Shock!

Idén majdnem fél évtized után jelentkezett új hangzóanyaggal a HAW, hazánk egyik talán kevéssé ismert, ám annál minőségibb zenét játszó doomos, sludge-os gyökerekkel rendelkező alakulata. A csapat környékén történt azóta egy s más, és mint ahogy azt Makó Dávid énekes a Shock!-nak vázolta, az időnkénti kihagyások, a lassabb tempó mögött nyilvánvalóan komoly okok húzódtak meg. A HAW ugyanakkor ma sem erőltet semmit, és éppen ettől tud az lenni, ami: örömzene, ami a Soundtrack Of Our Friendship albumról is egyértelműen lejön. Dávid nemrég bemutatott akusztikus szólóprojektjéről, a The Devil's Trade-ről is mesélt nekünk.

Viszonylag csendben készült el ez az új HAW lemez. Mennyire működtetek rendszeresen, folyamatosan az elmúlt években, és mi okozta a kihagyásokat?

Igen, a csend viszonylagos, mert ez a zenekar annyira van jelen, amennyire érdekli az embereket. Akit nem, az nem hall rólunk. Nincs semmilyen nyomulás, még a tagok más zenekarain keresztül is óvatosan reklámozzuk magunkat. Amikor elvárásokkal, kitűzött célokkal csináltuk, akkor keserű volt az utóíz, amikor pedig így, görcsmentesen megy a maga útján szépen csendben, akkor nagyon boldog, nagyon egészséges dolgok születnek. A lemezfelvétel is ilyen volt. Felvettük talán két vagy három nap alatt a hangszeres részeket, aztán jött egy sok hónapnyi kihagyás, mert olyan dolgok történtek a magánéletemben, ami miatt nem lett volna jó, amit a stúdióban művelek. Nem tudom, hogy más énekesek hogyan vannak ezzel, de mivel a testünk a hangszerünk, ha bármi fizikai vagy lelki gond támad, akkor nagyon sokat tud segíteni az éneklés, viszont sokszor ezek a gondok tönkreteszik a hangszert, és akkor kínkeserves az egész. Úgyhogy jobbnak láttuk, ha akkor térek vissza a munkához, amikor minden stimmel. Ehhez persze olyan emberrel kellett dolgoznunk, mint Sohi (Shapat Terror, Standing Waves), akinek innen is köszönet mindenért! Emellett mindenkinek van a HAW-n kívül más dolga is. Próbáljuk helyesen kezelni a prioritásokat, és egy ideje már elég jól csináljuk. Csuda kis gyerekek, családok, és csuda zenekarok közt kell megtalálni az egyensúlyt, ami rengeteg kompromisszummal jár, de megéri az áldozat. Gondolom, arra az időszakra is vonatkozott a kérdés, amikor egyátalán nem létezett a zenekar. Az egy körülbelül egy éves időszak volt, amikor olyan távol kerültem a zenéléstől, amennyire csak el lehet képzelni. Hónapok teltek el úgy, hogy még hallgatni sem tudtam semmit, nemhogy zenélni. Egy hang sem jött ki belőlem, sőt, úgy képzeltem, hogy soha nem fogok színpadra állni. Olyan kérdések merültek fel bennem az önkifezejés ezen módjával kapcsolatban, ami az egész létjogosultságát megkérdőjelezte. Viszont az életem másik területén, a küzdősportban mindenre választ kaptam. Szerencsére a HAW-ban hihetetlenül különleges emberek vesznek körül. Nekik és a Stereochrist jubileumi bulijának köszönhetem, hogy végül mégis folytattam.

Mikor kezdődött meg a munka az új albumon, és hogy íródtak a dalok?

A Black Horse High-t az első koncertünkön is játszottunk már, a Watch Me Fall Watch Me Rise-ot pedig már az olasz turnén, még félkész szöveggel. Aztán a My Name-et a stúdióba vonulás előtti próbán raktunk össze. Nem véletlenül lett a lemez címe az, ami. A 2008 óta készült legjobb dolgainkat vettük fel, mínusz a demó anyaga.

Meglehetősen rövid és velős lett a lemez. Voltak-e olyan visszajelzések, amelyekben esetleg a játékidőt kifogásolták, illetve mennyiben függ szerinted egy album kereksége a hosszától?

