15 éves születésnapját ünnepli idén Magyarország legismertebb tribute zenekara, a KISS Forever Band. A jeles jubileum alkalmából ültünk le beszélgetni hazánk minden bizonnyal leghatalmasabb Stanley & Simmons Co.-fanatikusával, Váry Marcival, azaz Paul Stanley megtestesítőjével.
Láttam a honlapotokon, hogy május 29-én külföldön játszotok. Ez azt jelenti, hogy az előző esti budapesti KISS koncert kimarad?
Nem, szerencsére ott leszünk! Eredetileg 28-án is játszottunk volna Németországban, de végül az a buli elmarad, a másnapi állomás pedig nagyjából 750 kilométerre van Budapesttől, ami azért letudható egy nap alatt. Nagyon ritka egyébként az olyan hétvége, amikor nem játszunk valahol, most is a szerencsén múlott a dolog…
Budapest mellett hányszor tervezed megnézni őket ezen a turnén?
Amikor legutóbb két éve Európában játszottak, Pockynak nagy szerencséje volt, ugyanis Münchenben egy ismerőse meghívta az ottani bulira, nekem viszont haza kellett hoznom a zenekart a busszal… Így csak integettem az arénának, hogy lám, éppen ott játszik a KISS. Így ő hat bulit látott azon a turnén, én pedig ötöt. Prágába, Berlinbe, Mannheimbe, Oberhausenbe és Bécsbe már együtt mentünk. A mostani terv szerint Budapest értelemszerű, aztán Ostrava, Bécs és reményeim szerint Prága esik majd be a szórásba, de szívesen megnézném őket valahol Németországban is, például Hamburgban. Amúgy is nagyon szeretem Hamburgot, de autóval azért egy kicsit messze van… A pozsonyi koncert napján sajnos mi is játszunk valahol, így arra nem tudunk elmenni.
Nehezíti vagy könnyíti a dolgotokat, hogy most a KISS körül is nagyobb a pörgés a Sonic Boom és az Európa-turné miatt?
Volt bennünk pár kérdőjel azt illetően, hogy mennyire lesz igény így a tribute zenekarokra, de igazából a helyzet hasonló, mint az AC/DC-nél. Németországban van a legnagyobb igény a tribute csapatokra Európában, és hiába játszott tavaly is és idén is elég sokat az AC/DC a németeknél, jóformán minden sarkon van egy tribute alakulatuk, és ezek szintén pörögnek. Vagyis a két dolog nem befolyásolja egymást. Norvégiába például minket is hívtak már úgy, hogy lépjünk fel a bergeni KISS koncert után, éjfélkor a stadiontól ötszáz méterre lévő klubban. Végül baromi drága lett volna kijutnunk, így nem tudtunk megállapodni a szervezővel, de a bulit ettől még megtartották, egy norvég KISS tribute zenekar játszott helyettünk. Ugyanakkor mi vagyunk Európában a „first calling” KISS tribute banda, tehát ha valahol KISS tribute kell, általában minket hívnak először.
Ez azért elég szép ahhoz képest, hogy a formáció bulijelleggel debütált a régi E-Klubban egy Sztárok Együtt A Színpadon esten…
Akkoriban még maga a tribute műfaj sem létezett abban a formában, mint manapság. Mi pedig három fanatikus KISS rajongó voltunk, akik játszani akarták a kedvenceiket mindenféle hátsó szándék nélkül… Tobola Csabit azért nem sorolom most ide, mert őt Maróthy Zoli hozta, és inkább Bon Jovi rajongó volt, mintsem KISS. Játsszunk el pár KISS dalt, ennyi volt a cél, és a fene sem gondolta, hogy ide növi ki magát a dolog. Ez az egész persze valahol kétélű is, hiszen sokan kérdezik: nem rossz a Sing Sing, az Ossian vagy a Machine Mouse után, hogy nincsenek saját ügyeink? Ilyenkor azt szoktuk mondani, hogy vannak, mert tényleg vannak is, csak hát létezik bizonyos sorrend is. Majd idővel, még fiatalok vagyunk, előttünk az élet! (nevet)
Hány koncertetek volt eddig összesen a 15 év alatt?
Pontosan nem tudom most neked megmondani, de az biztos, hogy több mint 640.
