minden este más nagyzenekarral koncertezünk, vagyis pár dalt leszámítva a műsor javarészét először a közönség előtt játsszuk velük közösen. Tehát bizonyos tekintetben ezek a „legélőbb" koncertek, amiket valaha is adtunk. Bizonyos pillanatokban nagyon védtelen az ember ilyenkor: például amikor egy énektéma suttogásba fordul, mielőtt berobbanna a teljes dal. Van ebben valami nagyon sebezhető, valami nagyon emberi, és egyben természetesen hatalmas kihívást jelentenek számomra ezek a pillanatok. Imádom őket! Amúgy meg egy sor olyan csodaszép, tényleg történelmi jelentőségű koncerthelyszínen játszunk, ahol még sosem léptünk fel korábban. Az is eltérést jelent, hogy a közönség minden esetben ülve nézi végig az előadást, és ez is teljesen más hangulatot ad a koncerteknek. A banda tagjai is a komolyzenészekkel ülnek együtt, szóval olyan az egész, mintha mindnyájan, közösen alkotnánk egy nagyzenekart. Mondhatjuk, hogy itt most mindenki a komfortzónáján kívül dolgozik, és kicsit minden egyes este másmilyen.

Mik a 2018-as terveitek?

További turnézás a Synthesisszel. Februárban Ausztrália következik, utána pedig Európa. Nagyon várom, hogy Európába is átvigyük ezt a műsort, mert onnan tényleg hosszú évek óta kérdezgetik a rajongók, hogy mikor turnézunk már végre együtt egy nagyzenekarral. Roppant szerencsések vagyunk, hogy végre lehetőségünk nyílik erre is, és hálás is vagyok ezért.

Már csak egy kérdés a végére: lesz-e valamikor hagyományos új Evanescence-album?

Mindenképpen. De még nem tudom, mikor.