Eddig nem ért el hozzám negatív kritika ezzel kapcsolatban. Az egyetlen dolog, ami eljutott felém, hogy túl dallamos, túl sok a díszítés az énekben. Szerintem manapság egyszerűen nem éri meg hosszú lemezt készíteni. Ellenben mi ezen sem gondolkodtunk. Ezek voltak a legjobb dalaink, ennyi időt foglalnak el egy lemezen, és kész. Az viszont biztos, hogy ha több lett volna, akkor válogatunk, és az is biztos, hogy nem élveztük volna, hogy ki kell szórni bármit is. Azonban ha mondjuk a Pink Floyd The Walljára gondolok, akkor inkább azt mondanám, hogy a lemez kereksége a jó daloktól függ, nem a hosszától. Érdekes dolog lenne, hogyan jelenne meg az a lemez, ha most most készülne. Szerintem részleteiben, és a filmmel együtt. Biztosan sorozatot csinálnának belőle. Messze vezető kérdés lenne, miért alakult ez így.

Ha be kellene valakinek mutatnod a HAW-t, aki még soha nem hallott rólatok, és ajánlani akarnád a lemezt, mit mondanál neki?

Kemény, de dallamos rockzene, blues és metal hatásokkal, rengeteg pozitív energiával.

Hol helyeznéd el a hazai színtéren magatokat zenei tekintetben, illetve hozzáállás kérdésében?

Valahol a háta mögött, mindentől és mindenkitől függetlenül.

Több helyen is lehetett találkozni előzetesen azzal, hogy nem szívesen olvassátok vissza a kritikákban, beszámolókban a doom/stoner vonalon szokásos jelzőket. Volt-e ennek valamilyen konkrét kiváltó oka, és ha nem, akkor mi volt a háttérben?

Arról van szó, hogy amit ma itthon a stoner, doom, sludge szavak jelentenek, azzal nem tudunk azonosulni. Azzal sem, ami ezt a közeget és a vele foglalkozó fórumokat jellemzi. Ha itthon a stoner paraszt, viszkiáztatta, sörszagú, bűzlő, benzingőzös, meg még az a tíz jelző, amin képtelenek túllépni, akkor mi nem vagyunk stoner. Lehet, hogy sokan a Stereochristban betöltött szerepem miatt azonosítanak ezzel. Rengeteg minden változott azóta, és ami akkor sok embernek nem tetszett, az pont abból a rettenetes ellentmondásból fakadt, hogy valami olyasminek akartam megfelelni, ami nem vagyok. Ha tudnék azzal azonosulni, tudnék a hazai stonerdoomsludge színtérrel is.

Mennyiben kívántok a HAW-val részt venni a hazai színtér történéseiben? Fontos-e számotokra, hogy egyáltalán benne legyetek az itthoni underground körforgásban?

Semennyire nem fontos. Amit szeretnénk, azt megcsináljuk egyedül is. Ha valakit szeretünk, azzal szívesen dolgozunk együtt. Amit szeretnének megosztani velünk, és tetszik, abban részt veszünk, és akinek szimpatikusak vagyunk, az tudja, hogy miért éri meg velünk foglalkozni. Szerintem a hazai underground nem alkalmas arra, hogy globális dologként bánjunk vele. Ahogyan az ország maga sem. Szépen mindenki figyeljen oda az őt körülvevő emberekre, akiket szeretni tud önzetlenül, és akik önzetlenül szeretik. És akkor talán nagyobban is minden működni fog majd, magától. Gazsika zenészként és koncertszervezőként is tökéletes példa arra, hogyan lehet ezt az egészet szépen csinálni, hogy tiszta, becsületes és pozitív maradjon, minden szarság ellenére. Az olyan emberek, mint ő, megtalálják a magukhoz hasonlókat, és igazi értéket teremtenek. Teljesen önzetlenül.

Miért döntöttetek az ingyenes, letöltős kiadás mellett?

Mert nem álltunk neki kiadót keresni. Végül is nem ingyenes a dolog, hanem dönthetsz úgy, hogy ingyen töltöd le, és dönthetsz úgy is, hogy segítesz minket. Szerintem ez egy szép dolog, és könnyen ki lehet fejezni, hogy mit gondolsz a zenekarról. Az sajnos nem túl szerencsés, hogy csak egy bizonyos módon lehet érte fizetni, és az nem mindenkinek működik, de aki nagyon akar, talál rá megoldást.

Van-e konkrét menetrend a csapat előtt az idei évre nézve? Mik a terveitek?

Június 30-án lesz egy elég nagy buli a Black Tuskkal és a magyar Oakennel. Rockmaraton lesz nyáron, ősszel a meghiúsuló ukrán út helyett talán lesz más külföld, de egyelőre ennyi tervünk van csupán.

Honnan eredeztethető a The Devil's Trade? Mikor írtad az első dalokat, és mennyiben kíván meg tőled más hozzáállást ez a szólóprojekt, mint egy hagyományos zenekar?

