Shock!

A norvég black metal veteránja, a Kampfar egyike azon keveseknek a színtérről, akik húsz év elteltével is képesek szintet lépni saját műfajukon belül. Az idén januárban világra segített Djevelmakt album egy döbbenetesen erős, elsöprően koncentrált támadásra képes alakulatot mutat, ennél jobb indok pedig nem is kellett számunka ahhoz, hogy Per-Joar „Dolk" Spydevold frontember/bandavezér segítségével végre fellapozzuk a sok vihart átélt banda képeskönyvét.

Bár ez a legelső interjútok számunkra, természetesen nem kérem, hogy foglald össze röviden a zenekar elmúlt húsz éves történetét. Koncentráljunk inkább pályafutásotok mérföldköveire és fordulópontjaira, a ma szemszögéből!

A legjelentősebb pillanat a Kampfar történetében egyértelműen az az egyszerű döntés volt, hogy a korábban hosszú évekig kéttagú bandát teljes jogú további zenészekkel egészítjük ki. Az első koncertünk ezért is volt jelentős esemény, és számomra a legnagyobb személyes élmények egyike is. Olyan érzés volt, mintha minden akkor kezdődne el. Zenekarvezetőként a legnagyobbat talán akkor hibáztam, amikor a korai években hanyagul olvastam át az elénk tett szerződéseket. A Malicious Recordsnál megjelent, majd ingyenesen licenszelt első albumunk például máig körülbelül 50 ezer példányban kelt el, de a magam részéről csupán néhány ingyenes példány formájában részesültem a lemez eladásaiból. Szóval a jogi dolgokat legalább alaposan megtanultam, még ha a magam kárán is.

Amennyire én látom, a zenekar lendülete végre töretlennek tűnik az elmúlt években. Mennyire látod ezt fenntarthatónak, illetve mi okozta az ezredforduló környéki megtorpanást?

Nos, két komoly törés volt a Kampfar történetében. Az első valóban az ezredforduló környékén történt, és igazán komoly volt: talán ekkor álltunk a legközelebb ahhoz, hogy feloszlassuk a bandát. A Fra Underverdenen album megjelenése környékén szembesültünk az eddigi legkomolyabb személyes problémáinkkal. Szerintem ez hallható is azon a lemezen. Szóval Thomas (Thomas Andreassen, a Kampfar alapító gitárosa) és én is rendkívül kemény időszakot éltünk meg azidőtájt, amiről sem akkor, sem azóta nem beszéltem a médiában – természetesen most sem fogok. Végül túljutottunk azon a perióduson, és folytattuk az utunkat 2010-ig. Ekkor következett a zenekar történetének második sötét periódusa. A vértestvéremmel, zenekari társammal és barátommal a Kampfar 17 éve alatt, elváltak útjaink. Nem maradt más utána, csak a sötétség. A bandával kapcsolatban azonban mindig is komoly szándékaim voltak, hiszen ez az életem, így semmiképpen nem adhattam fel a küzdelmet. Még akkor sem, ha magam is kilátástalannak láttam akkoriban mindent, ezt el kell ismernem. Végső soron egyetlen ember döntése nem állhatott a zenekar útjába, ezért is láthatod a lendületünket bizonyos tekintetben töretlennek. Még mindig itt vagyok, még mindig itt vagyunk.

Elmondanád röviden, hogy milyen indíttatásból alapítottad meg a bandát két évtizeddel ezelőtt?