Rengeteget játszotok külföldön, itthon manapság inkább már csak kiemelt bulijaitok vannak, igaz, Magyarországon soha nem is számított akkora durranásnak a KISS, mint tőlünk nyugatra. Adódik-e ebből adódik valami eltérés a hazai és a külföldi bulik között, vagy a fanatikus mag miatt igazából nincs lényeges különbség?
A KISS ereje sok-sok éven keresztül a maszkokban és abban a titokban rejlett, hogy nem tudtuk, kiket rejt a smink. Én is rátettem a pauszpapírt a lemezborítóra, és próbáltam átrajzolgatni, hogy nézhet ki Stanley, ha nincs a szeme körül csillag, és így tovább. Aztán persze egyáltalán nem úgy néztek ki, ahogy azt mi elképzeltük. Ha Magyarországon játszunk, mindenki tudja, kik vannak a maszkok mögött: fel is kiabálnak, hogy hé, Marci… Én meg: „Milyen Marci? Starchild!” (nevet) Egy külföldi bulin ez nincs meg, és azt kell mondjam, hogy a maszkok valóban hihetetlen erővel rendelkeznek, arról nem is beszélve, hogy szerencsére az alkatunk, a mozgásunk is hasonlít az eredeti tagokéhoz. A néző ezért azt mondja, hogy „Hűha, ezek tényleg úgy néznek ki, mint a KISS!” És mivel a zenei kvalitásaink is jók, tényleg tökéletes az illúzió. Nyilván mindenki tudja, hogy nem az igazi Gene Simmonst meg Paul Stanleyt látja, de egy kicsit mégis olyan, mintha… Még ha ez kicsit nagyképűen is hangzik. Ettől persze még imádunk itthon játszani, de a magyarországi koncertek a Wigwamot leszámítva inkább egy erős házibulihoz hasonlítanak, míg Németországban akármilyen klubban lépünk fel, 2-300 ember garantáltan ott lesz.
Volt olyan bulitok az elmúlt 15 évben, amire esetleg különösen szívesen emlékszel vissza valamiért?
Csak egyet nem tudok kiemelni, inkább egy top 10-et lehetne összeszedni. Például háromszor játszottunk eddig Oroszországban, ezek nagyon emlékezetes bulik. Már eleve bejutni is érdekes oda, kijutni meg pláne… A másik, ami különlegessé teszi az orosz koncerteket, hogy még mindig leimádják a színpadról a külföldi zenekarokat, pedig azért a peresztrojkának már elég sok éve… Moszkvában amint megszólalt az intrónk, olyan morajlást hallottunk kintről, amihez egyszerűen nem szoktunk hozzá, és a koncertünk után testőrök sorfala között szaladtunk át a buszunkig, mert az emberek százával álltak kint a klub előtt, és mindenki meg akart nézni, meg akart érinteni minket. Hihetetlen volt! Nyilván az is közrejátszott ebben, hogy előbb jártunk kint, mint maga az igazi KISS. De emellett is rengeteg különleges élményünk volt. Októberben például Tenerifén léptünk fel. Azt hittük, lesz majd száz nyugdíjas, ehhez képest összegyűlt 600 véresszájú rock’n’roller, akik szétszedték a helyszínt…
Milyen tervekkel vágtok neki ennek a jubileumi évnek?
Három lemezünk jelent meg eddig, a 2001-es Carnival Of Songs, a 2003-as Plug It Out, illetve 2006 végén a Live And Loud. Nagyon szeretnénk ezek mellé egy klasszikus értelemben vett feldolgozáslemezt, amin újraértelmeznénk a dalokat a saját szánk íze szerint. Reméljük, a kiadónk, a Tom Tom Records is partner lesz ebben, Dorozsmai Petivel már beszélgettünk is a dologról. Ha 7-800 elmegy belőle, már nagyjából nullán lenne… Az utolsó két albumból egyébként körülbelül ennyi fogyott, az elsőből kicsit több, olyan 1300. Ami a koncerteket illeti, Európában eddig 21 országban játszottunk, ezekhez idén hozzájön még Liechtenstein, Luxemburg és Norvégia. A franciáknál, a lengyeleknél, a dánoknál még nem jártunk, ezekre a helyekre nagyon szeretnénk eljutni, és hát persze ott van még a tengerentúl is.
Utóbbi csak álom, vagy reális esély is mutatkozik rá?