Az első The Devil's Trade dalt még 18 évesen írtam, és játszom is a TDt koncerteken. A hozzáállás annyiban más, hogy itt nincs más hatás, csak az enyém, így persze pont annyira lassú minden, amennyire én magam. Senki nem csinál meg semmit helyettem, és minden teher az én vállamat nyomja. Viszont sajnos az öröm is csak engem ér, és ez legalább annyira nehéz dolog, mint a felelősségvállalás. Egyelőre nehezen viselem, de biztosan ezt is meg fogom tanulni.

Milyen magánéleti események, illetve zenei hatások inspirálták leginkább a The Devil's Trade dalokat?

A zenei hatásokról könnyű mesélni, és szerintem elég egyértelmű is, hogy az amerikai és a magyar folk érezhető leginkább. A magánéleti események viszont annyira magánéletiek, hogy a maximum, ahogy beszélni tudok róluk, az a The Devil's Trade. Rettenetesen intim így énekelni, mindenféle védelmi zóna nélkül. Sokszor nem is nagyon megy. Az jelenti a legnagyobb kihívást jelenleg, hogy megtaláljam az egyensúlyt a koncerteken, ahol még én is jól szórakozom, és a közönség sem kap kevesebbet.

Milyen visszajelzések érkeztek a szólófellépéseidre, illetve a dalokra?

Ha eléggé megölnek a dalok, amikor játszom őket, akkor jó a koncert. Ez túl sok mindenen múlik, de igyekszem nem visszafogni magam. Elég egyoldalú dolog ez, mert akik eljönnek a szólókoncertjeimre, már úgy jönnek, hogy szeretik, amit csinálok. Ha van is bármi negatívum, az nem jut el hozzám. De ez már régóta így van. Ha valakinek valami nem tetszik, az csak sok-sok kerülővel jut el hozzám. Egyébként is én vagyok saját magam legkeményebb kritikusa. Nagyon ritka az, hogy meg lennék elégedve a produkciómmal, akár szóló, akár zenekari. Nekem úgy tűnik, hogy a dal mint önkifejezési eszköz úgy működik, hogy ha őszinte, és nem akar valaminek látszani, akkor lehet akármilyen bugyuta, vagy bénán eljátszott, mindig lesz, akinek betalál. És akkor arra az emberre kell koncentrálni. Ha van valami, amire figyelek, akkor az, hogy az őszinteségem megkérdőjelezhetetlen legyen. Ez persze elsősorban önismereti feladat.

Hogyan tekintesz ma vissza a Stereochristban eltöltött idődre?

Végtelenül hálás vagyok érte. Ott tanultam meg, hogyan kell a lehető legtöbbet nyújtani a színpadon, milyen munka van egy profinak tűnő produkció mögött, és milyen szélsőséges tud lenni egy profi szinten zenélő amatőr zenekar élete. Megfizethetetlen minden pillanat, amit velük töltöttem, és nagyon örülök, hogy megtörtént az a jubileumi koncert, mert végre pontot tudtunk tenni a történetünk végére. Szomorú, hogy úgy szálltam ki, ahogy, de akkor ez jött ki belőlem. Mint ahogy feljebb már szó volt róla, nagyon nehezen viseltem a rámszabott szerepet, és főleg azért volt annyira nehéz, mert én magam választottam. Melldöngetős, hőbörgős, bunkó megmondóember volt a Stereochrist frontembere, és ezt a karaktert én alakítottam, én találtam ki, persze nem tudatosan. Amíg volt pia, addig ez egy játszható szerep volt. Amint letettem örökre, elkezdett nagyon égetni ez a karakter. De akkor nem is tudtam, hogy ez a baj, így csak vagdalózni, támadni tudtam, aztán felégetni magam mögött mindent. Valahogy újra magamra kellett találnom. Vagy inkább életemben először. Azért is hálás vagyok Kolosnak és Bólszinak, hogy később meg tudtak bocsátani.

Milyen zenéket hallgatsz mostanában a legszívesebben?

Nagyjából ugyanaz a pár zenekar megy hónapok, de inkább évek óta. Az újabbakat, mint a The Dillinger Escape Plan, és a Young Widows, MRC-nek, a HAW gitárosának és Bazsi barátomnak köszönhetem. Egyébként 16 Horsepower, Scott H. Biram, Wovenhand, Nick Cave, Converge, Deftones, Doomriders, DocWatson, Muzsikás, Kyuss, Possessed by Paul James és így tovább.

Mi minden idők három legjobb lemeze?

Jó ég... Ezt vakon kell megválaszolni, ami először eszembe jut, és nem nézni vissza. Deftones: Diamond Eyes, Muzsikás: Nem arról hajnallik, 16 Horsepower: Secret South.

Mi az élet értelme?

Segíteni, szeretni, szeretettnek lenni.

Koncertfotó: Réti Zsolt