Hmm, mit is mondhatnék? Tinédzserként az iskolában mindenkit megkérdeztek, hogy mi akar lenni, ha felnő. Ahogy sejted, a fiúk válaszai között rengeteg rendőr és tűzoltó akadt, az enyém azonban ez volt: „Metalt akarok játszani, egy zenekarban". Talán azt hiszed, hogy viccelek, pedig nem: már akkor is pontosan tisztában voltam vele, mit akarok kezdeni az életemmel. Az életem pedig már akkor is a metal volt, kilenc éves korom óta hosszú hajam van. A barátaim a mai napig sokszor felidézik az akkori szavaimat, pedig csupán egészen tisztán láttam a céljaimat. Tehát amikor az előző bandám, a Mock feloszlott, meg sem fordult a fejemben a hátraarc – még aznap megalapítottam a Kampfart, a többi pedig már történelem. Ez lenne tehát az életem története a banda szemszögéből, ez vagyok én. Éppen ezért számomra nem is meglepő, hogy húsz év múltán is itt vagyunk. Sokat nem gondolkodom az elért vagy az el nem ért céljaimon, hogy őszinte legyek. A Kampfar az életem, ez ilyen egyszerű, az pedig már a ráadás, hogy a banda kapcsán olyan embereket ismerhetek meg, akik hasonlóképpen éreznek, és hasonlóan látják az életet. A kezdetektől azt gondolom, hogy a mi célunk nem a hatalmas eladási példányszámokban, vagy a templomgyújtogatós trend meglovaglásában keresendő, ha fogalmazhatok így. Ha ennyiről lenne szó, könnyedén átválthatnák sátánista black metalba, corpsepainttel és efféle szarokkal. Ahogy mondtam, ez lenne a könnyebbik út. A Kampfar azonban mindig is a becsületről szólt. A kezdeti időkben a zenénket „északi, pogány, folk metalnak" hívtam, mert ezáltal el tudtunk határolódni a sátánista kliséktől, és megkülönböztethetővé tettük magunkat a porondon. Ahogy láthatod, sosem próbáltuk meglovagolni a divathullámokat. De ahogy minden mással is hasonlóképpen történt, amikor a tömegek felfedezték maguknak a „pogány" színteret, a dolgok végérvényesen elromlottak. Ahogy kinőtte magát ez az úgynevezett zsáner, és ezek a „hejhó"-bandák egyre többen lettek, az eredeti stílusmeghatározásunk velük vált egyenlővé, és a Kampfarról is e színtér részeként kezdtek beszélni. Nekem azonban sosem állt szándékomban hasonló zenét játszani. Lezárásképpen azt mondanám, hogy ma is ugyanaz a cél mozgat, mint húsz éve. Ez pedig nem más, mint hogy reggelente úgy tudjak a tükörbe nézni, hogy amit csinálok, azt őszintén és büszkén teszem, minden megbánás nélkül. Máshogy nem is lehetne!

Thomas távozása mennyiben változtatta meg a bandán belüli erőviszonyokat?

Amikor 2010-ben Thomas távozott, mérhetetlen kudarcot és magányt éreztem, annyi bizonyos. Hogy őszinte legyek, eléggé lemondó voltam akkoriban. Miután csaknem 17 évig együtt alkottuk a Kampfart, cseppet sem láttam biztatónak így a zenekar jövőjét, teljes sötétség uralkodott a fejemben. De aztán felbukkant Ole (Ole Hartvigsen, a Kampfar jelenlegi gitárosa), és a dolgok egy csapásra megváltoztak. A csatlakozása után lelkesebb lettem, mint korábban bármikor. Az élet néha már csak ilyen talányos. Elmondhatom, hogy az ördögi erők újra elszabadultak bennem, a banda pedig újra teljessé vált.

Thomas távozását követően a Mare albumot hármasban vettétek fel. Mai szemmel kényszerhelyzetként vagy egy új kezdetként éltétek meg az akkor történteket?

Ahogy említettem, akkoriban csak a sötétség volt, ami idővel aztán egyfajta teljesen új kezdetté vált számunkra. Sőt, ma már merem állítani, hogy áldás volt ez a Kampfar számára. Veszélyesebbek vagyunk, mint valaha, és képesek vagyunk uralni mindezt. Újra lélegzethez jutottunk!