Japánban, Ausztráliában és Észak-Amerikában egyaránt milliónyi KISS tribute zenekar működik, így a hihetetlenül magas költségek mellett emiatt sem tudom, mennyi értelme lenne átmenni játszani. Ugyanakkor lehet, hogy a rajongók megnéznének minket, hiszen mégiscsak ad valami speciális ízt a dolognak a magyar származásunk. De érted, hat embert átreptetni, utaztatni, elszállásolni, etetni iszonyatos pénz lenne, és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy ha már játszunk, nyilván nem lenne rossz keresni is vele valamit… Ilyen távolságra ráadásul csakis hosszú időre lenne értelme elmenni, és egy szervezőnek elég megterhelő lenne. Még akkor is, ha a külföldi jegyárak jóval drágábbak a magyarországiaknál. Folyamatosan gondolkodunk a dolgon, de egyelőre nem igazán látom, miként lehetne megoldani.
Gondolom, figyelitek a konkurenciát. Láttál már olyan KISS tribute bandát, ami ha nem is volt jobb, de felért a KISS Forever Banddel?
Kétszer is láttam az angol Dressed To Killt, egyszer az olasz Dressed To KISS-t, a német Kissin’ Time-ot és Torpedo Girlst – ők már nem léteznek egyébként –, valamint az amerikai KISS Army nevű zenekart. Utóbbit Los Angelesben volt szerencsém megnézni, és tényleg lefostam tőlük a bokámat, döbbenetesek voltak. Eleve a színpadképük is olyan volt, mint a KISS-é: Marshall-hegyek, világító lépcső, és így tovább… Utána futottam is egy kört pár színpadépítő cégnél, de csak a lépcső több millió forintba kerülne, ami a mi szintünkön kitermelhetetlen. Azt hiszem, csak álom marad, hogy valaha is ilyen szintre lépjünk… Zeneileg is baromi jók voltak egyébként. Ami az európai bandákat illeti, a németek elnyomják a nótákat, de amikor ott játszunk, utána mindig jönnek oda a helyiek, hogy bennünk jóval több a vér, az élet, mint a hazaiakban. A németek hajlamosak úgy játszani, mintha egy kockát akarnál gurítani: a helyén van minden hang, de mégis nagyon szögletes, darabos az egész. A németekben egyszerűen nincs benne az a cigány vér, ami a magyarokban igen. Nem játszanak olyan tűzzel, mint mi.
Amikor kitaláljátok, hogy milyen dalokat vesztek be a repertoárotokba, előfordulnak komoly viták, vagy annyira fanatikusok vagytok mind, hogy igazából bármi belefér?
Eddig összesen úgy 85 számot tanultunk meg, és folyamatosan frissítjük a repertoárt. A Sonic Boom előtt olyan sajnos elég rég volt, hogy új dalhoz nyúlhattunk, de mindig visszaásunk a régmúltba is, például ha valaki feltétlenül szeretne valamit eljátszani. Így került a műsorba a Rocket Ride, amihez Zoli ragaszkodott, vagy például a Thou Shalt Not a Revenge-ről, amit Pocky akart mindenáron elénekelni. Az egyéni kérések mellett ugyanakkor olyan is előfordult, hogy valaki belekezdett egy riffbe a próbán, és ott helyben össze is állt a dolog, hiszen annyira benne vannak mindannyiunkban a nóták, hogy a többieknek sem okozott gondot egyből beszállni. A szövegeket meg nyilván ugyanígy kívülről fújjuk. Óriási dolog, hogy Radek személyében több mint öt éve egy hozzánk hasonló fanatikus került a csapatba, így ugyanis gyakorlatilag szinte előzetes hallgatás nélkül tudunk eljátszani tőlük bármit. Amikor csatlakozott, egy héttel álltunk egy háromhetes turné előtt. Mindössze egy közös próbánk volt Csehországban, és teljesen összeállt a kép. Itt tényleg mindenkinek minden zsigerből jön.
Akad olyan dal, amit mindenképpen szeretnétek előszedni, de valami miatt még nem került rá sor?
