A '90-es évek első felében a New York-i Helmet a szakma legfelkapottabb nevei közé tartozott. Az 1992-es Meantime albumról gitárosok komplett generációja tanult meg riffelni, és sokáig úgy tűnt, a zeneipar is igazi sztárt farag majd belőlük, Page Hamilton énekes/gitáros és mindenféle allűrtől mentes zenekara azonban nem volt hajlandó engedni az elképzeléseiből. A sztárság így nem jött össze nekik, a maximális respekt azonban mindenképpen. A hosszabb szünet után 2004-ben újjáalakult banda november 28-án másodszor koncertezett Budapesten. Page-dzsel a buli előtt beszélgettünk.
Kezdjük a két évvel ezelőtti budapesti koncertetekkel, ami bekerült a Seeing Eye Dog speciális kiadásának bónuszanyagai közé. Ennyire különleges volt nektek az a buli?
Bizony! Akkor játszottunk először Budapesten, és egyszerűen minden összejött. Egyébként nagyjából húsz koncert közül választottam ki végül a bónuszanyagokat, és végső soron a zenekar teljesítménye döntött, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy a budapesti buli esetében nem számított maga a helyszín is. Tudod, én amolyan romantikus, régi divatú arc vagyok, imádom a komolyzenét, Bartókot különösen, és ez a város eleve varázslatos hely. Csodálatosak az épületek, fantasztikus az egész hangulat.
A '90-es években mégsem jutottatok el hozzánk...
Nem, soha, sőt, Kelet-Európa más országaiba sem... Pedig szeretem ezt a régiót. Teljesen más az itteni közönség, mint a nyugat-európai vagy az amerikai. Ezzel persze nem mondtam sokat, hiszen még egyetlen országon belül is eltérnek egymástól a rajongók. Például most játszottunk Dániában, és a koppenhágaiak másmilyenek, mint az aarhusiak. Vagy ott van Németország is. Hamburgban teltházas bulit nyomtunk, ahol az elejétől kezdve hatalmas zúzás ment, mindenki csatakosra tombolta magát. Berlinben pedig nemcsak kevesebben voltak – úgy 550-en –, de lassabban is indult be a koncert. Tényleg minden hely más... A hollandok például visszafogottabbak, de nagyon hálásak, Japán meg aztán tényleg egy külön világ. Néznek, már-már feszülten figyelnek, mozogni viszont nem igazán szoktak. Szemben mondjuk a brazilokkal, akik a tüdejüket is kiüvöltik egy koncerten.
Bizonyára te is sok kritikát olvastál az új lemezről, és láttad, hogy eléggé vegyes a megítélése. Zenészként mennyire tudsz kezdeni valamit azokkal a recenziókkal, amelyekben még ma is mindig a Meantime-mal vagy a Bettyvel állítják szembe az aktuális albumaitokat?
Az újjáalakulás óta készült lemezeink egyre összetettebb zenét tartalmaznak. Ezeket az újabb dalokat zenészként sokkal nehezebb jól megszólaltatni, mint a régieket. Eleve az énektémák is bonyolultabbak a régieknél, hiszen az évek során fokozatosan megtanultam egyre magabiztosabban használni a hangomat. A zene eszköztára tekintetében ugyanakkor nem érzek nagy különbséget a régi 
dolgokhoz képest: a riffek, az akkordok ugyanolyan megközelítéssel születnek, mint a '90-es években, csak azóta jobb dalszerzővé váltam. Tudom persze, hogy sokan nem szeretik annyira az utolsó lemezeket, a Monochrome-ot főleg nem, de én elégedett vagyok velük. Nem is várom el, hogy mindenki mindent feltétel nélkül imádjon, amit készítünk. Sőt, ez régen sem volt így. Megcsináltuk a Strap It Ont, aztán amikor kijött a Meantime, sokan egyből fanyalogni kezdtek, hogy a Strap It On jobb volt. A Meantime után meg elkészült a Betty, és csapatostul jöttek oda hozzám a 14 éves kiskölykök, hogy a Meantime jobb volt, meg miért van a borítón az a kislány... Amikor pedig az Aftertaste kijött, már a Betty volt az etalon. És pont a múltkor beszéltem valakivel, aki elmesélte, hogy a megjelenésekor abszolút nem tetszett neki az Aftertaste, aztán pár évvel később valahol hallott róla egy dalt, és akkor esett le neki a tantusz. Azóta pedig az Aftertaste a kedvenc Helmet albuma... Éppen ezért azt gondolom, hogy az embernek elsősorban magának kell elégedettnek lennie a zenéjével, magadat kell újabb és újabb mércék elé állítanod. Nagyon jólesik, hogy a Meantime és a Betty a mai napig meghatározóak egy csomó rajongó számára, komolyan nagyra értékelem. De ez nem jelenti azt, hogy egy új album megírásánál nekem bárki elvárásaira is tekintettel kellene lennem. Akkor sem akarom mindig ugyanazt játszani, ha valaki nem olyan nyitott, hogy befogadjon némileg eltérő zenéket. A Helmet egy stabilan működő banda kialakult hangzással és határozott elképzelésekkel, amikből soha nem engedtünk. Ez ezentúl sem lesz másképp.