A multihangszeres Ole Hartvigsen már 2010 óta kisegített a koncertjeiteken. Véglegesítése után mennyiben változott meg a dalszerzési folyamat?

Ilyen téren is pozitív irányban alakultak a dolgaink, ráadásul Ole saját stúdióval is rendelkezik Bergenben. Mivel alapvetően egy igazán kreatív arcról van szó, gondolhatod, mi mindent képes a dalokhoz hozzátenni! Ez egy teljesen új világ számunkra, egy sokkal jobb világ! Az albumon egyértelműen hallható és érezhető Ole hatása, a dalszerkezetek általában sokkal összetettebbek most, és emögött is ő áll.

A Djevelmakt albumon kizárólag énekesként szerepelsz, mégis azt gondolom, hogy a zeneszerzésből, illetve a hangszeres munkából továbbra is kiveszed a részed. Így van?

A zenekar teljessé válása a dalszerzésben is érezteti a hatását, ahogy említettem. Annyit azért mondhatok, hogy jónéhányszor megtettem a repülőutat Bergen és Ole stúdiója között a tavalyi évben. Különösen mi ketten dolgoztunk sokat együtt a dalokon, és semmi, egyetlen szó vagy egyetlen hang sem került véletlenül a lemezre. Mindent részletesen megterveztünk, mielőtt beléptünk volna az Abyss stúdióba. Így aztán az új album a legkevésbé sem valamiféle szólóprodukció, vagy ilyesmi, de nyilván azért nekem is van még szavam a Kampfarban. (nevet)

A Mare albumhoz hasonlóan a Djevelmakt nótáit is egyfajta laza koncepció fűzi össze. Mondanál erről pár szót?

A Djevelmakt témája a vallásellenesség, de nem az embergyűlölet, a lehető legdirektebb módon, teljes elutasítással. A spektrum azonban szélesebb kört ölel fel, mint csupán a vallás, foglalkozunk az úgynevezett társadalmi konvenciókkal is, melyet az emberekre ráerőltetnek. A szervezett vallások mindig valamiféle pokol rémével riogatnak, ha nem követed az általuk felállított szabályrendszert. E helyeket úgy írják le, hogy azok hasonlatosnak tűnnek az emberiség történetében már megtapasztalt szituációkhoz, ami elbűvölő, vagy éppen nagyon is ijesztő dolog, ha úgy nézed, hogy ezek a fenyegetések ma is ennyire bennünk élnek. Félelmetes... Hol van mindebben a szabad ember, az erős önbizalommal rendelkező egyén helye, aki függetlenül képes gondolkodni, és saját maga választja ki a követendő utat?
Bármit is teszünk, a végső sötétség felé haladunk, ha közben a megváltásról szónokoló hangokra figyelünk. Igaz ez a vallás és a társadalmi berendezkedés „világos" és „sötét" oldalára egyaránt. Erről szól ez az album: azokról a dolgokról, melyekről ezek az idióták azt mondják, hogy meg kell tenned, vagy a kárhozat vár rád. Fény és sötétség, és az ember e kettő közé ékelődve. Emeld fel a zászlót, és légy saját magad erőskezű királya vagy királynője – nagyjából ez a Djevelmakt üzenete.

Zdzisław Beksiński lenyűgöző festménye a borítón mennyiben kapcsolódik ehhez a koncepcióhoz?

Először is, az egy elképesztő munka, valódi művészi alkotás. De ami még talán ennél is fontosabb, hogy szorosan kapcsolódik a Djevelmakt esszenciális mondanivalójához is. Egyszerűen tökéletes, azonnal éreztük, ahogy megláttuk. Az album néhány dala és dalszövege kimondottan a bookletben is látható festmények hatására született.

A népzene hatása mindig is erősen jelen volt a Kampfar világában. Hogyan viszonyultok általában e műfajhoz, illetve az abból kinőtt folk metalhoz?