Évek óta agitálom a többieket, hogy vegyük bele a programba a Baby Drivert a Rock’N’Roll Overről, aminek a végén Peter Criss nagyon markáns, üvöltős stílusban hozza magát, és ez Radeknek is nagyon jól áll. Ez a nóta igazi kakukktojás, a KISS sem játszotta soha, de mi mindig szedtünk elő ilyen különleges dalokat is. A slágereket igazából már végigvettük… Aztán évek óta gondolkodunk a Crazy Crazy Nights visszavételén is, de hát azt már maga Stanley sem vállalja be jó ideje, én meg a magam mélyebb lágéjával még annyira sem fogom tudni elénekelni. Az Elderről is szívesen előszednék valamit, ezen is gondolkodunk.
A Sonic Boomról is játszotok már?
Egyelőre két nóta van a műsorban, egy Paul Stanleytől és egy Gene Simmonstól, de be akarjuk tenni az Eric Singer és Tommy Thayer énekelte nótákat is.
Fanatikus rajongóként mi a véleményed a lemezről?
Nekem nagyon tetszik. Borzasztóan örülök neki, hogy visszataláltak arra a vágányra, ami mindig is jól állt nekik. Szeretem én az olyan albumaikat is, mint a The Elder, ami ugye musicalesebb volt, vagy a Carnival Of Souls, ahol lehangoltak C-re, és ezen az irdatlan Alice In Chains vonalon mozogtak. De lehet, hogy azt például kár volt KISS néven kiadni. Ha azt hallom, hogy KISS, nekem az a vérbő, csajozós rock’n’roll jut eszembe, ami a Dressed To Killen, a Rock’N’Roll Overen, a Love Gunon hallható, és a Sonic Boommal szerencsésen visszataláltak ehhez az irányhoz. Eleve analóg technikával vették fel az albumot, nem volt külső dalszerző, csak egy hangmérnök, a produceri munkákat Paul Stanley végezte, és a menedzserük, Doc McGhee is már csak az elkészült anyagot hallhatta. Senkinek sem engedtek beleszólást a zenébe, és ez tök jó.
Még az sem zavar, hogy Ace Frehley és Peter Criss maszkját mások viselik?
(elhúzza a száját) Az idő mindent megold… Eric Singer alapból a szívünk csücske, hiszen vele játszottuk például az első külföldi koncertünket, és őt valahogy az elejétől fogva jobban elfogadta a közönség Criss maszkjában. Thayernél már rendesen volt fújolás, de ahogy lement a tavalyelőtti turné és kijött ez az új lemez, mindenki kezdi látni, hogy nagyon odateszi magát. Alázattal csinálja a dolgot, és pont úgy játszik, mint Ace a legjobb korszakában, csak éppen az ő kezéből nem jönnek ki olyan szépen a hangok. Ace kicsit kacskakezű volt, de hát őt éppen ezért szeretjük.
Hogyan ismerkedtél meg annak idején a KISS-szel?
Szinte napra pontosan 30 évvel ezelőtt történt, akkoriban már tanultam dobolni. Lementem a tanárom egyik próbájára, ahol csupa akkori slágert játszottak, köztük az I Was Made For Loving You-t is. Egyből feltűnt, hogy milyen jó kis dal ez, pedig nem is használtak gitárt, csak szintit, basszusgitárt meg dobot. Kérdeztem, mi ez, ők meg mondták, hogy valami KISS, de nem tudták pontosan, mert csak ennyi állt a kottán, meg a szám címe… Anyám éppen ment ki Bécsbe, így aztán megkértem, hogy hozzon nekem egy KISS lemezt, mert van egy tök jó számuk. Ő pedig hazaállított a Dynastyvel. Már attól kikészültem, ahogy megláttam a borítón a négy kifestett arcot, amikor pedig feltettem és megszólalt a gitár, teljesen lemerevedtem. Előtte az ABBA meg a Boney M. ment nálam, ez valami teljesen új volt.
Pedig a Dynasty egyes dalai nem állnak messze a diszkós vonaltól…
A Dynasty valóban a diszkós korszak terméke, de nemcsak azért szeretem nagyon és hallgatom a mai napig, mert az volt az első KISS albumom. Imádom a Magic Touch-ot, a 2000 Mant, a Save Your Love-ot. Óriási nóták vannak ott.
Van egyébként kedvenc KISS lemezed?
