Tom Englund és Henrik Danhage a Wigwamos koncert előtti beállást követően csüccsent le elénk pár kérdés erejéig. Miután kellően kicsodálkozták magukat azon, hogy pont Magyarországon bukkannak egy indiános-kovbojos klubra, a lovak közé csaptunk.
Nos, első nap a turnén... Mennyit próbáltatok, hogy érzitek, milyen szinten tudtatok felkészülni?
Tom: Maga a turné még csak most kezdődött, de azért játszottunk sokfelé az elmúlt hónapokban is, ezért már nem kellett igazán sokat próbálni. De az is tény, hogy ha egy hétig nem koncertezel, az már elég ahhoz, hogy elfelejts bizonyos apró részeket, no meg volt olyan dal amit eddig nem is játszottunk. Szóval, van azért némi rozsda, persze.
Henrik: No meg aztán nem is vagyunk az a sűrűn próbálós csapat.
Tom: Így van. Nem próbálunk, ennyit erről.
A nóták hogy születnek akkor? Otthon írjátok, és továbbkülditek a többieknek megtanulásra?
Tom: Ez teljesen változó. De az esetek kilencven százalékában Henrikkel kettesben írjuk meg az alapokat. Igaz, a legutolsó lemez esetében új módszert próbáltunk ki: Egy árva hangot sem írtunk közösen. Nem tudom, miért sikerült így, egész egyszerűen csak így alakult, kipróbáltunk egy másik megközelítést.
Énekes-gitáros vagy, Henrik gitározik, ezek szerint gitáron íródnak a dalok, vagy egy énekdallam indítja el az agyatokat?
Tom: Furcsa módon nálam legtöbbször billentyűsökön indul minden.
Henrik: ...hogy aztán az utolsó pillanatig teljesen átíródjon.
Szövegileg sem vagytok túlzottan egyszerűek. Minden albumotok egy bizonyos koncepció köré szövődik, honnan jönnek az ötletek a történetekhez?
Tom: Mindig más indítja el az agyunkat, de a legutóbbi album előtt nagyon sokat beszélgettünk vallási dolgokról. Egyre több olyan tévéadásba ütköztünk bele, ahol átlagemberek a vallás hatása alá kerülnek, és nagyon megfogott az a téma, hogy valaki ennyire fel tudja adni önmagát, ennyire valaminek a befolyása alá tud kerülni.
Igen, “érintsd meg a képernyőt és gyógyulj”...
Tom: Pontosan ilyesmikre gondolok. És mivel mi magunk nagyon határozott emberek vagyunk, nagyon nehéz elképzelnünk, hogy velünk megtörténhetne-e ez az egész.
Ti vallásosak vagytok egyébként?
Tom: Egyáltalán nem. Talán önmagunkban hiszünk, és emellé nem kell más hit.
Legalább így személyesen ismeritek saját isteneteket...
Tom: Hehe, igen. Egyébként a pólóinkon is próbáltunk utalni ilyesmikre.
Ó, a pólók, nos, sikerült is bevásárolnom, ráadásul még csajpólóból is egész szép választékotok van, más csapatok alig hoznak ilyesmit.
Tom: Talán azt hiszik, nincsenek csajok Magyarországon. Pedig vannak szép számmal, ma már láttam jó párat.
Ennyit a csajokról, vissza a zenéhez: Ma este mit hallunk tőletek? Nagyjából azt játsszátok el ami a DVD-re is felkerült?
Tom: Nem egészen. Biztosan fogunk változtatni.
Henrik: Igen, legtöbbször csak közvetlenül a koncert előtt írunk setlistet, sok mindentől függ az összeállítás. A DVD ráadásul egy eléggé egyedi dolog volt, egy különleges összeállítás. Kicsit koncepciózusan állítottuk össze azt is, elég sok lett az erőszakos, zúzós rész... szóval a gyönyörű dolgok, hehehe.
Tom: No meg aztán szeretünk olyan dalokat is előszedni néha, amiket nagyon régóta nem játszottunk. Például az Essence Of Conviction is ilyen, amit nálatok játszunk régóta először. Kell a friss zúzda, mert ugyan ott van a dal stúdiólemezen, de élőben mégiscsak máshogy szólal meg.
Annak idején hogy indult az Evergrey? Feldolgozásbandaként kezdtétek, mint sokan mások?