A Kampfar a kezdetektől a saját útját igyekezett járni. 1994-ben még bátorság kellett black metalt játszani hullafestés nélkül – ma már nem ennyire vészes a helyzet. Sosem került közel hozzám a műfaj „sátánista" oldala, sem a hivatalos norvég vallás. A black metal számomra akkoriban a Sátánról szólt, így én ebben nem kívántam részt venni. Innen jött az „északi, pogány, folk metal" elnevezés, számos kapcsolódási ponttal a norvég népzenéhez. Egyszerűen erről szólt számomra a Kampfar. A műfajt persze tönkretette aztán a magukat pogánynak nevező „hejhó"-bandák tömege. (nevet) Ha erre vonatkozik a kérdés, nincs túl jó véleményem ezekről a zenekarokról, de nincs köztünk ellenségeskedés sem. Egyszerűen csak nem szeretem, ha velük hasonlítanak össze bennünket. Jegyezze meg mindenki egyszer és mindenkorra: a Kampfarnak semmi köze ezekhez a bandákhoz, mi a metal fekete gyökereihez kötődünk! Sokkal több közünk van a mai értelemben vett black metalhoz, hiszen magunk is onnan érkeztünk. Azt remélem és hiszem is ugyanakkor, hogy a zenénk továbbra is különbözik a többitől.

Számos hangszeren kiismered magad, de melyik áll hozzád a legközelebb ezek közül?

A Kvass albumig bezárólag én toltam fel a dobokat a Kampfar lemezeken, így talán ezt a hangszert mondanám. A kezdeti időkben basszusgitáron is én játszottam, de igazából az ének és a dobolás mozgat meg.

A stúdiómunkát vagy az élő zúzást kedveled jobban?

A Kampfar egy koncertbanda, az a mi világunk! Ennyi.

Jonas Kjellgren és Peter Tägtgren stúdiós támogatása mennyiben hatott a zenekar mai megszólalására?

Már a Mare albumon is együtt dolgoztunk, és persze csodás érzés ilyen tehetséges emberekkel együttműködni. Előző alkalommal Jonas csak a masterért felelt, de mivel Peter időbeosztása ezúttal nem engedte meg, hogy a teljes produkciós folyamatot felügyelje, most Jonasra bíztuk az egészet, aki fantasztikus munkát végzett. A segítségével egyértelműen erősebb egységgé válhattunk. A keverést aztán Peter már el tudta vállalni, így mindkettejükből a legjobbat hozhattuk ki. Mindezen felül azt gondolom, hogy a hozzájárulásuk leginkább technikai jellegű volt, hiszen eleve jól tudtuk, mit akarunk most hallani. A legtöbbet hoztuk ki így az adott helyzetből, de nélkülük mindezt nem tudtuk volna véghezvinni, ez bizonyos.

Tavasztól újabb masszív turnézás veszi kezdetét nálatok. Milyen tervekkel rendelkeztek az elkövetkező hónapokra?

A zenekar történetében még soha nem volt ennyire tele a koncertnaptárunk az év e korai időszakában... Azt hiszem, 2014-ben igazán sokat fogunk mozogni. Márciusban kezdjük az európai turnékört, de hogy az év végére meddig jutunk, azt még nem látom. Ajánlatokból mindenesetre több van, mint valaha, amit jó jelnek tekintünk. A „Spreading The Plague MMXIV" elnevezésű turnéra a lengyel Hate-et, az Államokból származó Velniast és a norvég Iskald északi harcosait visszük magunkkal. Ezek a bandák mindannyian az igazi munkás undergroundból valók, ezért is lesz hatalmas ez a turné!

A zenétek - jó értelemben véve – meglehetősen precízen behatárolt, ugyanakkor mégis rendkívül izgalmas. A rajongótáborotok összetételében láttok-e valamilyen változást az utóbbi időben, vagy az is hasonlóképpen állandó?