Ez nagyon nehéz kérdés… (gondolkodik) Az első etapból a Dressed To Kill, a másodikból pedig a Rock’N’Roll Over az etalon. Később nagyon szerettem az Unmasked eklektikusságát és dallamosságát, a maszk nélküli korszakból pedig a Revenge számít kiemelt kedvencnek. És most már ide sorolom a Sonic Boomot is, egyrészt mert új, másrészt mert visszataláltak vele a helyes útra.
Hányszor láttad eddig élőben a KISS-t?
Huszonötször. Először a Kisstadionban, 1988. szeptember 2-án. De előtte előfordult, hogy kimentem Bécsbe ’83-ban, és azzal kellett szembesülnöm, hogy az előző héten játszottak a városban… Csak hát akkor még nem terjedtek úgy az információk, mint manapság. Elég nagy voltam már, anyám el is engedett volna, csak éppen azt nem tudtam, hogy 200 kilométerre tőlünk koncerteznek… Meg is őrültem rendesen, gondolhatod. A Kisstadion után legközelebb Londonban láttam őket 1992-ben.
Melyik volt a legemlékezetesebb a huszonöt alkalomból?
1996. július 20-án konkrétan a koncert első negyedóráját végigbőgtem. Ekkor láttam életemben először a maszkos felállást Clevelandben, a Gund Arenában. Amikor kijöttek a színpadra, egyszerűen eltörött a mécses, hogy én is ott vagyok, és az a négy ember is ott van… Pockyval egyébként Cleveland mellett New Yorkban, a Madison Square Gardenben is megnéztük őket azon a turnén.
Akadt olyan buli, ami csalódást okozott?
Talán a tavalyelőtti bécsi koncert, amikor Paul elég komoly megfázással küszködött, és gyakorlatilag végig szavalt. Eleinte próbálkozott az énekléssel, de egyáltalán nem ment neki, így aztán nem is erőltette… Mindez ott, a koncert hevében annyira nem is tűnt fel, hiszen akkor az ember a dalokkal, a látvánnyal, a piróval foglalkozik, de utólag, a YouTube-on azért rácsodálkoztam a felvételekre, hogy „atyaúristen, ez ilyen volt?”
És hogy emlékszel vissza a ’97-es PeCsa koncertre? Nem volt illúzióromboló?
Az volt az egyetlen alkalom, amikor kicsi helyen láttam őket, de maga a zenekar nagyon odatette magát. Eleve csak két kamiont pakoltak ki a tizenkettőből, mert többre nem volt lehetőségük… Ez az egész a szégyen-gyalázat kategóriába tartozott, de ők kitettek magukért, nem rövidítettek a műsoron, volt egy kis magyar szövegelés is Gene-től, egyszóval tök jó volt.
Igaz, hogy megsértődtek akkor Magyarországra, vagy ez csak pletyka?
Úgy tudom, amikor délután megérkeztek a PeCsához, Simmons annyit mondott, hogy neki a kertje is nagyobb ennél… De tudtommal csak Frehley rágott be, mondván, hogy ő itt nem hajlandó fellépni. Ezt azonban meg lehet érteni, hiszen azon a turnén 192 állomáson játszottak, és csak Belgrádban voltak kevesebben, mint Budapesten. Ott 3000-en jöttek össze, nálunk meg 3500-an… Ehhez képest például Prágában két teltházas arénabulit nyomtak, és mindenhol masszív, fullra tömött helyszínek várták őket.
Engem alaposan meg is lepett, hogy egyáltalán vissza merik őket hozni Budapestre. Az sem tűnik valami jó előjelnek, hogy még másfél hónappal a meghirdetés után még mindig lehet kiemelt állójegyeket kapni, amik ugye az AC/DC-re meg a Metallicára kábé fél óra alatt elfogytak.
Én is érdeklődtem a szervezőknél, hogy van e B-tervük… Úgy tudom, ha esetleg gond lesz, majd szépen lefüggönyözik felülről a lelátókat, mint a Marilyn Mansonnál, és marad a küzdőtér meg az alsó karéj. Szóval újabb PeCsa semmiképp sem várható! (nevet)
Tudom és te is utaltál már rá, hogy Eric Singerrel jó a viszonyotok, de mi a helyzet a KISS többi régi és új tagjával? Velük kapcsolatban vagytok?