Tom: Nálunk máshogy volt, én például talán soha nem is játszottam semmilyen feldolgozást, kivéve azokat, amiket az Evergrey már “profi” korában rögzített. Bár az is igaz, hogy amikor a banda heveny ivászat közben nekiáll jammelni, egy idő után elvesztem a fonalat, szóval a fax tudja, miket játszunk olyankor... Szóval, sosem próbáltam a kezdetekkor más bandák dalait tanulgatni. Asszem talán a House Of The Rising Sun ment valaha.
Hűha, négy kemény akkord... Vagy öt is van talán.
Tom: Öt lenne? Nem csak négy?
Van egy E dúr is a végén, szóval legyen öt. Egyébként a zenekar - és annak igen markáns stílusa - hogyan alakult ki anno?
Tom: Annak idején egy death metal bandában kezdtem, de elég gyorsan kiszerettem abból a dologból, hiszen inkább olyan hatásaim voltak, mint az Iron Maiden, vagy a Queensryche. Nagyon fontos volt ezért, hogy az erő mellett sok dallam is legyen a zenében. Így hát valami olyasmire vágytam, ami egyesíti a death metal sötét hangulatát és a dallamosabb részeket. Egy jó ideig csak keresgéltem, merrefelé lehet így elindulni, és igazából a korai Dream Theater adott egy újabb nagy lökést. Amikor kijött az Images & Words lemezük, valami nagyon fontos dolgot tettek le az asztalra, akkoriban őket tartottuk az isteneknek.
Azt a lemezt nem is nagyon tudták megismételni...
Tom: Az egyszer biztos. Nos, szóval irányt mutattak, bár nagyon hamar el kellett ismernünk, hogy jóval kevésbé vagyunk tehetségesek ebben a műfajban mint ők, ezért próbáltuk az addig ihatásainkat az általuk mutatott új megközelítéssel fűszerezni, de egy saját irányvonalat összehozni. Ami mondjuk jobban is fizet... (nevet) Aztán, mikor igazából nekiálltunk nótákat írni, elég hamar, úgy három hónap alatt elkészült egy demónk, és nagy szerencsénk volt vele, mert ezzel az egy felvétellel máris sikerült begyűjtenünk egy lemezszerződést.
Sokfelől hallani, hogy felétek még valami támogatási rendszer is van zenészeknek, zenekaroknak...
Tom: Á, marhaság. Soha egy fillért nem kaptunk ilyesmiből.
Hmmm... Nekem is Daniel mondta a Pain Of Salvationből...
Tom: Ó, talán ő kap támogatást. Mondjuk Istentől.
Változtak egyébként a zenei hatásaitok az idők során?
Tom: Talán annyiban, hogy manapság már nincs is közvetlen zenei hatás, legalábbis az én esetemben. Nem is nagyon hallgatunk igazán új dolgokat.
Henrik: Igen, egyszerűen nincsenek igazán újító és igazán nagy bandák manapság. Például soha nem lesz már egy újabb Kiss... Vagy ugyanez a helyzet a Maidennel. Egyre ritkább, hogy valami igazán új és különleges bukkan fel. A legtöbb csapatnak van két-három jó nótája, aztán kifújt.
Tom: Persze ehhez hozzájárul az is, hogy míg annak idején tíz lemez jött ki egy hónapban, manapság ezer. Ráadásul valahogy mintha csak a szar zenekarokat szerződtetnék mostanában. Így aztán végképp nagyon nehéz valódi drágakőre bukkanni a szemétáradatban.
Ti magatok mennyire vettétek komolyan a zenekarosdit az elején? Csak jammelgettetek, vagy rögtön nagy célokkal indultatok?
Tom: Számomra sosem szólt szimplán örömzenélésről az Evergrey. Soha. Mindig is rocksztár akartam lenni, attól a pillanattól kezdve, hogy először gitárt fogtam a kezembe. Hülyén hangzik, de ez van. Soha nem tisztán a buliról szólt a dolog, igazából a buli része mostanában jött magától. Az első pár év teljesen a munkáról és az erőfeszítésekről szólt. Legelőször például azért, mert még nem tudtam zenélni... (nevet) Aztán meg ugyebár olyan dalokat kellett írni amiket rögtön másnap nem tartottam teljesen szarnak. Mert bizony voltak ilyenek, és ha olyat írsz, amit még az anyukád se hallgat meg, bárhogy is szereti az ő kicsi fiát... az tényleg szar.
És mostanában mi a helyzet a szüleitekkel?
Tom: Mostanában anyukám elsírja magát, bármikor meghallja valamelyik dalomat.