Akkor gondolom, ez a válaszod azoknak is, akik egyfolytában John Staniert és Henry Bogdant emlegetik.
John és Henry óriási muzsikusok, nem tudok és nem is akarok róluk semmi rosszat mondani. De elváltak az útjaink, és ezt el kell fogadni. Ha tíz évig folyamatosan együtt vagy valakivel, a kapcsolatotok könnyen kiég, kiüresedik, az ilyesmi pedig sosem szül jó vért. Vagyis jobb ilyenkor búcsút inteni egymásnak, hogy mindenki mehessen tovább a maga útján.
Ezért is oszlottatok fel az Aftertaste után?
Tíz év után John rájött, hogy 21 éves srácból 31 éves felnőtt férfi lett, és hirtelen rádöbbent, hogy ki akar próbálni mást is az életben a turnézás, a zenélés mellett. Henry hasonlóan érzett, ráadásul tudni kell róla, hogy a basszusgitáron kívül még egy rakás más hangszeren is játszik: dobol, gitározik, emellett jó dalszerző is. Mindketten mást akartak csinálni. És persze én is.
A Helmetre a '90-es évek első felében sokan úgy hivatkoztak, mint a következő nagy durranásra, a következő Nirvanára. Zavart titeket ez a felhajtás?
Soha nem értettem egyet ezekkel a vélekedésekkel, és nem is tartottam alkalmasnak a Helmetet arra, hogy ilyen karriert fusson be. Valóban volt aranylemezünk és millió dolláros lemezszerződésünk is, tehát jól futott a szekér, szerencsések is voltunk, de a Nirvana... Hogy is mondjam, a Nirvana remek csapat volt, de popcsapat. A Foo Fighters pedig még inkább pop.
Na, ez a világ nem a Helmeté. Ez itt hard rock, metal, noise, sokkal agresszívebb, keményebb, mint a Nirvana valaha is volt. Éppen ezért soha nem is lehet olyan népszerű. És ez így van rendjén.
Az újjáalakulás óta elég sokat változott a felállásotok. Mi ennek az oka?
A pénz. Nehéz kellően jó muzsikusokat találni, akik hajlandóak ennyi pénzért tartósan megmaradni a csapatban. De ez sajnos így működik.
Miután felélesztetted a Helmetet, John Tempestával és Frank Bellóval kezdtél zenélni. Ezt annak idején elég meglepőnek találtam, hiszen ti mindig is egyfajta csavarral játszottátok a súlyos zenét, ők azonban vérbeli metal muzsikusok.
John Tempestával korábban jól összebarátkoztunk, egyszerűen csak adta magát a dolog, Frankie pedig John egyik legjobb barátja. Annak idején még középiskolába is együtt jártak Bronxban, tényleg elválaszthatatlanok. Nagyon jó srácok. Igazad van abban, hogy mindketten más típusú zenészek, mint akikkel azelőtt játszottam, de éppen ettől volt annyira izgalmas velük dolgozni a dalokon. Sokat tettek hozzá a Helmet akkori zenéjéhez, ez nem is vitás.
A mostani zenésztársaid jóval fiatalabbak nálad. Lefogadom, hogy nagy Helmet rajongók voltak a '90-es években...
Igen, valóban ez a helyzet. (mosolyog)
Nem furcsa olyan arcokkal játszani, akik a te zenéden nőttek fel?
Eleve muszáj volt magamnál fiatalabb társakat találnom, ugyanis hiperaktív vagyok. Idén múltam 50 éves, a srácok 33-34 körül járnak, ez pedig nem egy könnyű meló. Tegnap Bécsben játszottunk, azelőtt Münchenben, holnap pedig Baselben lépünk fel, folyamatos utazás, igénybevétel... A hozzám hasonló korú arcok nagyrésze már nem nagyon bírná az efféle gyűrődést, ezt biztonsággal kijelenthetem.
Neked nem nehéz?
Dehogynem! (mosolyog) A csuklóm például most is baromira fáj, néha pedig úgy ébredek fel, hogy majd leszakad a derekam. A torkomról pedig már ne is beszéljünk, hiszen teljesen más típusú igénybevételt jelent felénekelni egy nap alatt kényelmesen egy, legfeljebb két dalt a stúdióban, mint tizenötöt előadni egy koncerten, ráadásul minden áldott este... Még szerencse, hogy annyira szeretjük ezt az egészet! (nevet) És főleg nagyon szeretünk itt, Európában játszani, mert jobban áll hozzánk a közönség, jobb a kaja, szebbek az épületek. 