Paulnak mindig beírok a vendégkönyvébe a születésnapján, de még nem reagált rá… A személyes találkozások közül a ’97-es volt a legkomolyabb, amikor a sajtókonferencia után elmentünk velük vacsorázni, de hát ott nyilván nem velem foglalkoztak. Paullal szemben ültem, de ott ült mellette egy nő, én meg ugyan próbáltam beszélni hozzá, válaszolgatott is, de nem rám figyelt elsősorban. Ha Simmonsszal találkozunk, mindig megörül nekünk, és mondja magyarul, hogy kicsit gyakorolta a nyelvet.
Tehát képben van titeket illetően…
Persze, abszolút. Eric Singerrel, Thayerrel és Bruce Kulickkal is e-mailezgetek, tehát a laza kis kapcsolat velük is adott.
Régi barátok vagytok mindannyian tekintélyes múlttal, nyilván a közös zenei hullámhossz is adott. Saját dalokat nem akartok írni?
Igen, láttunk itthon is példát ilyesmire a Hollywood Rose-nál. Nézd, a lehetőség, a potenciál ott rejlik a zenekarban, időnk azonban nem nagyon akad. Én szervezem a bulikat, én tartom a kapcsolatot a kinti klubokkal, szervezőkkel, ha útra kelünk, én vezetem a buszt – akárhogy is nézzük, ez a munka teljes embert kíván. Pockynak a KISS Forever Band mellett ott van még a Holiday Crew nevű Mötley Crüe tribute zenekara meg a Jolly Roger, amivel saját dalokat játszanak. Zoli heti három napot tanít Kőbányán, illetve Koncz Zsuzsánál gitározik, ami szintén elég rendes elfoglaltság tud lenni, ha nekiindulnak. Mindemellett folyamatosan próbálunk a KISS Forever Banddel, és néha még ezt is nehéz összeszervezni… Lényegében 2004 óta évi 70-80 bulit játszunk, ami ha kiszámolod, azt jelenti, hogy az év nagyjából 40 hétvégéjén nem vagyunk itthon, és mindössze 10-12 hétvége marad a családra, az egyéb zenekarokra. Kevés a napi 24 és a heti 168 óra ahhoz, hogy emellett még saját dalokon is agyaljunk, az az igazság. Nem zárom ki, hogy a jövőben sor kerüljön ilyesmire, de egyelőre nincs napirenden a kérdés.
Neked egyébként a KISS Forever Band a fő megélhetési forrásod?
Igen, de csinálok mást is mellette: szervezek, segítek további zenekaroknak, illetve édesanyámmal 13-14 éve bérlünk egy hotelt a Balatonnál. Nyáron ott is elég sokat dolgozom, ami jelent egyfajta hátteret, de úgy jó 6 éve már a KISS Forever Band a fő vágány.
Az utóbbi hónapokban elég komoly viták bontakoztak ki a Tributeland kezdeményezés kapcsán, amiben ti annak ellenére sem vagytok benne, hogy a KISS Forever Band a legismertebb magyar tribute csapat. Sőt, még egy finoman elhatárolódó nyilatkozatot is közzétettetek. Mi volt ennek az oka?
Az alapító gyűlésen ott voltunk, ahol Vörös Gábor elmagyarázta, miről is szólna ez az egész. Gáborral amúgy ezeréves barátok vagyunk, ő tervezi a pólóinkat, posztereinket… Pockyval mentünk le a megbeszélésre, és az elejétől fogva nem tudtunk azonosulni azzal, hogy mindenből csak egyfajta tribute zenekar lehet ott. Miért csak a Hollywood Rose jöhet szóba, ha a Guns N’ Rosesról van szó, és miért ne játszhatna a KISS Forever Band mellett az Ace Is God is, ami egy tök jó Ace Frehley tribute zenekar? Napestig sorolhatnám a többi példát… A dolog másik mottója az volt, hogy a fesztiválokra bizonyos gázsi alatt ne menjen le senki játszani, és akkor majd ezzel rászorítjuk a szervezőket a normális pénzekre. Egy fesztiválra leutaznunk egyébként cuccostul, mindenestül alaphangon 40 ezer forint, tehát régesrég túl vagyunk már azon a korszakon, hogy fejenként 2-3 ezer forintokért játsszunk valahol. Ahogy hallom, a dolognak ez a része sem működik igazán, bizonyos bandák továbbra is röhejes összegekért mennek fellépni… Igazából ennyi, a szellemiséggel nem tudtunk azonosulni. Gáborral ettől függetlenül persze továbbra is jóban vagyunk.