(Itt némi vigyorgás következett, mivel Henrik arcmimikája azt sugallta, most sem az örömtől pityeredik el Englund mama)
Henrik: Igen, talán azért sír, mert még mindig nem szereti. Ó, istenem, ez a gyerek csak nem hagyja abba...
A múlt boncolgatása után a jövőről. Úgy tíz év múlva hogyan látjátok magatokat?
Henrik: Ülök a házamban egy rakás gyerekkel, mondjuk évente pár hónapot turnézom, és mondjuk egy-két évente kiadok egy lemezt.
Tom: Hasonlóan látom én is a dolgot. Talán több pénzt keresünk... Mert mostanában még csak épphogy kezdünk pluszban lenni pénzügyileg.
Ezek szerint már elértétek azt az állapotot, hogy megéltek a zenélésből?
Tom: Körülbelül két éve igen. Viszont mostanában kezdenek el az első lemezekből befolyni pénzek, hiszen az újabb rajongók jóval később kezdenek visszaásni ezekért. És akkoriban még sokkal jobb pénzügyi konstrukciókat tudtunk kiharcolni egy-egy lemezre.
Egyébként a család mit szól a folytonos turnézáshoz? Bár az is igaz, Tom, hogy a feleséged is énekel (a lemezeiteken is például), ezért talán ő másképp látja a dolgokat.
Tom: Nos, igen, de ennek ellenére vannak húzós időszakai amikor sokáig nem vagyok otthon, és ez a lányunkat is biztos megviseli. Henrikkel és a barátnőjével is biztosan ilyesmi a helyzet. Ez egy nehéz döntés, de ezt az életet választottuk, ami bizony ezzel jár. Viszont ha ilyen okok miatt valami polgári állást választottunk volna, azt hiszem, még rosszabb lenne a helyzet, mert folyamatosan másra vágyakoznánk.
Henrik: Bizony, akkor borzalmas férjek lennénk. Mondjuk, ha valami gyárban kéne dolgoznom, csak azért, mert a kedvesem így akarta, folyamatosan azt érezném, hogy valamit elvettek, elvesznek tőlem. Mondjuk nálam annyival jobb a helyzet, hogy a barátnőmet már akkor ismertem meg, amikor a zenekar tagja voltam, tehát ő már tudta, mit választ. De Tom felesége ott volt vele a kezdetektől, tehát bizonyos tekintetben neki biztosan nehezebb volt.
Tom: Viszont Henriknek volt már egy gyereke, mikor a zenekar tagja lett, tehát ott meg megint más volt a probléma.
Henrik: Nos, igen, a gyerekek miatt is nehéz ez az egész, de nem csinálnánk, ha nem érné meg. És az is fontos, hogy a gyerekek anyukája minden tekintetben rendben van, és odafigyel a kölykökre, jó körülmények között tudhatjuk őket, amíg nem vagyunk velük. Talán nem is hiányzunk nekik, hehe...
Egyébként a koncertezés vagy a stúdiózás jön be nektek jobban?
Henrik: Egyértelműen a turnék.
Tom: Ó, igen, nagyon tudom utálni a stúdiózást.
Érdekes, pedig láttam annak idején nagyon vidám stúdiós werkfilmeket rólatok...
Tom: Naná, mert vidám fiúk vagyunk! Ez persze nem azt jelenti, hogy amit éppen csinálunk, az is vidám dolog. Persze a végeredményt látni és hallani mindenképpen felemelő érzés. És ha választani kellene, hogy egy gyárban csináljak valamit, vagy továbbra is csináljak cd-ket, akkor naná, hogy továbbra is stúdiózom, amikor kell. Szóval, ne úgy értsd, hogy borzalmas dolog, de a turnézással össze se lehet hasonlítani.
A zenétek abból a szempontból is különleges, hogy sok klasszikus zenei elemet használtok fel. Nehéz a munkának ezt a részét koordinálni? Gondolok itt például arra, hogy a szimfonikus zenészek legtöbbször totálisan nem értik és nem is szeretik a modernebb zenét.
Tom: Akikkel mi dolgoztunk, szintén nem igazán értették, mi ez, de nem nagyon érdekelt. De mindenki megkapta a maga kis kottáját, és addig gyűrtük, amíg nem ment minden pontosan. Aztán az is segített, hogy Henrik egyik rokona is velük zenél, ő csellózik. A klasszikus részek megírása pedig tényleg nem nehéz, kifejezetten szeretek ilyesmiket írni.
