Shock!

(Egy szolgálati közleménnyel kell kezdenem: az alábbi kritikában – betartva a Haw Szalon(na)- és Tánczenekar direktíváit – nem fognak szerepelni a következő szavak: „sivatag", „mocsár", „szakáll", „sör", „whisky" és „paraszt". Voltaképp mindnek itt lenne a helye, de ezúttal nélkülözzük őket. Nem gond, azért megoldjuk valahogy.) A HAW-val 2009-ben találkozhattunk utoljára, amikor eddigi egyetlen hangzóanyagát, egy négyszámos demót vágott a pofánkba a négy jó barát: az egykori Stereochrist énekes Makó Dávid, a szintén Stereo-érdekelt (és nem mellékesen prosecturás) Binder Gazsi és az Igor rettegett párosa: Pó Bácsi és MRC, azaz a Szabó-fivérek. Mivel a felsorolt zenekarok mindegyikét nagyon szeretem (bizony, a Proszit is), nyilván kíváncsi voltam a produkcióra, ami a hangzás kisebb hiányosságaitól eltekintve jócskán be is jött. Akkor egy igen-igen délies szagú, hogy azt ne mondjam southern hatású anyagot tett le az asztalra a HAW, ami Makó hangszálszaggató rekesztéseivel, máshol fogós dallamaival és nem mellékesen a bendzsó használatával igen keményen vetítette elénk a nagy Amerikai Dél képét, ahol a kukoricakenyér illata vegyül mindenféle gabonapárlatokéval. És a többi néma csend.

Hogy aztán idén egy kilenctételes, alig huszonhét perces (!) lemezzel térjenek vissza, amin maradt a felállás, maradt a bendzsó is, különösen a három hangulati-átvezető tételben (Sticks, Glass, Chains), és persze maradt Dávid remek vokalizálása, és MRC csatakos-szutyok gitártémái is - viszont sokkal erősebb az Igor őstermelő metaljának a hatása, mint az az öt évvel ezelőtti demón érződött, ami persze egyáltalában nem baj. A hat tényleges dal közül kapásból a legzurábbal kezdünk, ez pedig a gyors és durva We Breathe This Out, szinte HC-gyalu, bár a végén azok a dallamok már kimondottan fogóssá válnak! A My Name súlyos középtempója folytatja az utat, mely által sokkal inkább a New Orleans-i lápok, lapályok képe él itt, mint mondjuk a kaliforniai napégette, kietlen szikes területeké, még ha ők maguk olyanokat is énekelnek a rákövetkező, amúgy ismét tempósabb Black Horse High-ban, hogy „let's shake some dust!".

A finom kis Glass után berobban a 7 Crows There, a lemez legsúrolóbb tétele, a lezárás tényleg még a szart is kipasszírozza a hallgatóból, Makó meg bömböl, mint egy felingerelt vadállat. Zsigeri, ösztönös csapás ez a dal, pont oda, ahol igazán fáj, az utána következő What We Call Home-ot nem is érzem telitalálatnak, bár azért ebben is vannak érdekes és meglepő megoldások, például a tapsritmus. A kedvencem mindezekkel együtt is a záró Watch Me Fall Watch Me Rise öt perce, ami egyszerre használ bluesos és doomos elemeket, és kegyetlen súlya van. Ezért szerencse, hogy csak 26 perc az egész pakk, mert gyorsan és gond nélkül rááll az ember ujja a repeat gombra.

Újabb tört fényű, mocskos gyöngyszem a stílus szerelmeseinek, ami ráadásul ezektől az arcoktól kimondottan hitelesnek is tűnik. Ezúttal én sem keresem a megfejtéseket a színtér underground virágzásának okaira, inkább csak szépen nyugodtan meghallgatom még egyszer a Barátságunk Filmzenéjét. Önök is tegyenek így!