Még egy dologról kérdeznélek. Az utóbbi években gyakorlatilag a ’80-as, ’90-es évek összes nagy hazai hard rock és metal formációja alakult újjá, adott nagy visszatérő koncertet, csinált lemezt. Egy kivétellel…
(mosolyog) Csak egy kivétel lenne? Nézzük csak: a Moby Dick, az Akela, a Sex Action megvolt… Még a Sutterek is hiányoznak!
Ez igaz, de az úgymond sztárbandák közül már csak a Sing Sing maradt ki…
Soha ne mondd, hogy soha, de ebben az ügyben nem tudlak sok jóval kecsegtetni. Többször is nekifutottunk már a dolognak, először leültünk öten egy étteremben átbeszélni a lehetőségeket. Cerka azonban 1997 óta hitgyülis, és teljesen más szellemiséget képvisel ma már, mint mi. Azt mondta, nagyon sok sikert kíván, de ha eljönne, a hitvallása miatt nem játszhatna el bizonyos dalokat, mert a szövegviláguk nem egyezik a mai értékrendjével. Annak meg nincs sok értelme, hogy egyes nóták közben lemenjen a színpadról, háttal játsszon, vagy mit tudom én… Az utolsó találkozáson így aztán már csak négyen voltunk. Itt ugyan felmerült a lehetősége annak, hogy Cerka helyére odaállítsuk mondjuk Madit vagy Jung Norbit, aki az utolsó rövid periódusban játszott is a Sing Singben, de az az igazság, hogy ha egyetlen nagy búcsúbuliról van szó, annak csakis akkor van értelme, ha az a bizonyos öt ember áll ki a színpadra. Márpedig Cerka nem hadrafogható, és lehet, hogy soha nem is lesz az… Ugyanakkor viszont ott a Sing Sing +, benne Antival, Norbival és Tobola Csabival mint ősdobossal, tehát a közönség ha nem is száz százalékig, de megkaphatja, amire olyan sok éve vágyik.
De akkor eszerint jóban vagytok, nincs harag…
Nincs hát! Csabival néhány hete találkoztunk, Hangyától bérlem a próbatermet, Anti lehívott koncertre, szóval kapcsolatban vagyunk. Cerka a találkozás után egy ideig még hívogatott, hogy menjünk el ebédelni, mert bennem látja a potenciált, hogy lehetnék valaki ott náluk, de értésére adtam, hogy én ezt nem akarom. Így aztán ennyiben maradtunk.
Akkor már csak a kötelező pontok maradtak a végére… Milyen aktivitások várhatók a közeljövőben a KISS Forever Bandtől itthon?
Márciusban játszunk a Wigwamban, ahol a közönségünk szavazatai alapján állítjuk össze a műsort. Vagyis nem lesz Deuce, Shout It Out Loud, I Was Made For Loving You vagy Lick It Up, ellenben bekerül a programba pár régen vagy még soha nem játszott nóta. Az év további hazai aktivitásai még képlékenyek, remélhetőleg becsúszik majd pár fesztiválfellépés, de ez még tárgyalások kérdése. Na, ez a másik: pontosan tudom, hogy külföldön hol fogunk fellépni december 18-án, Magyarországon ezzel szemben rövidtávú szervezés megy. Márpedig ha valaki odaszól két héttel a tervezett dátum előtt, hogy menjünk, korántsem biztos, hogy el tudjuk vállalni a bulit, hiszen jó eséllyel akkorra már akad külföldi koncertünk.
Mi minden idők három legjobb lemeze?
Életem első torzított gitáros rocklemeze a Montrose első albuma volt. Ez egy 1973-as lemez, Sammy Hagar énekelt rajta, mindenképpen ide kívánkozik. Aztán ott az AC/DC Highway To Hellje, és ha már csak azért sem mondok KISS lemezt, akkor egy lágyabbat választok: óriási kedvencem az Eagles, akikkel viszonylag későn találkoztam. Szóval legyen a harmadik a visszatérő koncertlemezük, a Hell Freezes Over.
Mi az élet értelme?
Számomra az, hogy érezzem jól magam – akár a színpadon, akár a családom körében, akár egy csodálatos ebéd közben. Having fun…