Nem terveztek olyan koncertet, ahol a szimfonikus zenekar is veletek játszik élőben?
Tom: Sajnos annyira még nem vagyunk nagykutyák. Egy vagyonba kerülne fizetni őket, meg a buszokat amikkel hurcoljuk őket. Ha már egyszer lenne ennyi pénzünk, inkább visszaforgatnánk a zenekarba. Próbálunk persze a lehetőségeinkhez mérten speciális dolgokat összehozni, most épp a DVD-t, ami szerintem fantasztikusra sikerült.
Alig várom, hogy megnézzem! Bár, sokan mondják, hogy a koncert cd verziója hangzásilag nincs éppen a csúcson... Volt esetleg valami problémátok a felvételkor vagy az utómunkálatoknál?
Tom: Nem, szerintem egyértelműen úgy szól a lemez, ahogy azt eredetileg terveztük. Ilyen az élő hangzásunk, és nem is akartunk semmi olyan cicomát, amihez utómunkák vagy stúdiós varázslatok kellenek.
Henrik: Ízlések és pofonok... Mindenki döntse el maga, milyennek hallja a lemezt.
Tom: És toll a fülébe mindenkinek, aki a Perpetual Motion-on (netes prog fórum - a szerk.) vagy más fórumokon szapulják a lemezt.
Henrik: Így van. A neten mindig is lesz két-három olyan ember minden társaságban, aki fikázással próbálja saját magára felhívni a figyelmet, és sajnos közönségük mindig akad. De nem szabad törődni velük, nekem nincsenek álmatlan éjszakáim miattuk. És ugyan nem lehetsz tökéletes mindenki számára, én igenis azt érzem, hogy tökéletes a lemez. És ez számít.
Tom: Nem tetszhet mindenkinek, amit csinálsz, ez tény. No és az is tény, hogy egy zenekar attól lesz egyre sikeresebb, hogy minél több emberhez eljut, amit csinál. És minél több ember hallgatja a zenédet, annál többen lesznek, akik belekötnek.
Zavarnak egyébként a negatív kritikák?
Tom: Nem, engem a hülyék zavarnak. Nagy különbség van egy kritika és egy zenekar fikázása között. Más az, ha valaki minden erőfeszítéssel próbál lejáratni egy csapatot. Érted... ha én kapok egy lemezt, és nem tetszik, ahogy szól, nem megyek ki a netre és nem kezdek mindenki szeme láttára “ordítani”, hogy így és úgy szar az egész, hanem odamegyek ahhoz, akitől kaptam és vele beszélem meg a dolgot. Vagy nem is mondom, mert végülis min változtat, ha egy lemez megjelenése után nekiállok fikázni? Ettől nem veszik fel újra.
Henrik: És azt is elfelejtik az ilyen fikkantók, hogy amit ők folyamatosan próbálnak lejáratni, az nekünk a világon a legfontosabb dolog. Ne az én “gyerekem” földbe döngölésével legyen tíz percig híres valaki. Ez néha olyan, mintha azért fikkantanának másokat, mert zenélni nem tudnak, azzal tehát nem is tudnak kitűnni, marad a beszólogatás. És az internetnek ez egy nagy hibája, bárki képzelheti magát jó fej fickónak, miközben mást se csinál, mint otthon ül a gépe előtt. Ha eljön egy koncertre élőben, egy sör mellett belemondhatja a képembe. És ez nem fenyegetés, dehogy. Csak valahogy ilyenkor mégis eltűnnek a megmondóemberek.
(Itt aztán volt némi beszélgetés egy másik hazai média képviselőjéről, aki jelentősen felcseszte a srácok idegeit a netes beszólásaival. Kíváncsiak voltak, vajon élőben milyen lesz az illető, és mennyire kell majd a földbe döngölni.)
Tom: ...szóval, furcsa volt, hogy ő is azt írta, miért veszem személyes sértésnek, ha leírja mindenkinek, hogy nem tetszik neki a zeném. Naná, hogy személyes sértésnek veszem, hiszen az én munkám, én írtam, én kevertem, az én gyerekem. Persze, hogy személyes sértés, nem? Sebaj, meglátjuk, élőben milyen lesz.
Oké, mielőtt felmegy a vérnyomásotok, inkább felteszem az utolsó kérdésünket: Mi az élet értelme?
Tom: Szerintem az élet értelme az, hogy gyerekeid legyenek.
Henrik: Szerintem pedig az, hogy legyél magaddal és az életeddel elégedett.