Az idő előrehaladtával nyilván minden és mindenki változik, néha félelmetes ütemben, pedig mintha tegnap lett volna, hogy az első Kampfar dalokat megírtam. Igazán nagyszerű azonban látni, hogy világszerte mennyi testvérünk tart ki mellettünk ma is! Bárhová utazunk a zenekarral, úgy tűnik, a régi barátok ma is minden városban ott vannak, legyen az Európában, Amerikában vagy bárhol. Ez csodás, és rendkívül hálás is vagyok érte! Szóval a táborunk stabil, és egyre növekszik, így mondanám, ha csupán a számokat nézem, ahányan a koncertjeinken felbukkannak. A legutóbbi európai turnénk jegyeladásai 50%-kal múlták felül az azt megelőzőét, ami nagy megelégedésre ad okot részünkről.

Zenétek elemi erejét hogyan tudjátok a leghatékonyabban színpadra vinni?

Mit is mondhatnék erre? Az erőnek természetes módon kell jönnie, azt gondolom. Belülről, a karakterünkből, nincs ebben semmi tudomány. Tisztán és egyszerűen, a lehető legszemélyesebb módon. Ha pedig így van, az a zenében is át fog jönni.

Az elmaradhatatlan zenekari felszerelésen kívül mit visztek még magatokkal a turnébuszra?

Hahh, szerencsére ma már vagyunk olyan helyzetben, hogy nem nekünk kell vinni a saját whiskey-nket, problémáink is lennének belőle a határon, ha így lenne. Némi eredeti skandináv snust (más néven snüssz: nedves dohány, melyet a szájba kell helyezni) azért magammal viszek, mert azt Európában általában nem lehet kapni.

Jelenlegi otthonotok, Bergen, a norvég black metal ikonikus városának számít. Bemutatnád ezt a várost a saját szavaiddal?

Először is pontosítsunk: én magam nem Bergenben élek, de a Kampfar két tagja is ott lakik. A saját stúdiónk mindenesetre ott található, valamint a próbatermünk is, továbbá számos barátom él ott. Így valóban mondhatjuk, hogy ez a zenekar otthona manapság. Jómagam csendes vidéki környezetben élek, egy órányi repülőútra Bergentől, itt igazán remekül érzem magam. Bergen amúgy a norvég nyelvben a hét hegy mögötti várost jelenti, ami annyit tesz, hogy hét hegyen kell átkelned, hogy Oslóból eljuss idáig. De mindenképpen megéri, ha van rá időd. (nevet)

Mely kevésbé ismert norvég/skandináv zenekarokat ajánlanál számunkra a színtérről?

Úgy tűnik számomra, hogy csupán a nidarosi (a mai Trondheim) és a bergeni színtér érdemes említésre, ha már ez szóba került. Az oslói black metal színtér évek óta halott, ha engem kérdezel. De persze akad néhány érdekes banda Oslóban is, az Obliteration például. Mivel már benne vagyok a korban, és nem is élek Trondheimben, nem ismerem sokkal jobban az ottani színteret, mint az európait, azt hiszem. A One Tail, One Head mindenesetre egy izgalmas „új" banda, akárcsak a Vredehammer, az Iskald vagy az Elite, utóbbiak új anyaga különösen ígéretes.

Melyek minden idők legjobb albumai?

A koromból kifolyólag, olyan albumokkal osztoznék egy lakatlan szigeten, mint a Morbid Angeltől a Blessed Are The Sick, az Absutól a The Sun Of Tiphareth, a Mercyful Fate-től a Don't Break The Oath, a Darkthronetól az A Blaze In The Northern Sky, vagy a Bathory Under The Sign Of The Black Mark lemeze. És még így is vérzik a szívem, ha a King Diamond albumaimat otthon kellene hagynom.

Mi az élet értelme?

A srácaim, a családom és a második családom, a Kampfar. Ilyen egyszerű!