Nem mintha a wyomingi Casperrel különösebb problémám lenne, de érted, ott azért túl sok mindent nem tudsz csinálni azt leszámítva, hogy bemész a cowboyshopba, és veszel egy kalapot vagy egy inget...
Manapság még figyeled az új rockbandákat, vagy inkább komolyzenét és jazzt hallgatsz?
Az utóbbi. Új rockbandákat nem nagyon hallgatok, és nem is kutatok utánuk. De ez persze nem jelenti azt, hogy elzárkóznék előlük, vagy bármi ilyesmi... Most nyáron is két csapattal producerkedtem, egy alternatívabb bandával, akik amolyan The Pixies-, Jesus Lizard-hatású, kicsit punkos rockban utaznak, meg egy zúzós metal zenekarral, kétlábdobbal meg Sütiszörny-féle énekkel. (hörög és vadul légdobol) De zenehallgatóként inkább a jazz és a komolyzene áll hozzám közel. Van egy jazzbandám is, az a nevünk, hogy The Jazz Wannabes. Eredetileg duóként kezdtük, aztán trióvá bővültünk, most pedig már egy billentyűsünk is van. Legutóbb egy fellépésért 200 dollár ütötte a markunkat, fejenként 50, szóval baromira örültünk magunknak! (nevet)
Mi a tapasztalatod, értik a jazzerek a Helmet zenéjét?
Nem jellemző. Néhányan persze fogják az adást, ilyen például a mesterem, Garry Hagberg, aki filozófiaprofesszor is amellett, hogy jazz muzsikus. Neki bejön a Helmet. De sokan csak azt veszik le először a zenéből, hogy agresszív, és emiatt már nem is figyelnek oda a zenei tartalmára.
Azért elég sok Helmet rajongó akad a zenei életben...
Igen, ez igaz. Ilyen például T.M. Stevens, aki most éppen a The Pretenders basszusgitárosa, vagy Steve Jordan, aki Keith Richardsszal szokott dobolni. Tudom, hogy Gene Simmons, Nikki Sixx és Tommy Lee is szeretik a bandát, mindig mondják, ha összefutunk valahol. Sőt, David Bowie és Elton John is nagyra értékelik a Helmetet... Tudod, sok muzsikus elég szűklátókörű. Ha egy zene nem olyan stílusú, mint amilyenben ők utaznak, azt már meg sem hallgatják. 
Én nem ilyen vagyok. Imádom a leglágyabb jazzt, a komolyzenét Raveltől természetesen Bartókig, de azt az erőt is, ami a hangos, zúzós gitárokból árad. És ez baromira nem arról szól, hogy valaki macho, hiszen én sem vagyok az. Nézz csak rám!
Mit érzel, ha egy olyan figura, mint mondjuk Elton John, közli veled, hogy szereti a zenédet?
Csak vihogok magamban, hogy ilyen nincs. Elton John zenéjén nőttem fel, 12 éves koromban el sem tudtam képzelni nála menőbb muzsikust... Amikor David Bowie odajön hozzám, hogy „Hé, imádom a Helmetet!", egyszerűen muszáj nevetnem, hiszen ő is ugyanez a kategória. És azt azért muszáj tudnod, hogy más zenészek elismerését bizony egy cseppet sem könnyű kivívni. Főleg nem olyan zenével, mint a miénk, ami elsőre akár szimplának is tűnhet, pedig baromira nem az. De ugyanez a helyzet az AC/DC-vel is. „Ó, azt tök könnyű eljátszani!" Igen? Akkor próbáld meg úgy megszólaltatni ugyanazokat az akkordokat, mint ők. Garantáltan úgy szólsz majd a bandáddal együtt, mint egy csapat kiscsaj... Azt a gitárhangzást, azt a rezgést egyszerűen lehetetlen ugyanabban a formában visszaadni.
Mi minden idők három legjobb lemeze?
Jézusom, ez kemény! AC/DC mindenképp van köztük, de nem tudok dönteni a Powerage és a Highway To Hell között. Aztán ott a Led Zeppelin IV meg a Presence, és a Beatlestől a Revolver... De ez még kevés, rengeteg zenét imádok. Nagy kedvencem még az egyes Killing Joke, a Gang Of Fourtól az első album és a Solid Gold, a Wire-től a Pink Flag és a Chairs Missing... David Bowie-tól is szeretek egy rakás óriási albumot, de talán a Scary Monsters (And Super Creeps) a kedvencem tőle. Ezek a zenék mind óriási hatást gyakoroltak rám.
Mi az élet értelme?
Egy zseniális Monty Python film! (nevet)
Helmet koncertbeszámolónkért kattints ide!
